Keresés ebben a blogban

2013. december 29., vasárnap

Nemsoká itt az Új!...

Vége felé ballag ez az elfáradt 2013-as év... Vagy csak mi érezzük a fáradtságot? 
Sebeinket nyalogatjuk, mint hajdani zseniális Kormos kutyánk, hátha gyorsabban beforrnak. Nála be is vált a módszer.
Félek a remény érzésétől is, olyan mély nyomokat hagy a hűtlensége... Ha nem remélünk, a csalódás sem létezhet!... Önvédelmi reflex.
Ez az állapot azonban nem lehet végleges, hiszen a jobb iránti vágyunk szolgál üzemanyagul életünk motorjába. E vágy következő állomása a remény. Nélküle lefullad a motor.
Aki nem vallásos, nem fordulhat egy mindenhatónak hitt lényhez, csak magára számíthat. Természetesen a mélyen hívők ilyenkor is megmagyarázzák, hogy a gondviselés egyaránt oltalmába veszi a hívőket, hitetleneket. A hit természetéből következik ez a megingathatatlan "globalizáció", ami ráadásul még a univerzális szeretet nagylelkűen jóleső érzésével is elárasztja a hívő embert.
Mélyen tisztelem mindenki egyéni lelki szabadságát. Mindenki találja meg a neki legjobban megfelelő megoldást, a saját igazságát. 

Újévi kívánságaink, mint a varázsigék, a jobb iránti reményt fejezik ki. Akárcsak rokonaik, az ősi ráolvasások. Vagy a tündérek kívánságai Csipkerózsika bölcsője felett...


Legyen hát ez az új esztendő mindannyiunk számára szebb, jobb, kíméletesebb, 
mint a 2013-as, melytől minden nosztalgia nélkül búcsúzom. 
Szeretném végre arcomat a fény felé fordítani. 
Mi ennek a fénynek a neve? Ha boldogság nem is, de legalább derű...

2013. december 23., hétfő

Karácsony, 2013

   Holnap karácsony estéje… Aki hívő keresztény, annak egyértelműen Jézus születésének ünnepe, még akkor is, ha az igazi születésnap pár nappal, héttel későbbre esett, s valójában csak i.sz. 354 óta lett december 25-e, mióta Liberius pápa így határozott.
   Aki nem vallásos, annak is ünnep karácsony, a szeretet ünnepe. Nem muszáj ilyenkor "kötelező" ajándékokkal leplezni az érzelmeket, a figyelmet, a törődést, az egyszerű együttlét örömét. Az ajándék csak ennek többlete lehet, de nem helyettese. Csak akkor okozhat örömet is! Csakis így járhatjuk le a lábunkat bosszankodás, sajnálat nélkül, előre örülve annak, hogy örömet szerezhetünk. A vele járó fáradtság is eltűnik pillanatok alatt!


Boldog Karácsonyt minden kedves idelátogatónak, barátnak, rokonnak,
akár személyes, akár ismeretlen ismerős!
Legyen békés, szép ünnepi hangulat, akár éjféli misével, akár anélkül!
Honoljon a szívekben szeretet, örüljünk, hogy még együtt lehetünk!
Felbecsülhetetlen, legszebb ajándékként ezt kívánom
Mindnyájunknak!

2013. december 19., csütörtök

Év végi merengések...




   Milyen furcsa… Tegnap este olvastam fel kis, gondolatébresztőnek szánt elmélkedésemet az időről, nomeg arról, hogyan próbál az ember ezredévek óta megbirkózni az elmúlás tudatával. Az utána következő vitában-beszélgetésben hiába járkáltunk a téma körül, hogy az idő csak fejünkben lineáris, előrehaladását mégis  napról-napra szemlélhetjük magunkon… Mint most is: mondhatjuk magunknak, hogy december 31. és január 1. csak két egymást követő nap, az ünnepi rituálék arra hivatottak, hogy fejünkben lezáruljon egy hosszú év minden bajával és örömével, és új kezdődhessen, mely mintha lehetőséget kínálna arra, hogy (majdnem) tiszta lappal induljunk az új év felé.

   




   Gondolatban lezárni az elmúlt évet, mint egy könyvelő… Végigmenni a történteken, fényképek, esetleg napló (blog) segítségével is, a múlttá enyésző jelen pillanatain, felbecsülni e pillanatok súlyát: mennyivel gyarapodott gazdagságunk. Mert hiszen minden megélt pillanattal gazdagabbak lettünk, akár örömök, akár szenvedés tette súlyukat. Szembenézni emberi voltunk minden körülményével, állni a sarat bánatban örömben egyaránt, nem létünk aranypróbája-e?

2013. december 16., hétfő

Hic et nunc

   Sok latinos van, azt hiszem, látogatóim között. De aki nem volt, az is hallotta már, úgy lehet, ezt a két szót, mely földi létünk téridőbeli keretét meghatározza. "Itt és most". 
   A jelent tanácsolja a sztoikus Seneca is, amikor azt mondja: "Aki a túlságosan a múltban él vagy csak a jövő reményében, elszalasztja a jelent." Az epikuroszi "carpe diem" is erre buzdít bennünket, nem beszélve a bölcs montaigne-i életfelfogásról, mely a jelen legteljesebb megélését javallja, saját tapasztalatból. Illetve talán azt szeretem legjobban a montaigne-i "Esszék"-ben, hogy nem akar ő senkit megváltani, tanácsokkal megtömni, mint a hízlalandó kacsát, libát, ahogy azt sok mai sikeres guru megteszi. Ő csak ennyit mond: én ezt így csinálom, nekem ez a jó. Aztán kövesse, aki akarja! Ez a mondata összefoglalja a fentemlített filozófiát: "quand je danse, je danse, quand je dors, je dors". Vagyis: "amikor táncolok, táncolok, amikor alszom, alszom". Nincs ennél egyszerűbb, egészségesebb ars poetica.
  Igenám, de mi is az a "jelen"? A múlt és jövő közé beszorult pillanat, mely azonnal múlttá válik, a következő pedig még csak a bizonytalan jövő része. Alighogy kimondjuk, megéljük, már el is illant. Hiába próbáljuk visszatartani papírra vetve, kőbe vésve, fényképre rögzítve árnyát, esetlek számítógépünk titokzatos zsigereibe rejtve illúzióját… S mégis, ez az egyetlen valóság, amivel rendelkezünk.

