Keresés ebben a blogban

2014. december 22., hétfő

Karácsony előtt...

Lassan végére érünk a lótás-futásnak. 
Emlékszem még magyar karácsonyokra, ahol a sütés-főzés már napokkal előtte elkezdődött, hogy a kétnapos ünnep alatt nehogy éhen maradjon még a váratlan látogató sem...
Itt, Franciaországban valahogy egyszerűbbnek tűnik a készülődés. Legalábbis nálunk a családban. 
Márcsak azért is, mert az ünnep csak 25-re korlátozódik, nincs Karácsony másnapja. Van persze 24-e estéje, mely a vallási hagyományokat jobban követő családokban a várakozásé, az éjféli misével egybekötve, s a gyerekek csak másnap reggel fedezhetik fel az ajándékokat a kandallóban, vagy annak hiányában a feldíszített fa körül.
Legtöbb helyen azonban már 24-én este megjön a "Père Noël", kihasználva a gyerekek figyelmének pillanatnyi elterelését... 

Mivel ezúttal a gyerekeknél tervezett a családi összejövetel, ezúttal fogalmazom meg jókívánságaimat ezen a blogon, bár gondolom, mindenkinek (rajtam kívül...) fontosabb dolga van ilyenkor, minthogy a blogvilágban kalandozzon!


Pihenjünk meg félórára, mielőtt meggyulladnak a gyertyák, és ünnepélyes arccal, ünnepi ruhában összejön a család. Felejtsük el a rohanást, símítsuk le arcunkról,  fáradt tagjainkról a kimerülést. Adjuk át magunkat a felhőtlen boldogságnak, hogy még  együtt lehetünk... Az ajándékok becsomagolva várakoznak (kicsit izgulunk, vajon tetszik-e majd a választásunk...) Felnőttek, de főleg a gyerekek arcán felcsillanó öröm az egyetlen áhított jutalmunk. A többi a napok mulandó hordaléka...

Minden kedves látogatómnak, 
aki véletlenül vagy készakarva belép erre az oldalra,
a lehető legboldogabb Karácsonyt kívánom! 

2014. december 19., péntek

Mi van a puttonyban?

   Ki az, aki a legtöbb karácsonyi ajándékot kapja tőlem az idén? Hát bizony nem más, mint én magam... 
   Igaz, hogy egész évben elég szűken bánok a kényeztetésemmel, aminek megvannak az objektív okai. Igy, év vége felé meg szeretek a szűkebb és kicsit kiszélesített családi körömnek, néhány barátnak és kedves szomszédasszonyomnak (ki egész évben gondoskodik számomra frissen főzött levesről) kis ajándékkal kedveskedni. A szándék a fontos, nem a kiadott pénz!
   Myrtille segítségével megrendeltem Gyarmati Fanni Naplóját, s meg is érkezett a hét elején. Hozzá jön a már ismertetett "Une Bible" (Egy Biblia), amit szintén nagyon kedves és értékes  ajándéknak tartok. Hát ezekkel lepem meg magam...
   Először félre akartam tenni a könyveket, be is csomagolva, karácsony estéig. Aztán különböző megdönthetetlen érveket sorakoztattam fel, hogy csődbe menjen a hősies elhatározás. Hiszen nem is leszek itthon karácsony este! Csak nem fogom a több kilós súllyal terhelni amúgy is nagyszámú csomagjaimat? Huzakodni oda-vissza, felesleges... Mágnesként vozott amúgy is a két kötet.
   Sűrűn szedett 600 oldalnyi mindegyik. Óriási munka lehetett a gyorsírással jegyzett naplók legépelése, kiadás alá rendezése. 11 év. A házasságukat megelőző időkben kezdődik, Fanni tanúságtételnek szánja. Mindha csak sejtette volna, hogy alig tíz év lesz belőle, az is megszakításokkal, tele állandó aggodalommal. A korabeli irodalmi élet jeles nevei vonulnak fel előttünk, közvetlen közelségben. 
   Hogyan fért ennyi energia, akaraterő ebbe a csöppnyi fiatal nőbe? Minden zseni mögött áll egy csodálatraméltó női alak, aki biztató, védő karjaiban hordozza. Azt mondják...

2014. december 16., kedd

Alice napja van ma...

   Ha már Lucie névnapját "reklámoztam", tartozom Alice-éval is. Franciaországban a mai napra esik. 
  A két unokám  -  szerencsére  - nagyon különbözik egymástól. Már elmeséltem bizonyára, hogy mivel amúgy is pár nappal előre kellett hozni a születését (helyszűke miatt), csak úgy viccből azt mondtam Agnès-nek, hogy legyen akkor már október 23-a előtt, hogy még a Mérleg jegyhez tartozhasson... Mégsem gondolhattam komolyan, hogy Agnès továbbítja is az ötletet az orvosának, aki 22-én világra segítette a kis jövevényt.Tudat alatt akartam-e közelebb kerülni hozzá, még ha nem is hiszek teljesen az asztrológiában?... Tény, hogy egypár tulajdonságomat felfedezem benne, legfőképpen a nyugalmas, harmonikus, "zen" légkör szeretetét, sőt, szükségét maga körül. 
   Természetesen nagy különbségek is akadnak az összehasonlításban. Alice szeret mozogni, nagyon fürge, valóságos kis izomlabda. Mint ahogy a mellékelt kép is mutatja, cselgáncsra jár az idén és folytatja a lovaglást is. Hát, ami azt illeti, az én repertoáromból hiányzott a sport teljesen... 

2014. december 13., szombat

Az év legrövidebb napja

Luca napja van.
Azaz Lucie unokám névnapja.

Jól választottak szülei, nagyon illik rá a neve.
Tényleg olyan, mint a napsugár, de nem a szelíden símogató őszi, sem pedig az álmosan hunyorgó téli, hanem az élénk tavaszi, mely frissen élesztgeti az embert és felrázza téli álmából.

Pár hete szemüveget kapott, enyhe fejfájás hívta fel a figyelmet, hogy korrekcióra van szükség, de csak írás-olvasás, esetleg TV nézés esetén. Egészen komoly lett a majdnem kilenc éves hirtelen...

Érdekes dolog elbeszélgetni vele. Imád az ún. "mindenes" dobozokban turkálni. A múltkoriban a komód három fiókját tártuk fel együtt: már magam se tudtam, mi minden rejtőzködik bennük. Lucie örömmel fogadta ezt a felajánlott kék sálat... 

