Keresés ebben a blogban

2011. május 25., szerda

"Vénasszonyok nyara krizantémmal"...

Ez az a bizonyos sárga krizantém, mellyel a temetőbe készül egy öregasszony... Immár 15 éve kötelezi magát erre a heti zarándokútra, ha esik, ha fúj, akkor is, ha szívesebben süttetné öreg csontjait a nyugágyban, mint hogy sírkövek között barangoljon... Monológját keresztezi időnként egy-egy disszonáns női hang, mindegyik élete nyarának utolsó sugarainál tart, közös vonásuk az egyedüllét: választott vagy sorsszerű.
Öt nő járja végig emlékezetben az útját előttünk. Hangjuk váltogatja egymásét, ugyanaz a színésznő alakítja mind az öt szerepet, szemünk előtt történik az átváltozás minden 5-10 percben, mégis követni lehet, ki beszél éppen. Kicsit féltem ettől a "fogástól", ami papíron, ugye, mégiscsak könnyebben elképzelhető. De Richarda brilliánsan megoldotta a rendezést is, a szerepeket is!
Ez volt tehát a "premier" tegnap este, a lelkes fogadtatás kicsit csökkentette a lámplázamat: meglepődött a kedves közönség, nyilván nem számított erre a teljesítményre tőlem, még ha hozzá is szoknak lassanként, hogy rendesen kifejezem magam franciául... Ennyi év után ez minimum, de a franciák annyira nem beszélnek idegen nyelveket, hogy számukra ez mindig hihetetlen dolog! Itt viszont irodalomról van szó, kérem szépen! S nekem ilyen szempontból volt mély vízbe ugrás nyilvánosság előtt (ráadásul nem tudok úszni...)

2011. május 22., vasárnap

Nietzsche a művészetről...


A francia nyelvű "blogoszférában" többek között jónéhány festő blogját is látogatom rendszeresen. Közöttük van Josée Van Lierop holland származású festő(nő), akinek nagyon szeretem rajzait, festményeit, mint ahogy mellékelt blogjára is meghívok mindenkit, akár ért, akár nem franciául.
(http://labatave.over-blog.com)

Tőle kölcsönöztem az alábbi idézetet, melyet már régóta ismerek ugyan, mint ahogy közülünk sokan, de érdemes rajta időnként elgondolkodni:

"A művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba." (Friedrich Nietzsche)

Mi is az az "igazság", amibe belepusztul(hat)unk? Azt gyanítom, hogy például saját halandóságunk bizonyossága... Mennyiben "vígasztalhat meg" ebben a művészet? Talán ő nyújthatja a halhatatlanságot, legalábbis annak illúzióját...
Szeretném, ha erről sokan véleményt mondanának, nagyon érdekelne...

2011. május 16., hétfő

Virginia Woolf és a feminizmus...

A lenti idézeteket a francia fordításukból kölcsönöztem. Köztudott, hogy a fordítások fordítása néha olyan furcsa szüleményeket hoz a világra, melyet saját anyjuk se ismerne meg... Ha valaki esetleg ismeri az eredetit és másképpen fordítaná magyarra, érdekes lenne összevetni...

"A nő századokon keresztül játszotta a tükör szerepét a férfi számára: rendelkezett ugyanis azzal a bűvös-bájos hatalommal, mely a valóságot kétszeres nagyításban tudja visszatükrözni."

"Némi pénz és saját szoba - íme két nagyon fontos feltétel ahhoz, hogy egy nő irodalmi művet alkothasson."

"Inkább azt tudjuk meg, mennyi a zsebpénze és van-e saját szobája egy nőnek, mielőtt képességeiről elmélkednénk."

Nagyon huszadik század eleji ízűek a fenti idézetek (már csak a "zsebpénz" miatt is!)... Azóta valamivel könnyebb egy nő helyzete, ha írásra adja a fejét. Ahhoz, hogy egy férfi íróval egy kategóriában sportolhasson, kell még egy kis idő...