2013. december 13., péntek

Kapun ki, kapun be...

   Egy hete is elmúlt, hogy a blogomon jártam. Az is lehet, hogy egyúttal ki is töröltem magam azon kedves látogatóim emlékezetéből, akik időnként bekukkantottak hozzám, beköszöntek és meg is álltak egy pillanatra, hogy kis kavicsot helyezzenek a kommentdobozba, jelezvén jöttüket, mely mindig örömet okoz. Mint ahogy elejétől fogva többször is említettem, számomra  -  de csakis a magam nevében!  -  a blogom nem a magányos monológ céljából keletkezett, hanem mint valami tengerbe dobott palack, annak reményében, hogy valaki(k) ki is halássza(k) majd, sőt, reagál(nak) is rá. Hiszen immár harmadik füzetembe magányosan is írogathatok… Csak az addikciótól kell óvakodni, s bevallom, ez a legnehezebb.
   Látom ma, hogy Boróka eltávolodik egy időre (remélem, nem végleg!), hogy rendezze külső és belső dolgait. Ezt persze tiszteletben kell tartani, mint ahogy azt is, hogy a látogatók száma és személye változó, megszokottak maradnak el, újak jönnek néha, ha nem is ragadnak meg mindig véglegesen… A blog a laza, szabad kapcsolatok helye, ahol senkitől se szabad a hűtlenséget számonkérni. Mondhatnám azt is, hogy csak a HŰSÉG fogalma létezik, a hűtlenségé nem. Ezt a játékszabályt már a belépéskor alá kell írni.
   A másik, számomra alapvető szabály a civilizált hangnem. A Net elszabadította a durvaságot, a névtelenség álarca alatt az alpári ösztönöket nem tartja vissza semmi nevelési tabu. Szerintem ez is csak rosszul értelmezett szabadság, mely pillanatnyi megkönnyebbülést okozhat csupán, mint annak, aki látatlanban megrongál valami magán- vagy köztulajdont. Problémája nem kapott megoldást, tovább kell hordoznia a hátán. Szerencsére nem kellett szembesülnöm eddig az effajta problémával.
   Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy a gyerekeknél jártam pár napja, nagymamai misszió keretében...

2013. december 4., szerda

Kolostorban...

   A legtöbb általam látogatott blogon adventi hangulat uralkodik: gyertyagyújtás, zsoltáréneklés, elmélyülés, ki-ki a saját hitének mélységeit, esetleg korlátait vizsgálja. Úgy tűnik, jólesik valamiben megkapaszkodni, bizakodni, hogy ami történik velünk, nem a véletlenek kegyetlen játéka, hanem a gondviselésnek célja van vele, velünk…
   A hit, vagy ennek hiánya mindenki legbensőbb magánügye. Ennek ellenére nem titok, hogy ha nem is osztom e meggyőződést, végsőkig tiszteletben tartom mindenkiét. Éppen ezért néztem tegnap este nagy érdeklődéssel azt a dokumentufilmet a TV-ben, melyben egy újságírónő  -  ő maga nem vallásos  -  három hetet töltött egy cisztercita női kolostorban, megosztva minden foglalkozásukat, a krumplipucolástól a napi hét miséig, a rózsafűzér-készítéstől a hajnali 4-kor kezdődő imádságig… Ma reggel mégegyszer megnéztem. Magam is azt a "titkot" szerettem volna megfejteni, amit az újságírónő.
   Az apácák 49-től 98 évesek. Pár évvel ezelőttig sokkal szigorúbbak voltak a szabályok: csak jelekkel értekezhettek, a néha látogatóba jött családtól dupla rács választotta el őket, s matrac helyett csuhéjjal töltött zsák volt a derékalj… 
   Néha-néha elbeszélget egyik-másik apácával. A legmegragadóbb: olykor 25-30-50 éve itt élő, minden világi külsőségről lemondott nők arcán honoló béke, belső elmélyülés. "Az ima számomra olyan fontos, mint az oxigén. Imádkozni mindig, mindenütt lehet"  -  mondja egyikük. Számomra feltűnő volt a 90 éves kor táján is megmaradó szellemi frisseség.
   A napközbeni elfoglaltságok minden percet lekötnek. Ennek ellenére egyik-másik utal a magány ránehezedő súlyára. Az áthatolhatatlan kettős sövényen ki-bejárni lehetetlen. De nem is kívánnak kimenni. Az ő életük immár belül zajlik.
   A CSEND… Újságírónőnk nagyon nehezen szokja meg, míg végül 3 hét után bevallja: "A hitet nem találtam meg. De egyet megértettem: a csend arra való, hogy jobban meghalljuk a lényeget."

2013. december 2., hétfő

Hétvége az unokákkal


  

a csizma és a sisak már készenlétben
 Ilyenkor mondja az ember, hogy amolyan "normális" hétvége volt, semmi "különös nem történt, csak éppen megmerültünk egy kicsit a boldogság pezsgőfürdőjében… Fiam 36. születésnapja volt. Természetesen, minden alkalommal az enyémhez is hozzátevődik egy év és visszajön az a berlini tél, amikor megszületett. Most meg már a két unoka nő lassan a fejemre! 

   


   A múlt héten lekerült a gipsz Alice bal karjáról (iskolai baleset) s így három hetes szünet után visszamehetett szombaton a póni-klubba. A lovacska rakoncátlankodott egy kicsit, le is esett a lovas és kicsit súrolta a lópata… Szerencsére semmi baj nem történt, s még ideje sem volt megijedni, máris újra nyeregben találta magát!

   Nagyon szeretik egymást, ami persze nem zárja ki a konfliktusokat sem. Többnyire a két és fél éves korkülönbségből fakadnak: Alice sokszor úgy tekint nővérére, mint egy utánozandó bálványra, s Lucie nemegyszer visszaél ezzel a csodálattal… A mi feladatunk megmagyarázni neki, mit érez a kishuga, amikor ő tudomást sem vesz  -  esetleg magától értetődőnek tartja huga számtalan kedveskedését (pl. Alice sohasem vesz ki egy sütit, cukorkát anélkül, hogy azonnal spontánul ne gondolná megosztani a nénjével… A viszonzás már nem ilyen természetes, de előfordul.)