2014. december 9., kedd

Lejártam a lábam

   Nem érzem a lábaimat, annyira lejártam őket. A meteorológusok azt rebesgették, hogy a mai nappal megesszük kenyerünk javát (itt úgy mondják: "notre pain blanc", vagyis fehér kenyerünket), mert máris jön a hideg, havas, ónos esős tél... Kihasználtam hát a nagyon is vérszegény napsugarat, hogy bejárjam a városközpontot karácsonyi ajándékok ötlete után.
   S hogy mivel jöttem meg? Csaknem üres kézzel. Részemre már megvan az ajándékom, viszonylag ez volt a legkönnyebb. Várom Gyarmati Fanni Naplójának érkezését, melyet még november végén megrendeltem. Ezenkívül megtört az ellenállásom egy csodaszép könyvön, melynek címe: "Une bible", vagyis "Egy biblia", azaz nem "A" Biblia, nagybetűvel (az már megvan), hanem Philippe Lechermeier úgymond kisajátítja magának az egyetemes emberi kultúra részévé vált bibliai történeteket, egyúttal könnyebben hozzáférhetővé téve azokat hívők, nem hívők részére egyaránt. Egy beszélgetésben elmondta azt is, hogy saját gyerekei számára fogott hozzá annak idején. Rébecca Dautremer lélegzetellállítóan szép illusztrációi nagymértékben hozzájárultak, hogy nem tudtam otthagyni a boltban. Unokáimra is gondoltam közben. Annak idején fiamnak is olvasgattam a Biblia gyerekek számára készült változatát, annak ellenére, hogy nincs megkeresztelve (a lányok sem), vallásos nevelést sem kapott, mert szerintem ebben neki kell felnőtt fejjel döntenie. 

Ennyi szabadsággal tartoztunk neki, mint szülők, s ami nekünk nem adatott meg annak idején. Kérdéseire  -  pl. mi lesz velünk, ha meghaltunk?  -  olyanformán válaszoltam, hogy a hívők szerint így, a nem hívők szerint pedig úgy.  A Biblia viszont az alapműveltség nélkölözhetetlen része, az emberi kultúra egyik alapköve.
    



Azaz mégsem jöttem haza üres kézzel. Vettem egy részvétnyilvánító lapot, mert tegnap éjjel meghalt Maurice, majd tíz éves hősies küzdelem után. Elment Richarda, Stali nyomdokain, még szomorúbbá téve ezt az 2014-es évet.

2014. december 8., hétfő

Két Radnóti vers

Mindkét vers az 1946-ban, a költő halála után két évvel megjelent Tajtékos ég c. kötetből való.
Mintegy visszhangként összecsengenek.

GYEREKKOR

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrű volt az alkony. És hősi a halál.

1944. január 25.


MIVÉGRE

Felnőtt vagy,   -  szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza  -  szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre, és beszélj az égre.
Nem tudsz már?  -  kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés, örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már, honnan fú a szél?  -
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít...
"Csak ülj a földre és beszélj az égre."
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.

1941. marcius 15.

2014. december 1., hétfő

Dekoráció

   A mellékelt képnek semmi művészi ambíciója nincsen, csupán illusztrálni hívatott csaknem reménytelen próbálkozásaimat, hogy elhelyezzem a sok virágcserepet, melyek túlélték a nyári megpróbáltatásokat. Az addigi helyük felszámolodott, s most újakat próbálok kitalálni, pl. a tetőbe vágott "fényfogó" alatt, mely a második képen jobban látszik. Egyúttal a tusoló és a WC közötti csupasz falfelület is betelt. Maradt még egy, amely egy másik felvonás témája lesz...
    A polcok 23 / 23 cm-esek, amolyan "láthatatlan csavarral" vannak a falba erősítve, melyhez François és Daniel közreműködése kellett, mert nekem nincs hozzá elég szerszámom (még évente egyszer sem jön rám a barkácsolhatnék, ha nem muszáj...).
Nem akartam, hogy ezzel vesződjenek a születésnapi ebéd alkalmából, de 
gyanítom, hogy François telefonált előzőleg az apósának, mert az szerszámos ládájával a kezében érkezett az ebédre... 
   

2014. november 27., csütörtök

A fizika órák súlya...

perspektiva a kert felé a nappalibol
    Irnom kellene már valamit árván és türelmesen várakozó blogomra... Az időmet elfecséreltem, valljuk be őszintén. Megint ez az ólomsúlyú tehetetlenség. Mintha így leírva könnyebb lenne megszabadulni tőle... Tennivaló pedig lenne bőven. Holnap lesz a fiam születésnapja, itt, nálam, mozgalmas hétvégét ígér. A következő hetek se lesznek könnyebb fajsúlyúak, sőt.
    Hát igen, illusztrálom az ún. naplószerű blog műfaját, amikor is hétköznapi gondjaimmal terhelem az idetévedő kedves olvasókat. Még ha egy-két közérdekű, netán egyetemes visszhangot pengető gondolattal lenne megspékelve, de nem: a béka feneke alatt töprengek, hogyan mozdítsam ki magam a tehetetlenségi erő vonzásából, mely fogalom mindig rettegett és áthatolhatatlanul rejtélyes fizika óráinkat juttatja eszembe...
   Kint persze szürke fedő borul a lassan lemeztelenedő fákra, szitál a finom eső. Máris érzem a nyári véget nem érő munkálatok hasznát: jégveremből a konyha lett a ház legmelegebb helye, a nagy ablakok beengednek minden összegyűjthető fényt, s ha látogató érkezik, legtöbbször spontán módon ott ülünk le egy teára, kávéra. 
   Pedig még nincs vége a dekorációnak. Rengeteg időm és energiám ráment a néhány kísérletre, hogy egyedül a falra erősítsek polcot, gyógyszeres szekrénykét, törülközőtartót. Sikertelenül. Bevallom, nehéz a keresztbe állított létrán kicsavarodva egyszerre fogni a szóbanforgó tárgyat, a ceruzát és a vízmértéket: három kezet is összeszámolok hirtelen... 

2014. november 21., péntek

Hol kezdődik a dicsőség?...

   Pár hete, amikor Magyarországon jártam, kinyitottam a szekrény tetején évek óta várakozó bőröndöt. Tudtam, hogy anya ebben gyűjtötte össze kevés megmentett réges régi rajzomat, néhány, kérészéletű dicsőségről tanúskodó oklevéllel együtt...                 
   Nézem a dátumokat... 1960, 62... S akkor kezembe akad ez a vízfestmény, rettentően gyermeteg technikájú, az arányokat meglehetősen hanyagoló figura, amelynek naív igyekezetemben az egyik lába nem fért a lapra... Tipikusan kezdő hiba, amikor az ember még többnyire részletekben, s nem egészében látja a figurát...
   Maximum ötödikes lehettem, mert tudtommal ez az első fennmaradt "alkotásom", de nincs rajta dátum. Miután Emmi néni kezébe kerültem, az ő tanácsára reflex-szerűen minden rajzomon van keltezés. Ez pedig az V. osztályban kezdődött...
   Ahogy nézegetem, feléled bennem pontosan, mit kínlódtam a felemelt jobb lábbal, viszont nagy élvezettel festettem a szoknya libbenését és rá a fehér pöttyöket... Nem beszélve a fodros nyakú fehér blúzról: volt egy pontosan ilyen "szerelésem", ezt örökítettem meg az örökkévalóság számára...

2014. november 17., hétfő

Az élet sava-borsa...