2011. május 11., szerda

Furcsa ez a május; annyi tennivaló jött össze már április vége óta, hogy azt se tudom, melyik végén fogjam meg! Hiába készítem szorgalmasan a listáimat kis kockás lapokon, melyeket sárga marker-rel aztán jólesően ki lehet húzni, ha elvégeztetett, igyekezvén az árral szemben úszni, a hullámok mégis összecsapással fenyegetnek a fejem felett!... Azzal vígasztalom magam, hogy bizonyára jobb a túlsok tennivaló, mint a semmi, s ilyenkor Jean emléke rémlik fel előttem. Anyósom távoli rokonai, Laon-ban szomszédaink voltak, míg a házat el nem adtuk. Már öreg házaspárként ismertem őket. Néhány sikertelen próbálkozás után lemondtak a gyerekről (Simone szülei unokatestvérek lévén, öröklődő cukorbaj fenyegette őket, amitől unokaöccse sokat szenvedett) és óriási kövérre hízlalt macskáikat kényeztették. Ha az állat keresztbefeküdt rajtuk éjjel, mozdulni sem mertek, nehogy felébresszék...A kert egy részét dróthálóval fedték le, hogy a macska levegőzhessen, anélkül, hogy távolabbi kalandra csábulhasson, hiszen a kert végében futott a vasút, ahol Jean dolgozott, nyugdíjas koráig. Ma már több, mint 15 éve halott.
Simone még ma is él, egyedül, közelebb a százhoz, mint a kilencvenhez. Nehéz volt náluk egybeforrottabb, harmonikusabb házaspárt elképzelni, mindig is együtt emlegette őket mindenki: Jean&Simone. Soha egy hangos szó közöttük.
Sokszor jött nyáron a kerítéshez beszélgetni, miközben a kis veteményest gondozta. Lassan dolgozott, minden zöldség csodaszépen fejlődött, szinte minden tőnek egyéni bánásmód járt ki. Az volt az érzésem, hogy Jean nyújtja a tennivalókat, hogy minden napra jusson...
Egy napon sírva állított be anyósomékhoz, kezében a még háborús emlékként titokban megőrzött katonapuska. Évtizedek visszafojtott kitöréseinek eredményeképpen ráfogta Simone-ra, a szelíd álarc alatt rejtező hárpiára...

2011. május 8., vasárnap

Örkény István : Szakmai önérzet

Engem kemény fából faragtak!
Tudok magamon uralkodni.
Nem látszott rajtam semmi, pedig hosszú évek szorgalmas munkája, tehetségem elismerése, egész jövőm forgott a kockán.
- Állatművész vagyok - mondtam.
- Mit tud? - kérdezte az igazgató.
- Madárhangokat utánzok.
- Sajnos - legyintett -, ez kiment a divatból.
- Hogyhogy? A gerle búgása? A nádiveréb cserregése? A fürj pitypalattyolása? A sirály vijjogása? A pacsirta éneke?
- Passzé - mondta unottan az igazgató.
Ez fájt. De azt hiszem, nem látszott rajtam semmi.
- A viszontlátásra - mondtam udvariasan, és kirepültem a nyitott ablakon.

Örkény István: Egyperces novellák, Magvető Kiadó, 1974 26 Ft ...

2011. május 6., péntek

Egy kis isztambuli ízelítő...



A fenti rajz a Kariye Camii nevű gyönyörűséges, múzeummá lett volt bizánci templomot ábrázolja, hátulról. Mindig szerettem ide eljönni, bár kerületünkhöz (Beyoĝlu, Taksim azoknak, akik ismerik Isztambult egy kicsit is) képest a város másik végén van, igaz, még az európai oldalon. Igy tavasszal gyönyörű virágoskert veszi körül.
Isztambul kertjei, parkjai rendkívül gondozottak, a törökök nagyon szeretik a virágokat. A tavasz első heteiben kezdődik a tulipán-idény. Ilyenkor jártunk szívesen a gyererekekkel (három család, öt gyerek, akik korban követték egymást, mint az orgonasípok és sokat játszottak együtt, sőt hétvégeken hol egyiknél, hol másiknál folyt a kemping) az Emirgan-parkba, ahol végetérhetetlen tulipán-ágyások pompáztak a színek minden elképzelhető árnyalatában. A gyerekek kifutkározhatták magukat a friss tavaszi napsütésben, míg a felnőttek kávéjukat szürcsölhették az elegáns 19. századi, szállodává alakított kis paloták teraszain...

2011. május 2., hétfő

Berlin, 1977. február...


Nemrégen akadtam rá erre a régi, több mint 34 éve készült képre. Nem biztos, hogy mindenki ráismerne a képen látható három személyre, még azok közül sem, akik személyes ismerőseik. Pontosan emlékszem a dátumra, berlini első évünkben készült, a farsangi időszakban, egy német házaspár lakásán. Balról René, Gilbert fizika-kémia szakos kollégája (nemrég láttam viszont, ugyanilyen, csak fehér hajjal...), középen én magam, igaz, fekete parókával és álarcban, mellettem Gilbert, aki megelégedett néhány kellékkel, melyeket tőlem vett kölcsön: a parókát, a ruhát (!) és a piros strucctoll-stólát. A cipőben már nem tudtam kielégíteni: a 36-os és 44-es között áthidalhatatlan volt a távolság! Hogy teljes legyen az illúzió, egy fekete szépség-tapaszt is rajzoltam jobb felől az ajka fölé. Igy autóztunk át estefelé az egész Nyugat-Berlinen, csak azon izgultunk, nehogy megállítson bennünket egy kíváncsi rendőr...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...