   Szeretek a fiammal elbeszélgetni néha, s erre alkalmat ad a négyszemközti kiruccanás a közeli IKEA-ba (a házon még sokáig lesz kedvük szerinti szépíteni való, aminek nagy részét ők maguk végzik). Ilyenkor a munkahelyi gondok is előjönnek: ügyvédi foglalkozása a saját irodával, melyet másfél éve nyitott négy munkatárssal Párizsban, rengeteg elfoglaltságot jelent. Késő este, vakáció alatt, a modern technikának köszönhetően mindenütt elérhető, a világ másik végén is zavarható… Néha felvetődik a kérdés: meddig lehet bírni ezt az iramot, még ha olyan reaktív, munkabíró is valaki, mint ő?…

2013. november 28., csütörtök

Esti Kornél a boldogságról (Kosztolányi)

(…) Ebben a pillanatban kezdődött az a boldogság, melyről beszéltem, az a boldogságom, melynél eddig sohasem volt teljesebb és különb. A vonat vadregényes, fenyves koszorúzta hegyek közé kanyarodott. Esett a hó. Képzeld, esett a hó, ily kora ősszel, mint valami meglepetés vagy ajándék az égből, s kisütött a nap. Csillogó reggel volt. Egy kis, német ipari város tűnt föl a völgyben. Vettem a bőröndömet, kiszálltam. Behajtattam a városba. Kacagó gyermekek az iskolába menet hógolyókkal dobálództak. A háztetők fehérek voltak. Lámpák égtek az emeleteken. Villamosok csengettyűztek, merőben ismeretlen hangon, mint a karácsonyi angyalok. Öröm dobogtatta a szívem. A legjobb fogadóban szálltam meg. Kedves tisztelettel, nagy megbecsüléssel fogadtak. Erkélyes szobát nyitottak számomra, potom áron. Fehér hajú, bóbitás szobalány lépett szobámba. Halkan beszélt. Két kancsó meleg vizet hozott. Odaálltam az ablakhoz, mely a főtérre nézett, és nem tudom meddig, szájtátva bámultam a vidám, gyermekkori hóesést. Ennyire még sohasem örültem annak, hogy a földön vagyok és élek. Az életnek újra értelme lett. Lenn, a langyos kis étteremben reggeliztem. A villanyok, melyeken színes sapkák voltak, fényt szórtak patyolat terítőmre. A falon egy családi ingaóra járt. Vajat, mézet tettek elém. Lágytojást is ettem, pedig azt különben utálom. Minden nagyszerű volt, minden csodálatos, minden kívánatos, magyarázhatatlanul és kifejezéstelenül szép.
Tehát ekkor voltam legboldogabb életemben. Hogy miért? Annak megfejtését rátok, lélekelemzőkre bízom. Én nem törődöm az elnyomott és fölszabadult okokkal, a tudattalan és tudatelőttes jelképekkel. Nem óhajtom magam fölboncolgatni, amíg élek. Hadd maradjon az, ami vagyok, zárt, egész és titkos. Okozzon nekem ezután is ilyen érthetetlen gyötrelmeket és örömöket. Halálommal pedig teljesen semmisüljön meg, mint valami fölbontatlan levél. Hidd el, ez többet ér minden tudásnál. Mindössze oda akarok kilyukadni, hogy a boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.
(a Litera "A hét prózája" rovatából kölcsönözve)


2013. november 26., kedd

Előrejelzés?...

   Hetek óta motoszkál a fejemben az a pár szó, melyet Katalin blogján olvastam: "… a gyerek tehetsége és majdani hivatása, küldetése abból tudható, amit 9-11 éves kora körül játszik." Azt hiszem, Katalin nem is gondolja  -  de senki más sem  -  hogy mekkora visszhangot keltett bennem ez a pár szó. Valóban, ez a 9-11 éves időszak meglehetősen egyedi korszak életünkben: már nem a kisgyerekkor, de még nem is a kamaszkor… Ráadásul nálam költözéssel esett egybe: más ház, más kerület, másik iskola. Szinte mindent újra kellett kezdeni. Ismeretlenül. 
   Én mindig jobban szerettem, ha felfedeznek. Irtóztam (ma is) a magukat beharangozó erős egyéniségektől, akik rögtön a kör közepére állnak, s harsogva, mellüket verve vonják magukra a figyelmet: "Idenézzetek! Én vagyok az ügyeletes zseni!" Sőt, én voltam legjobban meglepődve, ha valaki netán úgy gondolta, hogy kiemelkedek a sorkatonák szorgos, ám láthatatlan soraiból. Mindig hajlamos voltam más teljesítményét csodálni



   Aki jobban ismer, tudja, hogy nem az álszerénység beszél belőlem. Ellenkezőleg: nem is olyan könnyű ezt a terhet cipelni, amit úgy is hívhatnánk, hogy sántító önbizalom. Hiába minden elismerő szó, melyet sokszor személyes szimpátia jelének tulajdonítok, rosszabb esetben többé-kevésbé kegyes képmutatásnak. Honnan ered ez a makacs komplexus, nem tudom. Hiszen az elismerések többnyire elkísértek, otthon is, másutt is. Az is lehet, hogy egyszerűen félek hinni magamban, mert félek a csalódástól.
   Visszakanyarodok a Katalinnál talált "varázsigéhez": 9-11 éves koromben egyszercsak füzeteket kezdtem teleírni általam kitalált történetekkel, melyek inkább felnőttekről szóltak, írtam két "színdarabot" is, melyet lejátsszattam az utcabeli gyerekekkel a szülői közönség előtt. Erre az időre esett (ötödikes voltam), amikor rajztanárnőm "felfedezett", s attól kezdve megszállottan rajzoltam, festettem… 
   Aztán eljött a pályaválasztás nehéz kérdése. Szüleim, puszta jóakaratból, lebeszéltek a képzőművészet éhenkórászokat termő ösvényéről, s így választottam az idegen nyelveket, melyeket szintén nagyon szerettem. Most jó ötven év elteltével megint előjött az írás, rajzolás mindenen elhatalmasodó vágya. Vissza a kezdetekhez? Avagy végre a "legitimitás"?… 