   Lázas készülődés. Fúrok, faragok, polcokat teszek a konyha falára, törülközőtartót a tusolóba. Közben telefon, e-mail ennek, annak, ki nem fogyó ritmusban. A pénteki (nov. 21.) irodalmi est nálam lesz, ami azt jelenti, hogy össze kell állítanom, legépelnem néhány szöveget és megírni az összekötőt. Felhívni azt a pár "kőkorszakit", aki még mindig idegenkedik a világhálótól, attól tartva, hogy elszigeteltségéből kiszabadulva egy másik rabságba esik (van is benne valami!)... Számomra pedig meghosszabbítja a szervezést a telefonnal töltött trécselés. Nem akarom persze kirekeszteni az "élő hangú" kapcsolatokat, csak más, kiváltságosabb időszakra tartalékolom őket.
   A téma az "élet sója" lesz. A híres antropológus írónő, Françoise Héritier (Lévy-Strauss tanítványa és munkatársa) írt egy vékony könyvecskét egy éve, "Le Sel de la vie" ("Az élet sója") címmel, melyben szabad asszociációkban, szinte egyetlen mondatban 80 oldalon át felsorolta azokat a kisebb-nagyobb élményeket, benyomásokat, lecsapódott, mélyen rögzült érzékeléseket, melyek olyan utánozhatatlan ízt adnak az életnek. Akár az ételnek a só. Nélkülözhetetlenül. Amitől a puszta tény, hogy élünk, olyan telített boldogságtudattal áraszt el bennünket, hogy az emlékétől is visszatér az a bizonyos teljesség-érzés...
   A téma szinte magától adódott, hiszen az utóbbi évek sorozatos megpróbáltatásai még mindenkiben elevenen élnek. Éreztem, hogy szükségünk van egy mély lélegzetvételre, egy kis örömforrásra. Ezt akartam felajánlani a válogatással. Mindenki keresgéljen, hozzon magával megosztani valót. Hiszen amíg élünk, ajándékként kell fogadnunk ezt a tényt. Erre biztatnak azok is, akiknek hiányát nap mint nap érezzük. 

2014. november 14., péntek

Régi emlék fekete-fehérben...

    Nézegetem az egymásra halmozott képeket. A sok színes között egy fekete-fehér. A facebook-ról vettem kölcsön, talán F. Gy. oldaláról, mert rögtön érzelmi-emlékező hullámokat indított el bennem. Nem is kellett tépelődni, mit ábrázol, felrémlett előttem az 1971-es februári tél, mely májusig húzódott el, hiszen hóban tocsogtunk a május elsejei felvonulás gyülekezőhelyén.
   Leningrád, Novo-Izmajlovszkij proszpékt. Azonnal hozzáérzem a metszőn süvítő szelet, mely időnként 70 %-os nedvességgel terhes. Lábam alatt ropogó, esetleg lucskos, csúszós hó. Az usanka elég jól takar, az előző évi moszkvai télben megedződött csizmám is állja a megpróbáltatásokat. Csak a szoknya mini, ennek dúl a divatja akkoriban...
    A "korpusz"-oknak nevezett sokemeletes kockákban meleg van. Nomeg, huszonéveink elején járunk! Éjszakába nyúló beszélgetések folynak, magyarul vagy oroszul. Hétvégeken egy-egy "vecserinka" színezi a diákéletet, mely különösen télen eléggé egyhangú. Időnként egy óriási fazékban halászlét főzök, apa receptjét idomítom az ottani lehetőségekhez, persze, hazai paprikával, de tengeri halból! Édesvízit szinte lehetetlen találni. Azért elmondhatom, hogy meglehetős sikere van, és mindig elfogy az utolsó cseppig! Nem is csoda, hiszen a "sztolovaja"-k választékának élvezetéhez valóban az éhhalál küszöbén kellene állnunk! Hétközben a Pedinsztyitut menzáján eszünk, és táskánkból sohasem hiányozhat az összecsukható kis bicska: no, nem övédelem céljából, hanem azért, mert a menzáról egyszerűen kitilttattak a kések! Vajon miért? Talán félnek az esetleg feltüzesedő kedélyektől? Az is lehet, hogy nincs rá szükség. Sokszor láttam oroszokat csak kanállal enni mindent, s balkezükben tartott kenyérrel tologatni a kanál felé az ételt. Igaz, ez magyar tájakon is előfordult...

2014. november 10., hétfő

Faültetés

(...)"Ahogy a faültetés  -  a kertépítészet  -  is öregkori műfaj, tökéletesen függetlenül attól, hogy van-e unokánk vagy nincs, és szeretjük-e a diót és a duránci barackot vagy nem. (...) Az öregek messze pillantanak. Rendet és harmóniát nagy kiterjedésben kivánnak.
Egyrészt a mögöttük  fekvő tér terjedelme folytán.
Másrészt, mert  -  mi a maradandóság?
(...)
Az otromba álmélkodással, hogy mért ültet fát olyan, aki nem szedheti, csak az a másik kérdés vetekedik: hogy Európa legszebb-legnagyobb arányú katedrálisait vajon miért épp aggastyán pápák, legerősebb várait pedig uralmuk végére ért fejedelmek tervezték meg s rendelték el?
(...)
Hisznek a jövőben. Hisznek az emberi fajban. Hisznek a jövő és a faj alakíthatóságában. Hisznek még az idő megfékezhetőségében is." (...) Illyés Gyula: Kháron ladikján


   

Mint már annyiszor, megint Illyés vékony könyvecskéjét lapoztam fel, mint valami breviáriumot. Hisz az öregedésről, az öregségről annyi gazdag megfigyelést, néha fanyar mosollyal kísért öniróniát tartalmaz, hogy mindenféle szépítgető illúzió teljes hiánya ellenére sem lehangoló olvasmány. Keresgéltem benne azt a bizonyos faültetésre vonatkozó pár mondatot.
   Tegnap este ugyanis földbe ültettem a 3 éve cserépben éldegélő törpe japán juharcserjémet, mintegy lezárva ezennel költözködési kísértéseimet is.

    Nomeg tegnap volt Radnóti halálának hetvenedik évfordulója...  



2014. november 4., kedd

Kell a beszélgetés

   Szombat este összejött az itteni családom, vagyis a gyerekek mind a négyen és a menyem szülei. Megtöltöttük magunkat a meghosszabbított asztal körül  -  melyet a német barátok (négyen) előző napi vendégjárása után még össze sem csuktam  -  a tejfölös borjúhús szegfűszeges ízeivel. Fiamnak készült meglepetésként magyaros almáspite követte, majd letettük a fáradtságtól düledező unokákat. Nem kellett őket ringatni sem.
   Szokás szerint kártyázással szoktunk "ejtőzni". Imádok játszani, de mióta itt lakom, barátaimból nem jön össze ilyen játszadozó szellemű társaság, és bevallom, hiányzik nagyon. Igy csupán családi körben jut rá némi lehetőség és azt szeretem megragadni.
   Ezúttal valahogy a kanapékra telepedett mindenki. A hangulatlámpák gyenge fénye tette-e, lassan csörgedezni kezdett a beszélgetés patakja. Daniel, a papa, aki általában könyvbe mélyed, amíg mi kártyázunk, most élénk beszélgetésbe merült vejével. Agnès, a menyem is kipillantott szokásos diszkréciójából  -  ritkán monopolizálja a társalgás középpontját  -  és munkájával kacsolatos terveit ecsetelte. Fiam, ellenkezőleg, többnyire szívesen avat be mindenkit gondjaiba, terveibe, figyelmesen hallgatta apósát. Az anyák is beavatkoztak itt-ott, személyes pedagógusi élményeikkel, melyek már a múlt emlékei... Egyidősek vagyunk.
   Hársfa- és eukaliptusz-illatú teát készítettem a meghittség fokozására. Igy üldögéltünk élénk beszélgetésben éjfél utánig. Nem éreztem a lábaimat a két napi intenzív konyhai tiporgás után, de végül is a kellemes beszélgetés kitörölt belőlem minden fáradtságot...

2014. november 3., hétfő

Szabó Magda: Liber Mortis (részlet)


82. május 25.
(...) Miért nem jössz kísérteni? Éjfél. Az ágyad megvetve. Miért volt a Lenore a kedvencem, és miért Don Carlos és a Posa? És Isten miért nekem adta a sikert, aki csak az igazságtalanságra szisszenek, a sértéstől szenvedek, de igazán csak dolgozni, teremteni, írni szeretek, s aztán akár meg se dícsérjenek, csak ne bántsanak. Miért ment nekem a szörnyűség is könnyebben? Miért kellett mindig neked állást szereznem, miért volt olyan iszonyú ez a század? Rákosi, Sztálin, a megaláztatás, ahogy nem állt melléd senki, ahogy nem ismertek fel, ahogy folyton közted és a világ között rohangáltam, meg a hátamra vettelek, ha összezuhantál. Hányszor pereltelek vissza a haláltól, hányszor ápoltalak, heteken, hónapokon, éveken át. Mindig Te voltál minden. Megcsaltam miattad mindenkit, az anyámat is, mert végül is jobban szerettelek nála. Minden embernek csak egyvalaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában. Te nem a kórházban haltál meg, hanem mikor itt, mellettem az embólia ért. Ahogy némán, megnémulva néztél, ott volt a halál pillanata, és ott volt az én nevem, amit a néma szád kiáltott. Értettem én, Nyunya."

(in Szabó Magda: "Liber Mortis", Európa könyvkiadó 2011)

2014. október 29., szerda

Októbervég

   Maradt félórám Alice visszaérkezéséig. Elvittem moziba, majd imádott nővérével akart játszani és ezért letettem a lantot két órányira, őt pedig a másik nagymamánál. Különben reggel héttől este tízig vagyok szolgálatban. 
   Egyáltalán nem panaszként mondom: Alice imádnivaló, semmi probléma vele, egy hangos szó sem esik közöttünk. Egy hete múlt 6 éves. Nem szeszélyes, követelőző, mindent szépen megbeszélünk. Jó humora van, sokat nevetünk. Szeptembertől kezdett írni-olvasni tanulni, nagyon élvezi. A rajzoláshoz, színezéshez végtelen türelme van. Csak egyetlen dolog hiányzik nekem egy kicsit: azt csinálni és akkor, ami nekem tetszik, s amire most próbálok például egy kis időt szakítani ezzel a bejegyzéssel...
   19-én, szombaton reggel elautóztam Párizs környékére, ahonnan a következő hajnalban indultunk fiammal kettesben Magyarországra. Egyfolytában 1700 km-t tettünk meg. Meg is érkeztünk este 8 felé. 4 napot töltöttünk ott, 24-én este már újra nyakunkba vettük Európát, és másnap délben értünk vissza, holtfáradtan, az igaz. Nagyon intenzív 4 nap után.
   A cél tulajdonképpen az volt, hogy eldöntsük anya árván maradt házának sorsát. Egy ház tönkremegy, ha nem lakják. Minden úgy fogadott bennünket, mint tavaly tavasszal. Fiam egyre nehezebben viselte a gondolatot, hogy idegenek kezére kerüljön az ő gyerekkori vakációinak színhelye, ahol minden részlet változatlanul idézte a napsugaras emlékeket, s percenként vártuk, hogy nagyanyja előbukkanjon: "Ki kér kávét?"... Még a kredenc lekattanó ajtajából is az örök fahéj és szekfűszeg illat úszott elő... Hosszú telefonos és élőszóbeli tanácskozások után úgy döntött, megveszi ő. €-ra átszámolva szinte egy falat kenyér... Meglehetősen nagy a házhely, a főépület maga is minden alapvető kényelemmel rendelkezik. A fenntartás költségei is kibírhatók, beleértve egy "gondnokot", aki benéz, a fűtést bekapcsolja, kiszellőztet, füvet nyír stb. Mit mondjak? Hosszú lenne kifejteni.
    
   

2014. október 12., vasárnap

Jeles napok...

   Tegnap este energiám utolsó morzsáit vetettem be, hogy befejezzem az előző bejegyzésben bemutatott tisztes bútordarab átalakítását, még mielőtt elérkezett volna 67. születésnapom reggele... 22h30 táján vékony viaszréteggel bevontam az egész  befestett felületet (2m80 magas), hogy kis fénye és némi ellenállása legyen hátralévő éveiben, elmostam a pemzlit, sőt fel is porszívóztam az egész földszintet. Csak azután rogytam le a kanapémra egy csésze leves és egy alma társaságában: nem is voltam éhes,  minden helyet óriási és megkönnyebbült megelégedettség érzése töltött be bennem. Végre letehettem a lantot és ma reggel már valamivel kisebb rendetlenség fogadott az ebédlőben! Mesterem még két napra visszajön és akkor talán a konyhát is helyrerakhatom elutazás előtt...


    Uralkodott egy hallgatólagos babona a családban: amit újév napján csinálsz, azt teszed az elkövetkező évben. Mindennek csillogva-villogva kellett várni a jeles napot a házban és  a lakóiban is. Hát én is valami efféle reminiszcenciának engedelmeskedve léptem át a nevezetes dátumot. Menyem szülei nagyon kedvesen ebédre hívtak meg, hogy ne egyedül ünnepeljem magamat. Szomszédaszonyom is meglepett egy szép sállal. Reggel óta meg a sok-sok telefonos és e-mailes jókívánságra válaszolok. Hát nem szép az élet? Főleg, ha ennyi kedves ember vesz körül.

2014. október 8., szerda

Utolsó felvonás?...

   Hétfő reggel óta ismét kisebb csatatér formáját öltötte fel a földszint. Sokkal kisebb, mint a nyári volt, de tulajdonképpen annak folytatása, sőt, talán-talán méltó befejezése.       Sikerült rátenni a kezem  -  persze csak átvitt értelemben!  -  egy afféle ezermester iparosra, aki elvállalta a festést és a fennmaradó apró-cseprő, de az én erőmet vagy képességeimet felülmúló munkák befejezését, melyek eltartanak jó hétig. Ezen felbuzdulva én is nekiláttam végre a tálalószekrény (büfé - buffet) régóta húzódó átalakításának. Úgyis nehéz lenne ilyen körülmények között változatos elfoglaltságot találni, és legalább meglepem vele magam születésnapomra!
   Tegnap elkezdtem a százéves bútordarab sok-sok viaszrétegének lesúrolását egy  erre kitalált, kicsit büdös szerrel, majd White Spirit lemosás következett és most szárad... Mivel egy bemélyedésben álldogált a kandalló és a fal között, ki kellett húzni óvatosan a szoba közepére, anélkül, hogy a rengeteg pohár, csésze, tányér összetört volna. Kipakolásra ugyanis nem maradt hely, mert a konyhából sok minden megint ideiglenesen odébb költözött! Igaz, nagy kedvem sem volt hozzá... 
   Kint 13° van és csepereg az eső... Nemsokára a fűtést is be lehet kapcsolni, mihelyt újra ablakot csukhatok a sok festékszag kiszellőzése után!