2013. november 24., vasárnap

November végi meditáció


   Hideg van kinn, még havazott is péntek este. Legjobb ilyenkor a melegen, sokszor a képernyő előtt meditálni a világban zajló számtalan megrázó hírről. Korunk a szélsebes információ-özön kora. A föld legtávolabbi pontján végbemenő kisebb-nagyobb katasztrófa (kérdés: mitől "kisebb"? Akinek fejére omlott egyetlen háza, annak ez a legnagyobb!) azonnal szemünk előtt terem, szóban, képben egyaránt. Empátiás készségünk állandóan mozgósítva, akárcsak a vele járó bűntudatkeltés: vajon teszek-e eleget másokért, hogy mintegy megérdemeljem saját, ingatag boldogságomat?… 
   Évtizedekig megtiltottam magamnak az öröm érzésének maradéktalan átélését. Azonnal elém rebbent anya örökös panasza, kielégíthetetlen boldogtalansága, mint a szigorúan rám szegezett ujj: "mi jogon lehetnél te boldog, amikor valaki (miattad) szenved? Meg is fogadtam, hogy soha nem fogom éreztetni a gyerekekkel hangulatom ingadozásait, apró-cseprő gondjaimat, amíg csak lehet, megpróbálok egyedül szembenézni velük. Természetesen, komolyabb esetben számíthatunk egymásra. De ne legyen benne a finoman adagolt, ám világosan érezhető, lappangó szemrehányás: EGYEDÜL HAGYSZ! Nem szólok bele  -  még közvetetten sem  -  választásaikba, az életük az övék! Legfeljebb velük örülök, mert az mindenkinek jólesik. Részemről az lehet a legnagyobb segítség, ha tisztelem bennük a bizalmamat teljes mértékben kiérdemlő önálló felnőtteket!

2013. november 19., kedd

Márai ürügyén...

   Egy ideje nagyon belemerültem Márai világába, bár még sok ajtót ki kell nyitnom ahhoz, hogy elmondhassam: otthon érzem magam. Eleinte francia fordításban került kezembe, mert amíg Magyarországon éltem, hivatalosan elhallgatták a nevét, s könyvei csak némely régi polgári lakás könyvespolcainak mélyén élték át a cenzúrát. Emlékszem, amikor anya titokzatosan mesélte, hogy lánykorában szülőfalucskája egyik nagyon enyhén jómódú elöljárójának felesége kölcsönzött neki néha egy-egy jó Márai regényt olvasásra… A hangjában megpendülő nosztalgia azt az érzést keltette bennem, hogy az a Márai bizonyára amolyan dekadens, szentimentálisan csöpögő romantikus író lehetett, akit méltán kirekesztettek a szocialista realizmus mennyországából…
   A nyáron egy barátnőm arra kért, fordítanék le neki egy 90 oldalas (apró betűkkel szedett) tanulmányt Márai első németországi emigrációja alatt németül publikált cikkeiről egy készülő könyvéhez. Most pedig a jövő pénteken nálam sorra kerülő irodalmi estünkön akarom őt bemutatnil: "A gyertyák csonkig égnek" és a "Föld, föld!…" című, teljesen önkényesen választott két könyvén keresztül. Mondjuk, annyiban nem szabad a választás, hogy általában franciául is hozzáférhető címeket keresek, hogy el is olvashassák, ha sikerül kedvet csinálnom hozzájuk.
   Máraiból újabban itt is elég sok megjelent, miután felfedezték a francia kiadók is. "A gyertyák csonkig égnek" (francia címe: "Les Braises"  -  "Parázs") színpadra alkalmazott változata pár éve óriási sikerrel ment három éven át Párizsban. Valóban, a regény nem más, mint egy végetérhetetlen párbeszéd  -  sőt, inkább nevezném monológnak, hiszen a Tábornok nem is igényli, hogy Konrád közbeszóljon, főképpen maga akarja kimondani, ami negyven éven át érik benne.
  A másik könyv kapcsán meg azt fogom feszegetni, hogy mennyiben lehet író valaki  anyanyelvén, idegen környezetben, anélkül, hogy lenne olvasója… 

2013. november 15., péntek

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Nemes Nagy Ágnes 
A SZOMJ

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:   
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.


2013. november 13., szerda

Virágzó hírek

   
A kert hervadozóban, bár néhány rózsa még nagynehezen próbál ellenállni a szinte állandóan zuhogó, esetleg szemerkélő esőnek.
Szerencsére itt vannak a benti virágok!





A születésnapomra kaptam menyem szüleitől, egyetlen egy bimbó volt rajta, még szorosan bezárkózva. A kertre néző konyhaablakba tettem, az orchideák társaságába. Most hozza a tizedik (!) virágot! Minden nap meg is dícsérem, s talán hálás pillantásaimtól ilyen bőkezű.
Ehhez a virághoz különösen kötődöm. Amikor Catherine, jó tíz éve ajándékba hozta egy kis cserépben, kb; 10 centi magas volt cserepestől… Azóta két-három hónaponként telistele van virággal! Volt, aki azt mondta, hogy nála évenként, ha egyszer, akkor is fösvény módra… Pedig bevallom, hogy tápszert is ritkán kap, évente egyszer, ha eszembe jut. Viszont rendkívüli módon nő, és már le kellett választani az ágaiból. Néha öntök a tövére egy kis kávézaccot… Úgy tűnik szereti, mert gyakran és hálásan megajándékoz gyönyörű rózsaszín koronájával.

2013. november 11., hétfő

November 11.

   Mióta franciák között élek  -  sőt, francia állampolgár is vagyok immár 1976. óta  -  november 11-e ünnepnapnak számít. Azelőtt nem volt mit ünnepelni rajta, hiszen a vesztesek nem ünnepelnek… Legfeljebb a versailles-i szerződés fájdalma nyilallott fel, de az sem hivatalosan. November eleje a Nagy Októberi Forradalomé volt, s iskolás fejjel felötlött bennünk: akkor miért "októberi"?…
   Férjem Észak-Franciaországban született. Egymást követik errefelé a katonai temetők, még az akkori ellenségekéi is ápoltak. Mindkét világháborúból kijutott nagyon, de az első különösen mély nyomot hagyott, hiszen négy évig Belgium és Franciaország területén  ún. állóháború volt. Milliószámra követelt áldozatot az életük virágjában levő fiatalokból. Kimeríthetetlen ihletője irodalomnak, filmeknek. Nemzeti, európai tragédia.
   Gilbert-rel néha eszünkbe jutott, hogy nagyapáink ellenségek voltak… Kis történelmi fantázia-játék (uchronia) segítségével akár meg sem születhettünk volna, ha véletlenül szembe találták volna magukat egy szuronyos kirohanás során, ahol az öldöklés kötelező hősies feladat volt
   