2014. október 4., szombat

Egy ebédlő metamorfózisa

   Ez a sarok itt az ebédlő egyik sarka. Ebédlő a hagyományos neve ennek helyiségnek, klasszikus francia otthonokban, ahol még volt/van hely ilyesmire, a konyha és a nappali között helyezkedik el, benne ebédlőasztal, tálalószekrény esetleg komód az abroszokkal, szalvétakkal, nagyanyám még sublótnak hívta. ("Ha rosszalkodsz, becsuklak a sublótfiókba!"  -  szökik be emlékezetembe a félig-meddig tréfás fenyegetés...)
    Nálam az utóbbi években ritkulnak a nagyobb ebéd- vagy vacsorameghívások. Olyankor kihúzhattuk a kerek asztalt, mely 3 m 20-ra hosszabbodott és 14 személy is elfért körülötte. Mostanában csak akkor nő meg egy kicsit, ha a gyerekek eljönnek és menyem szüleivel is kibővítjük a családot. Esetleg évente néhány baráti összejövetelre is sor kerül: annyi meghívást kellene visszaadnom! 
    Emlékszem, még anyósom hívta fel a figyelmem valamire, amikor özvegyen maradt, egy dologra, ami csak akkor tudatosul az emberben, amikor maga is felölti az özvegyi státuszt. "Meglátod, egészen más házaspárként vendéget fogadni, mint egyedül! Amikor kimegyek a konyhába valamiért, a vendégek magukra maradva nézik egymást, nincs ott a férj vagy a feleség, aki szóval tartja őket. Nekem ez volt a legnagyobb és legváratlanabb változás e téren..." Nekem is. Ezért is hívok többnyire 5-6 vendéget egyszerre, jobban feltalálják magukat a beszélgetésben nélkülem is, ha többen vannak.
    Itt, Franciaországban (főleg persze vidéken, ahol az élet kevesebb stresszt tartogat, mint a nagyvárosokban) a vendéglátásnak többé-kevésbé szigorú kódja van, mellyel már Gilbert szüleinél megismerkedhettem. Egész bejegyzés rámehetne a blogon, ezért itt nem is megyek a részletekbe, hisz tudvalevőleg nem kell hosszú lére ereszteni, hogy ne unja meg a kedves olvasó. Rövid, frappáns én nemigen tudok lenni, de igyekszem. Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy az én ebédlőm lassan átalakul afféle mindenes dolgozószobává, melynek legfontosabb, általam leglátogatottabb sarka a képen látható. Itt ülök elég sokat, talán túl sokat is, minden kéz alatt a képernyőt körülvevő látszólagos rendetlenségben. Kéznyújtásnyira az egész világ.

2014. szeptember 28., vasárnap

Mégegyszer utoljára...

   Mégegyszer visszatérek Richarda barátnőmre, aztán nem untatlak vele tovább, nyájas és kedves Látogatóm! Tegnap este volt a "szezon" megnyitó irodalmi estje, melyet Richarda emlékének szenteltünk. Mindnyájunk számára elkerülhetetlen, szükségszerű találkozás volt, hiszen az ő jelenléte irodalmi estjeink egyik fontos eleme, nála gyűltünk össze minden harmadik hónapban, a másik kettő rám és Murielre hárul. Nagy űr maradt utána  -  a kifejezés elcsépeltsége ezúttal elmosódik, annyira igaz. Betölthetetlen űr. 
   Levetítettünk vagy 60-70 fotót, még egy 3 perces filmfelvétel is visszavitt bennünket a színpadra és így hangja is felcsendülhetett. Ezt követően mindenki felolvasott valamit, esetleg saját tollából, ha pedig írói vénájából semmit se tudott kipréselni, igazi nagy szerzőktől kölcsönözhetett idevágó szöveget. Mosolyok, könnyek keveredtek az anekdotákkal, mert mindenkinek volt egy saját Richarda-képe...
   Elhatároztuk, hogy felvesszük a halál kihívását és folytatjuk. Mindenki arra biztatott engem is, hogy fejezzem be a babonásan félbehagyott darab írását és került valaki a Richardának szánt szerepre is... A kihívás csábító.

Kb. így hangzott megemlékezésem vége magyarul (facebook-on megvan az eredeti francia változat is) :

"Július 15-én történt. Reggel 6 óra tájban elindult azon a "fényes úton", mely néhány napja  feltűnt már a szeme előtt. A halál misztériuma, melyről annyit beszélgettünk, s közvetve át is éltük családunk tagjai mellett, hirtelen feltárult előtte.
Ő tudja már, hogy mi is ekörül a helyzet... Hová leszünk, amikor testünk üres hüvellyé válik, melyből elszáll az a bizonyos anyagtalan, láthatatlan energia, melyet a Másik olyan világosan érzékel mégis! Hívjuk akár barátságnak, akaratnak, haragnak, örömnek, nagylelkűségnek... vagy még annyi másnak, érzelmeinket gondosan őrzött emlékekké kovácsolónak...
Érzem, hogy sürgősen rögzítenem kell a képét emlékezetemben... Tapasztalatból tudom, hogy szeretteink élő képe fénysebességgel távolodik tőlünk. Egy idő után alig tudjuk felidézni hangjukat, később alakjuk is halványodik, kivéve egy-egy emlék hirtelen felvillanását. Szerencsére néhány fénykép, filmfelvétel képes rögzíteni a pillanatot a maga időtlenségében."

2014. szeptember 26., péntek

Felbukkanó múlt...

Nemrég bukkantam erre a réges-régi fényképre. Úgy tűnik, a múlt lépten-nyomon utolér immár bennünket... 1956 nyarán készült, kb. annyi idős vagyok rajta, mint most Lucie unokám, pár hónap híján kilenc. Nagybátyám esküvőjén voltam koszorúslány.
Próbálom felidézni akkori lelkivilágomat, ami legtöbbször elevenen sikerül régi fényképek láttán, melyek mintegy visszazökkentenek egy érintetlenül megmaradt világba. A ruha a színére (halványrózsaszín, persze), de még kissé hűvös érintésére is emlékszem, a kis koszorúra, mely szorított a fülem mellett és mindig lecsúszott a homlokomra...
A dolog nagy mérföldköve persze a koszorúslegény volt. Zolinak hívták, ha jól emlékszem, se előtte, se utána nem találkoztunk. Kicsit megilletődötten állok mellette a fényképész vakító lámpái előtt (a menyasszony házánál készült a kép). Olyan "nagyfiúnak" tűnt a szememben, pedig talán csak 3-4 év lehetett közöttünk. A lakodalomban kicsit még táncoltam is vele. Azt hiszem, pár évet nőttem ezzel az eseménnyel, ezzel a "státusszal", s nagyon megértem Lucie unokám kis fellángolásait, melyeket szívesen elmesél még egyelőre... Kis párbeszédünk: "Azt hiszem, ő is szerelmes belém." "Honnan tudod?" "Szünetben megfogta a kezemet... A többiek meg nevettek rajtunk!" "Ne törődj velük! Irigyek! A szerelem a legszebb érzés a világon..."