a "Chemin des Dames" frontvonala
Még a fák sem...
Csakhogy az enyémek az orosz fronton, az övéi pedig Franciaorsz
ágban küzködtek. Igy a családi történeteken, dokumentumokon keresztül pillanthattam be a szemben állók emlékeibe. Különösen apai nagyapjának jutott ki a katonaruhából. Anselme 1910-ben eljegyezte jövendőbeli feleségét, Emélie-t, de megegyeztek, hogy a házasságra csak az akkor 4 évig (!) tartó katonaidő után kerül majd sor. Mire letelt volna, kitört a háború és Anselme le sem vethette az uniformist… Először a rendkívül véres verdun-i frontra vitték, majd sebesüléséből kigyógyulva a Sommes-folyó melletti frontokat szenvedte végig, s a háború vége a Chemin des Dames arcvonalán érte…
   Ez utóbbi Laon-hoz (a család fészke) csupán 20 km-nyire van. Szép, költői nevét még a 18. sz-ban kapta, ugyanis XV. Lajos két lánya, Adélaïde és Victoire ezen az úton jártak látogatóba volt udvarhölgyük vidéki kastélyába Párizsból (ez alkalomból lett kikövezve a 20 km-nyi kis útszakasz). A fennsík Julius César óta fontos stratégiai hely volt, Napoleon is fontos és véres csatát vívott itt meg.
   Anselme szelíd, finomlelkű kertész volt a háború előtt. Utána is szívesen menekült a virágai közé. A háború 4 évéről soha nem mesélt. Egy november 11-én a család együtt nézte a televízió megemlékezését. Anselme csendben ült a kanapén, s szeméből patakokban folyt a könny...

2013. november 7., csütörtök

Költözzünk?... Vagy ne?...


   Megértem Györgyi tépelődéseit! Nagyon tudunk kötődni a megszokott házhoz, mely évekig életterünk volt, legbensőbb érzelmeink, örömeink, határtalan szenvedéseink tanúja. Mintha csak a falak magukba szívták volna ezeket a jótevő vagy káros energiahullámokat. Egyes, magukat médiumi adottságokkal felruházó ismerőseim kőkeményen hisznek benne. Volt, aki megállt az ajtóban, mondván, hogy a befelé vezető folyosó annyira "belakott" (habité) mindenféle láthatatlan jelenléttel, hogy sajnálja, de képtelen átlépni a küszöböt. (Állítólag ő maga is ilyen nagy, kísértetekkel teli házban él, de már megszokta a sajátjait…) Mondanom se kell, hogy ilyenkor igyekszem nem mosolyogni, nehogy megsértsem meggyőződéseikben őket. Végül is mindenkinek joga van abban hinni, amiben akar. Esetleg semmiben sem.
   Szerény véleményem szerint ezek a "kísértetek" legfeljebb emlékeinket népesítik be. S ha ránézek egy tárgyra, egy szobasarokra, felidézik a hozzájuk kötődő élményt, fájdalmat, vagy boldogságot. Ilyen értelemben nagyon is elevenen őrzik a nyomokat.
   Ha költözni kell, akkor életünk egy darabjától búcsúzunk. Az elmúlás is ránk kacsint. Az itt eltöltött évek, melyek visszavonhatatlanul elmentek. Az új korszak, mely még ismeretlen örömöket, tragédiákat rejteget, fiatal koromban pezsdítő új lehetőségként jelentkezett. Ma már tudom, hogy állomás (esetleg végállomás) a lassan lefelé lejtő úton, még akkor is, ha lesznek benne boldog pillanatok…
   Rengetegszer költöztem életemben, sokszor még egyik országból másikba is. A fáradságot, költséget leszámítva, izgalmas kalandként, megújulási lehetőségként éltem át, mintegy rugalmassági teszt gyanánt, hogy képes vagyok-e még alkalmazkodni az újhoz, nem kezdtem-e megkövesedni a régi szokásokban.
   Most újra felmerül konkrétan a költözés gondolata, mely egyszer-kétszer kísértett már. A nagy ház a fűtési számlák egyre dagadóbb összegeivel, a takarítás mindig fárasztóbb tornájával a három szinten, az állandóan jelentkező javítgatások, melyek egy részét valaha még én is elvégeztem, ma már viszont nehezebben szánom rá magam a létramászásra, egyedül, a három és fél méteres plafonig… Pedig néha muszáj.
   Na és a kert… Eljön az idő, amikor magamnak szinte lehetetlen lesz rendben tartani, akármilyen kicsi is. Hiányozni fog nagyon, s egy balkon nehezen pótolja majd...

2013. november 4., hétfő

Márai Sándor * Napló (1949)

   Kinyitottam Márai Napló-jának 1949-es kötetét. Az elején. Nápoly, az élete végéig tartó, az őt Amerikáig sodró emigráció kezdete. Megírta már tépelődéseit, a nehéz választást hazája és az életét jelentő írói hivatás között, melyet csak ilyen nagy áldozat árán tudott követni. 
   Elképzelem a mintegy megszállottan, fáradhatatlanul teleírt sokszáz, sokezer oldalt a környezete számára hermetikus nyelven, anélkül, hogy igazi olvasóihoz eljuthatott volna… Csak anyanyelvén tud író lenni, mondta. Akkor is, ha csak halála után bontakozhatott ki Magyarországon a Márai-kultusz

(…) Rettenetesen nehéz ez. Még ha szűcs lennék vagy pék, akkor is nehéz lenne. De magyar író vagyok, ebben a helyzetben, ez talán mindennél nehezebb. 
   Akik otthon maradtak, másképp pusztulnak el. Mind ártatlanok, akik nem tudnak mozdulni. Nem ártatlanok, akiknek módjuk lenne vállalni ezt a nagy áldozatot és elmenni, az áldozat árán, amely, igaz, irtózatos!  -  mert nem bírják lelkiismeretükkel egyeztetni, hogy szemtanúi, akár hallgatólagos segítői legyenek annak, ami otthon történik. A kenyér, az állás, mondják sápítozva és szemforgatva. Hát igen, mind otthagytuk a kenyeret, akik eljöttünk. Néhányan még többet is otthagytunk. És nem volt feltétlenül szükséges, hogy mindent otthagyjunk, ami az életünknek még tartalmat, keretet adott. Mégis eljöttünk. Van egy pillanat, amikor minden ember, aki nem hozza meg a tiltakozás áldozatát, bűnrészes lesz egy gaztettben, s valamilyen kényelmes kifogással megmarad otthon cinkosnak.
   Kilencmillió ember természetesen nem mehet el. De a politikus, az író, a művész, a pedagógus felelős. (…)

Márai Sándor, A teljes Napló, 1949 VI. kötet  Helikon, 2008

2013. november 1., péntek

November. Mindenszentek.

   Fényes tavaszi napon készült a kép, egypár éve már. Azóta megnőttek a kis bukszusok a 60/60 cm-es márványlap körül, bár időnként ollóval megnyesem őket, hogy ne magasodjanak fölé.
   "Galaxy" ennek a márványfajtának a neve: mélykék, majdnem fekete, s itt-ott apró csillagok sziporkáznak, sőt, a bárányfelhők is tükröződnek rajta.
    Nem volt véletlen a választás: Gilbert a science-fiction elismert szakértője, kritikusa volt, s szinte utolsó percéig egy nagy enciklopédia szerkesztésében, írásában vett részt. Gondoltam, folytathassa hát, ha szimbolikusan is, a kozmikus utazást...
   Örültem, amikor a sírköves megmutatta a többi kő és márvány választék között, s mindjárt az jutott eszembe, hogy "mennyire örül majd, ha hazatérve, elmesélem neki, hogy megtaláltam a legmegfelelőbbet..." Egy héttel a temetés után volt, akkor még a valóság és a képzelgés közötti tér homályos no man's land-ján lebegtem...
   A kőre egy mondatát is felvésettem. Azt hiszem, jól "összefoglalta" őt: "Si la réalité existait, il faudrait s'empresser de la faire disparaitre." 
Vagyis: "Ha létezne valóság, a lehető leghamarabb el kellene tüntetni."

2013. október 29., kedd

Anyai nagyanyám, Mária...

   Anya temetése után a családi fotók között kutattam. Talán szükségét éreztem a szellemidézésnek. Akkor akadt a kezembe ez az igencsak megviselt, ki tudja, mi mindent látott fénykép. Hiszen ha jól számolom, megérte mind a két világháborút.
balról nagyanyám, testvérével
   Balról fehér blúzban anyai nagyanyám, Mária, 1898-ban született Pápán, lutheránusként nevelkedett. 1920-ban férjhezment kőművesmester nagyapámhoz és szült hat gyereket, akik közül négy fel is nőtt.
   A családi legenda szerint ritka szép lány volt és a természete is kemény acélból öntetett (közben születési dátumára pillantva nyugtázom: "Skorpió").
   Főleg a nyári vakációk alatt találkoztunk. Fiatalkoráról szinte semmit nem tudok, sohasem mesélt magáról. Ez a kép is ritkaság, talán az egyetlen, amely ebből az időből fennmaradt. A gyerekei sem élnek már, s kilenc  unokája közül legidősebb én vagyok...
   Gyerekei úgy hívták: "ides", kivéve anyámat, akinél az Alföldön úgy-ahogy ráragadt nyelvjárás ezt "édesanyámra" módosította. Nagy szerepe volt abban, hogy anya az Alföldre került. A visszavonuló toprongyos magyar hadsereggel odatévedt apám annyira megtetszett a családnak, hogy akkor keletkezett a családban szállongó mondat: "Vele a jég hátán is megélsz!"
   Vannak ún. "lányos anyák", akik lánygyerekről álmodnak, nomeg persze "fiús anyák" is. Nagyanyám az utóbbiak közé tartozott. Két fiához valami egészen különleges, zsigereiben lakozó ragaszkodás fűzte (ami lányai iránt hiányzott). Nekik mindent megbocsátott, mi több, hibáikat nem is látta.
   Előttem van, amint az ablaknál ül a díványon, maga alá húzott bal lábán, és csak nézi, nézi a távolba vesző utat, melyen egy-egy lovaskocsi által felkavart porfelhőből egyik vagy másik fia érkezését reméli kibontakozni.
   Esténként nem tudott megnyugodni, míg meg nem győződött róla, hogy mindkettő révbe ért. Sötétedéskor még gyorsan megjárta "Ernőm" és "Palim" házatáját, s ha egyikük késett, akár éjfélig is kinn állt a ház előtt, míg meg nem látta. Nem volt akkoriban telefon. Néha az ablakon kipillantva későig láthattam szoborszerű alakját, amint kezeit a köténye alatt összekulcsolva, mozdulatlanult állt a vártán...

2013. október 26., szombat

Jó két hét szünet a blogolásban

A mellékelt fénykép nem valami jó minőségű. Szenvedek vele már jó ideje. Ugyanis a pillekönnyű kezelésű iMac fotótára egyszerűen kámforrá vált és nem tudok új képeket felvinni, sem pedig kicsit helyrehozni a máshol tároltakat...
Mindegy, valami kis ízelítőt ad  a 19-én lezajlott közös születésnapi vacsoránkról: igaz ugyan, hogy én akkor már 1 héttel túlléptem a 66-ot, Alice pedig csak 22-én érte el az 5-öt...
Meglehetősen mozgalmas időszak előzte meg (azt hiszem, hiába reménykedem a lecsillapult napfényes tengerpart hosszadalmasabb látványában, de talán nem is olyan kívánatos, hogy megvalósuljon... Álomnak talán még szebb!). Majd egy hetet töltöttem a gyerekeknél, hogy fiamat kisegítsem egy kicsit menyem több napos távolléte alatt. Amikor hétfőn este megérkeztem a vonattal, még talpon várt mindkét gyerek, s a karjaimba vetették magukat a ház előtt. Pedig csak magamat hoztam ajándék gyanánt...
Különben nem is volt olyan fárasztó a hét: napközben, míg iskolában, ovodában voltak, dolgozhattam a fordításomon, esetleg pihenhettem is. Legfeljebb este, reggel volt egy kicsit melegebb a helyzet: felkelés, reggeli, indulás időben, s este a fürdés, vacsora, lefekvés, mese ugyancsak 8 után. Szombat délután együtt jöttünk vissza, hogy a másik nagyszülőkkel meglegyen nálam az ünnepi vacsora. A süteményt elindulás előtt megrendeltem, a húst náluk vettem meg, így kevesebb munka jutott az előkészületekre megmaradt 3-4 órára.
Alice nálam maradt a következő hétre, tegnap ment el, hogy a szünet második hetét Kréta szigetén töltsék mind a négyen. Rájuk fér: az idén vakáció helyett költözködés, nem beszélve az év közbeni 4-5 magyarországi útról, melyeknek célja és körülményei egyaránt kimerítőek voltak...
Most újra itt az ugyancsak feltöltő, gazdagító  -  csak másképpen!  -  magány.