2014. szeptember 22., hétfő

Illyés Gyula: KHÁRON LADIKJÁN (részlet)




   "A remekművek nemcsak a falon s a polcon érlelődnek. Elménkben is, anélkül, hogy újra kellene látnunk, olvasnunk őket. Az igazi Musée Imaginaire* állandóan velünk van, az agyunkban; képzeletünk szüntelenül retusálja őket, ők viszont  -  mintegy viszonzásul  -  egyrészt most fedik csak föl természetüket s titkaikat, másrészt méltóan csak most jutalmaznak meg bennünket, egyidőben, olyan formán is, mint a módos betegek az orvosaikat." 
(Illyés Gyula: Kháron ladikján")

*"musée imaginaire", "képzeletbeli múzeum" fogalma Malraux-hoz kötődik, s az emlékezetünkben, tudatunkban létezű művészi alkotásokat tartalmazza.

2014. szeptember 20., szombat

Kalandozás a múltba...

   A naponta érkező rossz hírek ellesúlyozására olyan témát kerestem, amely kicsit más irányba tereli a gondolatokat, kicsit felemeli az ólomsúlyú fedőt, mely néha a napokra  nehezedik. 
   Egészen más irányba... Hogy honnan támadnak néha egészen váratlanul a témák? Pár órája a Net-en beleolvastam a Szegedi Egyetem évkönyveibe, mégpedig az engem érintő 1970-71-es évfolyamba. Akkor végeztem. A nevek olvastán beugrottak az arcok, nagy részükre enélkül már szinte lehetlen visszaemlékeznem. Bölcsész csoport- és évfolyamtársak... Moszkvai és leningrádi kalandjaink részesei...
A balatonaligai őszibarack-szedő KISZ-tábor, mely, ha jól emlékszem, bő egy hónapig tartott... A Bölcsészkar hűvös folyósoi, az akkoriban óriásinak tűnő Auditorium Maximum meredek padsorai, az Orosz Tanszék egy folyosó mélyén, ahol izgalmas, értelmet nyitogató szemináriumok zajlottak. Szőke tanár úr destabilizáló kérdései: imádta sokszor a könnyekig zavarba hozni a bizonytalan hallgatónőket, előadásai viszont a könnyed, impovizált csevegés látszata ellenére enciklopédikus tudás morzsáit csepegtették a fejünkbe... Szöges ellentéte, Fejér Ádám maga volt a megtestesült jóindulatú biztatás: úgy éreztük, hogy ha ő kérdezett, egész intelligens gondolataink támadtak...
   A másik oldalon volt a Francia Tanszék. Ha jól emlékszem, orosz-francia párosításban csak hárman voltunk. A lektornő, Mademoiselle Brachet volt az első élő francia, akivel találkoztam. Az azóta eltelt negyvenvalahány év fényében egészen másként látom, értem őt is...

2014. szeptember 14., vasárnap

Mindennapok (1)

   A mindennapok... Témát kerestem, mert az írás vágya ugyan megvan, de a hétköznapok elfoglalnak minden helyet a gondolataimban. Ezeknek az ezerszer átrágódott gondoknak meg minek adjak itt is helyet?...
   A negyedik füzetben a 65-ik oldalnál tartok (egyet kivéve kb. 240 sűrűn teleírt oldalból állnak). 2009. márciusában kezdtem az elsőt. A múltkoriban megkérdezte egyik ismerősöm, kinek írom, bizonyára az unokáimnak.
   A válasz egyértelmű: elsősorban magamnak. Már többször is megfogalmaztam: szükségem van rá, hogy nyoma maradjon szinte minden napomnak, még jelentéktelen kis nyoma is, mert így nincs az az érzésem, hogy csak úgy elfolyt, nem is tudom mire... Mondhatom, majdhogynem szorongást kelt bennem ez a fajta érzés. Furcsa módon azóta, mióta G. meghalt és egyedül maradva szinte csak magamra lett gondom... Csak magamnak kell számot adnom. S ha nem teszem meg, szinte hiányérzetem támad, mintha behozhatatlan mulasztást követtem volna el. Olyasféle félig-meddig tudatos érzés ez, mintha el kellene számolnom az egyre szűkebbre szabott idővel...
   Az is különös, hogy csak életem fogyó alkonyán jutottam el a naplóíráshoz. Pedig azelőtt történt velem minden érdekes és említésre méltó dolog. Nyilván épp ezért nem gondoltam a rögzítésükre. Megélésük maga betöltötte az életemet...

2014. szeptember 12., péntek

Nemes Nagy Ágnes: Kakukfű

Kakukfű

A kakukfüvet ismered?
Oly csepp, szelíd, gyengelila,
hogy észre sem veszi a réten
szinte senki emberfia.
De amikor leszáll az est,
mikor a mező szendereg,
s arra járnak az esti lepkék,
a fémes-szürke szenderek,
nagy potrohukat, fejüket
befonja akkor, mint a fátyol
a kakukfű mézes szaga
s lebukfenceznek illatától.

2014. szeptember 8., hétfő

Hovatartozás...

Kényes kérdés bújkál bennem... Kényes nekem, kényes azoknak is, akik néha be-benéznek erre a blogra. Legtöbbjük nem tudja igazán  -  legfeljebb elképzeli  -  milyen érzés a "két szék közi állapot"...
Ez a bizonyos kérdés újra felbukkant az elmúlt hetek alatt. A hosszú ideje tartó esős szürkeség miatt nyavalyogtam éppen a facebook-on, amikor egyik nagyon kedves hajdani osztálytársam azt tanácsolta szívből jövő gesztussal: "Gyere haza az ősi földre!"
Elmerengtem... Hol van immár nekem a haza?  1974 óta lakom máshol. Csak itt, ebben a házban régebb óta, mint amennyit a szüleimében eltöltöttem!
Sok újságcikket olvasok a magyar sajtóból a facebook jóvoltából. Sok ismerősöm reagál eseményekre, híres személyek nevei merülnek fel, halálhírük úgy ér, hogy a létezésükről sem tudtam... A közélet eseményeinek szereplői ismeretlenek, mert én még a "régi rendszerben" mentem el, és hiába követi tőle telhetően az ember szülőföldje sorsának alakulását, messzemenően nem ugyanaz, mintha egyenesben meg is éli!
Hogy mást ne is említsek, itt van pl. a TV, az össznépi esti program. Óriási kohéziós erővel bír. Egyik legmegosztottabb beszélgetési téma munkahelyeken, családban, szomszédokkal, barátokkal. Az én tévés ismerőseim mind kimúltak, talán Vágót kivéve... Szégyenszemre azt se tudom, ki az a Lagzi Lajcsi!
A filmművészettel, kortárs irodalommal, képzőművészettel szinte ugyanígy vagyok. Hiába mentem el évente egyszer a könyvesboltokba, igyekezve követni a kulturális életet, egészen más, ha az ember "benne van a vérkeringésben"! 
Mint ahogy az itteniben benne lehetek.  
Ami itt történik, velem is történik. A politikai élet alakulása, a kulturális események engem is érintenek, mert részese vagyok, következményeit én is átélem.
A nyelv, amelyen nap mint nap megértetem magam, amelyen az unokáimmal boldogan eltársaloghatok, megosztva a rendkívül értékes órákat, melyek minden gazdagságomat képviselik, azokkal együtt, melyek meleg baráti kötelékeket fonnak körém: számomra most már, be kell vallanom, ez a haza...
Előfordult, hogy alig leplezett, esetleg leplezetlen szemrehányásokat kaptam emiatt egy-két magyarországi ismerősömtől, mintha valamiféle hűtlenség vádjával illethettek volna. Én nem "disszidáltam", érzelemből mentem el, s még csak az sem mondható, hogy Algériában jobb volt, mint Magyarországon! De amikor követünk valakit, szinte mindegy, hova...
Szüleim háza eladásra kerül. Rá kellett döbbennem, hogy ez volt az utolsó erős szál, amely odakötött. Szeretem a megmaradt rokonokat, épp úgy, mint régen. De most már én vagyok a megmaradt legöregebb családtag... Rajtuk a sor, hogy eljöjjenek hozzám látogatóba.