2013. október 11., péntek

A mosoly hatalma...

   Hát, ma reggel, amikor megnéztem virtuális levelesládámat, ez a szobor jutott eszembe, a reims-i katedrális híres mosolygó angyala... Nem mintha hasonlítanánk egymásra, de tény, hogy magam is szívesebben mosolygok az életben az emberekre, minthogy rosszkedvemmel terhelném az amúgy is gyakran borús hétköznapjaikat.       Ennek sokáig magam sem voltam tudatában, s majd kővéváltam a meglepetéstől, amikor az 1972-es hathetes lugai nyelvi tábor végén egyik orosz kolléganőm, az amúgy inkább markáns Maria Fjodorovna búcsúlevélkében megköszöszönte "ragyogó, meleg" mosolyomat! 
   Az ember legtöbbször nem "tudatosan" mosolyog, különben is, ha a mosoly nem természetes, az rögtön látható. Bizonyára mindenki észrevette már, hogy vannak emberek, akiknek egész arca mosolyog, s van akinek a szeme szomorú marad. Ilyenkor az az érzésem, hogy lelke mélyén, talán néha öntudatlanul is, valamilyen feloldhatatlan bánatot őriz...
   Itt, Franciaországban, a mosolynak óriási jelentősége van. Sokszor meglepődtem, hogy egyes közéleti személyeket első látásra aszerint bírál el közvélemény, hogy mosolygós-e, mintha akkor rossz ember nem is lehetne. A mosoly afféle névjegykártya, beajánl, vagy hiánya bezárja előtted a kaput.
   Ismét a kályhától indultam el! Tulajdonképpen dr. Saldmann könyvéből akartam idézni az idevágó fejezetet, mintegy magam utólagos igazolására. A híres szívgyógyász azt fejtegeti könyvében, hogyan gyógykezelhetjük magunkat gyógyszerek nélkül, melyeknek mellékhatása sokszor kárt okoz. Többek között a mosolyt említi, mely az arc 17 izmát hozza működésbe, csökkenti a stresszhatást, a szívverés ritmusát, pozitív energiahullámokat kelt körülöttünk. Ráadásul még ragályos is!

2013. október 9., szerda

Radnóti Miklós: OKTÓBER

Hűvös arany szél lobog,
leülnek a vándorok.
Kamra mélyén egér rág,
aranylik fenn a faág.
Minden aranysárga itt,
csapzott sárga zászlait
eldobni még nem meri,
hát lengeti a tengeri.

1941. febr. 7.

2013. október 5., szombat

Ne kiabáljam el!...

   "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok..." Akarva-akaratlan ez a sor ringatózik az ember fejében, ha kipillant a konyhaajtón a kertbe. Vajon meddig tart még a természet e nem remélt haladéka, a meghosszabított nyár, melyet igazi ajándékként fogadok... 
   Igaz, lassanként nekem szól ez a kései, hervadó csokor... A vénasszonyok nyara... S rögtön előttem a kép: hervadó "gavallér" megható gesztusa, hervadó hölgy elérzékenyült mosolya, mintha nem hinné, hogy még neki is kijárhat e kései figyelmesség... 
   "A jövőm immár mögöttem van..." mondta nem is olyan rég, mintegy belenyugodva a múlandóság végzetes közelségébe. Az elmúlást is elő kell készíteni. Lenyugszanak a lázadások, melyek oly sok energiát emésztenek fel, vajmi kevés eredmény reményében. Öszegzés folyik, könyvelői munka. Hogy a mérleg ne billegjen túlságosan, sajnálat és nosztalgia között, a késő bánat javára...

2013. október 1., kedd

Emancipáció...

   A napokban kezembe került a szerény kivitelezésű "общая тетрадь", melyet még Moszkvában kezdtünk B. Mari szobatársammal, barátnőmmel, majd Leningrádban immár csak én írogattam: ott egyedül voltunk elszállásolva két orosz szobatárssal, kalandjaink is személyesebbek lettek, bár Marival továbbra is beavattuk egymást szívügyeinkbe. Bennem amúgy is nehezen maradt meg minden intenzívebb átélés...
   Talán a naplóírás vírusa is akkoriban oltódott belém; igaz, utána vagy 35 éven át szenderegve várt a megfelelő pillanatra. A szovjetunióbeli másfél évet úgy éltük át, mint az emancipáció nagy kalandját, melyet le kellett jegyezni, ha futtából, majdhogynem távirati stílusban is, de muszáj volt, hogy nyoma maradjon! Talán nagykorúságunk is ott kezdődött, hiába volt már meg papíron négy éve! Hogy miért? Mert végre nem éreztük a szülői (esetleg tanári) vigyázó szem súlyát magunkon! Nekem legalábbis ez volt a tudatalatti érzésem...
   Amikor beleolvasgatok, nemcsak szemem előtt jelenik meg a kép, a többnyire méteres hó, az общежитие melege, ahol féléjszakán át dumáltunk magyarul, oroszul, kis flörtjeink világrengető izgalmas várakozásai, a számos вечеринка kicsit vodkaízű szédülete... Furcsa módon, magamat is látom, mintegy kívülről, vékonykán, mondhatni az Élet küszöbén...

2013. szeptember 25., szerda

Pókháló...

  


 Hihetetlenül elszaporodott a pókháló a kertben. Teregetés előtt és közben gyakran kell szabadulnom a finom szálak fogságából, különben szívesen elnézegetem az ellenfényben ringatózó kövér kézművest, amint remekműve közepén prédára les...
   Vénasszonyok nyara... A nap sugarai már csak simogatnak, nincs szükség a forró életenergiákra. A "vénasszonyok" takaréklángon élnek, estefelé korán lámpát oltanak, s ágyukban vérszegény életük meghosszabbításáért fohászkodnak.
    Hol vannak már a forró nyarak, amikor úgy tűnt, hogy még minden előttük áll, s az egész világ egy felfedezésre váró csoda?... Maradt a nap mint nap zsugorodó szamárbőr, s időnként a nagy messzeségből felbukkanó emlékfoszlány, mely fiatalságuk édes ízeit hozza vissza, megmásíthatatlan hűséggel, akár a száradó széna illata...