2014. szeptember 3., szerda

Radnóti Miklós: SZEPTEMBER





Szeptember


Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

2014. szeptember 1., hétfő

Optimizmus?



   Amikor a nap kisüt, minden más színt kap. Még a közérzetünk is. Nem mondok újat senkinek, ha azzal jövök, hogy az idei nyár csak morzsákat juttatott belőle. Ilyenkor fog el a vágy, hogy elköltözzek innen naposabb vidékre...
   Persze, ez csak afféle álom marad, azt hiszem. Hiába voltam afféle vándormadár egész életemben, a lerakódott évek minden kezdeményezést megnehezítenek. Aztán jön a beletörődés, hogy ne mondjam, a lemondás. S csak nézem a végetérhetetlen szürkeséget, amely most már végigkísér valószínűleg utamon... Merthogy itt az ég olyan, de olyan vastagon tud szürke felhőkbe burkolózni, hogy az embernek az az érzése, hetekbe, hónapokba kerülhet, míg a vastag rétegek lehámlanak, s ebben többnyire nem is téved. Majd 25 éves tapasztalat.
   


  Pár napja, késő délután kisütött a nap  -  ó nem, csak kipillantott két órányira. Ilyenkor az összes elnyomott energiám kirobban és nem tudok benn megmaradni. Rögtön felástam a kert keményre taposott sávját a terasz mentén, elszaladtam a kertészetbe és hoztam öt cserép cserjét, melyeket a terasz mentén el is ültettem azonnal. Nem optimizmusra valló cselekedet ez? Várom, hogy nőjenek és majd nyesegetem őket...

2014. augusztus 27., szerda

A világűr csapdái...


   A képen Lucie egyik legfrissebb alkotása látható, amint hirtelen ihlettől vezérelve lerajzolta, hogyan képzeli el a világűrt... Igaz, hogy a helyesírás még bizonytalan, ami a franciát illetően elég nagy megpróbáltatás a gyerekeknek. Az "espace" (világűr) szót úgy írta, ahogy hallotta, "ss"-szel és nem "c"-vel... De a francia nyelv tele van ilyen furfangosnál kacifántosabb csapdával. Sokan felnőtt korukban is gyakran beleesnek.
   Ami engem illet, mindig elég jó voltam helyesírásból (magyarból nyertem is egy megyei versenyt általános iskolás koromban), de oroszul is megálltam a helyem, sőt az e téren legnehezebbikben, a franciában is ritkán tévedek el. Számomra természetesen nem ebben rejlik a francia nyelv számos buktatója. Közöttük első helyen áll az igeszemléletük: csak a kijelentő módban ötféle múlt idő létezik! S akkor még a többi módról nem is beszéltünk... Mit csináljon egy szegény magyar anyanyelvű az egyetlen múlt idejével? Tétovázik... Néha egyértelmű az árnyalat, de legtöbbször bizony nem! Már az oroszban is sokszor megbotlott az ember lánya a совершенный és a несовершенный вид küszöbén, de azt valahogy könnyebb volt átlépni.
   Itt vannak még azok a bizonyos elöljárók is... Mikor melyik ige után kívánkozik "de" esetleg "à" avagy netán "pour" vagy még fineszesebb csemege?... Egynéhány főnév nemét is tétován ízlelgetem: "le" vagy "la"? Még szerencse, hogy nincsen harmadik!... Ki hinné, hogy a "cimetière" (temető) szó hímnemű? Akkor a hasonló végű "tabatière" (dohánytartó) vajon miért nőnemű?... Lucie mosolyogva kijavít. Alig volt 3 éves, amikor egy reggel belibbent hálóingben, bugyi nélkül. Megszólítom: "Alors, tu te promènes les fesses en l'air?" (ami a következő akart lenni: "Hát te meg mezítelen fenékkel sétálgatsz?") Dőlt a nevetéstől és kijavított: "Rozsaaa! On ne dit pas "fesses en l'air" mais "fesses à l'air"!!!" Hát igen, tudtam én, hogy az előbbi kb. azt a pozíciót jelenti, amikor fentemlített testrészünk magasabban helyezkedik el, mint a többi, vagyis szó szerint fent a levegőben! Nem pedig egyszerűen csak levegőzik... De egy anyanyelvűnek magától beugrik, anélkül, hogy gondolkodnia kellene rajta... Mert egyszerűen benne van a fülében...

2014. augusztus 24., vasárnap

Nemsoká vége a nyárnak (mielőtt elkezdődött volna)...


előtte

Ilyen volt  -  és ilyen lett (a festés és a csempe még hiányzik a falról) a konyha egyik oldala...

A szemben levő oldalon lett WC és tusoló.
Még mindent le kell festeni. Ha egyszer már működőképes lesz a két kezem és elmúlik a nyilalló hátfájásom...

Kis haladás azért tötént az elmúlt 2 hétben: többszöri felmosás után a kő megtalálja lassan eredeti színét a, a por is kezd felszívódni ismételt hadjáratok nyomán.

utana

A képeket visszaakasztottam a falra a folyosón, a nappaliban és az ebédlőben. 
Mindez nem érdemelne említést, ha az utóbbi időben nem lett volna részemről ennyi is elismerésre méltó teljesítmény...

Tudvalevő, hogy a vírusok kedvelik a legyengült áldozatokat. Az idei esős, napsugárban fukar nyár különösen kényezteti őket. 
Régóta álmodoztam jövendőbeli kis teraszomról: milyen jó lesz az augusztusi napsütésben kiülni a napernyő alá s kiheverni a június, július megpróbáltatásait... 
A szinte mindennapos esővel és a lemerült akkumulátorral nem számoltam.
A terasz még várat magára...

2014. augusztus 15., péntek

Jean Giono - néhány idézet...

    Igyekszem magam meggyőzni. Valamikor azt írtam, hogy "hajamnál fogva próbálom kihúzni magam a vízből"... A sok kedves biztató szó hatására is töltögetem teljesen lemerült akkumulátoromat. 
   Lélekmelengető idézetek után kutattam, rá is bukkantam Jean Giono francia íróra (1895-1970), akinek a "Huszár a tetőn" (Le hussard sur le toit) c. regénye magyarul is megjelent 1976-ban az Európa kiadónál, Vajda András fordításában, és a belőle készült filmet is játszották valószínűleg a magyar mozik is pár éve. 
   Giono varázslatos stílusban érzékelteti a Provence egyedi szépségét, hangulatát, és ez a "zengő világ" (egyik könyve, a "Chant du monde", melyet "Zeng a világ"-nak fordítottak magyarra) gyógyír a megfáradt lelkeknek... Emlékszem, ezelőtt harminhét évvel egyszer már Pagnol is meggyógyított...