2013. szeptember 23., hétfő

Illyés és a Kháron ladikja...

(...) Embermód születünk; de halnunk istenmódra kellene. Ezt adja a föld nekünk. S ezzel köp az égbe; velünk. Külön-külön valamennyiünkkel. A nagy sorsú emberek csak ilyen fölfelé küldött nagy  -  legyalázások, sértegetések, hasztalanul.
   On naît avec les hommes, on meurt inconsolé parmi les dieux. René Char*nak ez a mondata  -  megszületünk az emberekkel, s meghalunk vigasztalanul az istenekkel  -  e kis elhajlítás irányában válhatna igazán halandópártivá. Lázadóvá: halhatatlanság-igényűvé.

Nem igaz, hogy a halál közeledését csak pánikban lehet nézni. Csak megfelelően kell működtetni, s nemhogy a nyugalom nem hagy el bennünket, hanem a számvető bölcsesség derűje sem. Elég jó fogakat örököltem, de hát az évek múlásával mégiscsak töredeznek. Újra és újra előfordul, hogy mélázó ültömben ujjammal végigtapogatok rajtuk, s arányosítva számukat az elmúlt s még eljövendő évek számával, oly tárgyilagosan, akár egy állatkereskedő, állítom föl a valószínűséget, hogy megúszom a sírig műfogsor nélkül. Ez megnyugtat; mégpedig a takarékossági ösztönömnél fogva.

*René Char francia költő (1907-1988)


2013. szeptember 20., péntek

Felülemelkedni...

Katalin legutóbbi, meglehetősen lehangolt posztja adta az ötletet, hogy megírjam ezt a mostanit. Kis tétovázás előzte meg ugyan, mert nem akarok "leckeadó" szerepében feltűnni. Itteni barátaim már ismerik gyakran visszatérő mondatomat: "Prenons de la hauteur" vagyis: emelkedjünk feljebb! Mióta rátaláltunk egymásra  -  ő talált-e meg, vagy én őt, nem tudom  -  sokkal könnyebben érzem magam, ezért jön ki belőlem akarva-akaratlan.
Minden érzékeny ember érzékenyen reagál a körülötte és vele történő igazságtalanságra, durvaságra, kicsinyes és megalkuvó képmutatásra... Ilyenkor fellázad, esetleg letaglózva emészti magát. Mindkét esetben megszenvedi. Főleg, ha úgy érzi, hogy szélmalomharcra provokálják! Ez az "úgyis hiába" még mélyebben süllyeszti saját tehetetlenségének, kiúttalanságának tudatába. 
Az ember körülbelül békében él önmagával, saját lelkiismeretével, netalán még "jónak" is érzi magát és így fordul embertársai felé is. Ilyen naív hittel és bizalommal. Körülbelül hasonló elvárásokkal, viszonzásul. Itt következnek a nagy csalódások.
Mióta villámcsapásként rájöttem, hogy szenvedéseim jó részét az effajta csalódások okozzák, elhatároztam, hogy ezután senkitől nem várok semmit el, főképpen nem viszonzásul! Ha adok, az teljesen ingyen van: időmet, a jó szót és a figyelmet, esetleg többet is... Igy, ha visszajelzés jön, az csak kellemes meglepetés, bonusz lehet! Ha meg nem jön, akkor sem csalódhatok, hiszen nem vártam semmit sem!
Hihetetlen belső szabadság érzését kaptam meg eképpen.
Persze, a Pascal-i mondatot is másképpen olvasom: "Egyedül halunk meg; tegyünk hát úgy, mintha egyedül lennénk" (ford. tőlem, lehet, hogy van jobb is)
Ez az egyedüllét természetesen nem teljes, akkor szakíthatom meg, amikor nekem, vagy másnak szüksége van rá.
A "felülemelkedés" persze nem jelenti azt sem, hogy elzárkózom a világ és közvetlen környezetem dolgaitól, s holmi elefántcsont-toronyba vonulok... Csupán igyekszem nem hagyni elhatalmasodni magamon azokat az agressziókat, melyeket nincs módomban megoldani. Megmondom a magamét (a lehető legnyugodtabban  -  kutya nehéz!) és elvonulok... 
Hát, nagyon röviden ennyi. Egyszerűnek tűnik, de sok-sok évi tandíj van mögötte. Még sokat lehetne hozzátenni. Szeretném, ha kedvetek lenne kiegészíteni. 

2013. szeptember 17., kedd

Vendégségben (többek között) a Napkirálynál...

Egy hét nagyon gyorsan elrepült, még esős időben is! Múlt szerda reggeltől ma kora reggelig tartott unokahugomék látogatása.
A színek hiányoztak!
A tengerpart is szomorú, amikor vastag felhőtakaró fojtja el a őket, az ég örökké változó kékjét s vízi tükörképét. A sirályok szorosan egymáshoz lapultak a homokon...

a királyi fekhely
Versailles! A bőkezű aranyozások sem csillogtak úgy, mint napos időben. Azért még pénteken is rengeteg turista szorongott a fényűző termek végeláthatatlan során, alig lehetett fényképezni úgy, hogy egy felemelt kéz, vagy egy kínai kalap hivatlan vendégként bele ne lopja magát a képbe!




a királynői nyoszolya
A király szobája, nomeg a királynőé.
A sok aranyozás meg a márvány végtelen színvariációi, a gyönyörű szőttesek! Azzal vígasztalom magam, hogy bizonyára nem éreztem volna otthonosan magam ekkora fényűzésben, a sok száz főnyi szolgahad közepette! Valószínűbb, hogy mindent meg lehet szokni, főleg, ha beleszületik az ember, s erre kondícionálták.
A kastély után az óriási parkot néztük meg. Az enyhén permetező eső egyre szaporábban áztatott bennünket, az esernyők ellenére. Nem tudom, hány kilométert gyalogolhattunk a Nagy és Kis Trianonig, tény, hogy az utolsó hektométereket már automata pilóta vezérlésével tettem meg... S amikor a visszaútra került a sor, megkönnyebbülve  -  és bőrig ázva  -  felültünk mindnyájan a kis "vonatra"...
A gyerekek még Párizsban kószáltak a vasárnapi visszatérő napsütésben. Bevallom, én otthon ápoltam fájó bokám és térdem, mert ugye még haza is kellett vezetnem mindenkit Valenciennes-be estefelé...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...