Ime, néhány idézet saját fordításomban, amelyeken természetesen sokáig lehetne még csiszolni:

* A képzelet  -  választás.

* Hagyd magad élni s ne gondolj arra, hogy fuvolán játszol, s akkor valóban fuvolázni fogsz.

* A világ gyönyörűsége az egyetlen táplálékunk. Utolsó cseppje is éltet bennünket.

* A halál azokat éri utol, akik futnak előle.

* Azt mondják, az ember sejtekből és vérből áll. A valóságban olyan, mint a fák lombja: át kell hogy járja a szél, hogy dalra fakadjon.

(itt franciául is olvashatók: http://flora.over-blog.org/2014/08/jean-giono-1895-1970-citations.html)


2014. augusztus 12., kedd

Látszik az alagút vége...

     
   Ma délután elment az utolsó szerelő is. Úgy érzem magam, mint aki lábadozik... 
   Julius 23-a óta visszafogott lélegzettel élek, állandóan arra a horizontra függesztve tekintetem, melyre a munkák vége van felírva. Minden fizikai és lelki erőmet az ellenállás emésztette fel: hogyan éljünk (főzzünk, együnk) az egybeömlesztett holmik között fennmaradt pár négyzetméteren a földszinten, caplassunk fel a 18 lépcsőfokon minden kézmosásért, mosogatásért a fürdőszobába Lucie-vel, nyeljük a port és hallgassuk a fúrók, fűrészek, kalapácsok fülsértő zaját naphosszat... 
  Reggel 8-tól este 5-6 óráig (elmenni nehéz volt, egyrészt az eső miatt, másrészt az állandóan felmerülő részletproblémák miatt). Sok munkát elvégzett a naphosszat itt mesterkedő 4-5 ember. Ajtó, ablak, tető, plafon kicserélve, a fal három oldalról 15-20 cm vastag hőszigetelést kapott. WC, zuhanyozó készült öreg napjaimra (ha lesznek, teszem hozzá azonnal). Na és a terasz, melynek csak a fele látszik a képen.
   Több képet azért nem teszek fel egyelőre, mert hátra van még egy kiadós tisztogatás (eddig is volt több is, de mindig újra kell kezdeni), pakolás, amíg mindennek helyet találok. A gyerekek itt voltak 3 napig, Agnès levakarta a tapétát, és egy rétegben lefestette a konyhát. François többször is megfordult a szemétlerakón és a pincében. Nélkülük képtelen lettem volna elvégezni... A végén úgy kellett őket lefognom, hogy pihenjenek is egy kicsit.
   Tegnap este visszamentek. Agnès megkérdezte Lucie-t: "Na, milyen volt a vakáció?" "Zseniális!"  -  jött a szívből jövő felkiáltás... ("Alors, c'était comment, les vacances?"  -  "Géniales!") Hát, igaz, ami igaz: szerencsére nem egyformán éltük meg...

2014. július 26., szombat

...ÁCIÓ, ...KÁCIÓ, VAKÁCIÓ!!!


   A mellékelt képek az ebédlő állapotát mutatjak... Elkezdődött a 3(!) hétre tervezett felfordulás a házban, melynek célja a gázszámlák csökkentése lenne. A képek csak a kezdeteket szemléltetik. Holnaptól kezdődik az igazi buli! A konyha valamennyi elemét ki kell ürítenem hétfő reggelre és néhányan közületek biztosan tudják, hogy az évek folyamán egy sereg felesleges dolog megbújik a polcok rejtekében! Ilyen alkalom arra is jó, hogy könnyítsünk a sok haszontalan terhen, bármilyen nehéz is ellenállni konzerváló hajlamainknak... Egyszóval, a sok tányért, poharat és élemiszertartalékot, valamint a tisztító-eszközöket még hozzá kell képzelni a tájképhez.
   A nappali zsúfoltságának látványától megkíméllek benneteket: csak a TV-hez lehet hozzáférni! (Hogy férhet el ennyi minden egy konyhában!...)


   Hozzá kell tennem, hogy holnap érkezik egyik unokám a tervezett vakációra. Szegénykém meg fogja osztani velem a fennmaradó két hetet a zajban, porban, kevés helyen (bár neki elég lenne, ha csak a TV maradna szabadon...)
   Egyszóval, visszatartom a lélegzetem a következő hetekben (ajánlatos is, olyan por van a rombolással) és megpróbálok kitartani konyha nélkül, a kényszerű piknik alatt, talán Lucie is élvezni fogja...
Némi haladásnak tekintem, hogy ezen a héten már új ablak, ajtó nyílik a kertre, csodaszép, duplán szigetelt üveggel, redőnnyel. Már csak a falat kell alatta és a tetőt felette kicserélni...



2014. július 25., péntek

Július

   Nyár van, igazi. Csak az a baj, hogy nehéz gondtalanul élvezni... Mennyit sóvárogtam pedig utána!
   Hétfőn elbúcsúztunk végleg Richarda barátnőmtől. (Kicsit szokatlan keresztneve lengyel származására utal, Lodz-ban született, pár éves korában telepedtek szülei Franciaországba, nevelőapja francia lévén. Életéből valóságos regényt lehetne írni, sokat mesélhetnék róla, de amint húgaival elbeszélgettem, kiderült, hogy ők egészen más, számomra ismeretlen Richarda képét őrizték emlékeikben...) A szertartás a templomban, a koporsó körül megható volt, a vallásos rész mellé húga kérésére írtam egy búcsúztatót, melynek elolvasását azonban közös barátnőnkre bíztam, mert féltem, hogy nem jutok a végére... Délután a hamvasztási szertartás következett, elég rövidre szabva a búcsúzást. Tíz napon belül másodszor mentem a krematóriumba, az első alkalommal július 11-én, hajszálpontosan 8 évvel Gilbert után, ugyanoda...
   Furcsa módon azóta majdnem azt mondhatom, hogy megkönnyebbültem. Az üresség, a hiány érzése nyilván ezután következik majd, hiszen olyan hihetetlen máig is, hogy Richarda végleg eltűnt az életünkből. Február óta tartó fokozatos leromlását, szenvedését azonban nagyon nehéz volt elviselni, az állandó remény és a sötét reménytelenség között ingadozva tartani benne is a lelket. Szerencsére sokan voltunk. A koporsó körül is szorosan egymás mellett.
   Elhatároztuk, hogy a szeptemberi első irodalmi estünket neki szenteljük. Az emlékének.

2014. július 16., szerda

In memoriam Richarda Nohinck...

Richarda barátnőm meghalt tegnap reggel 6 óra felé. Egyedül, egy kórházi ágyon. 67 éves volt. 
Este tizenegyig mellette volt három közös barátunk, kezét fogták, beszélgettek hozzá, hiszen csukott szemmel is hallgathatta a hangjukat.
Április eleje óta, mióta megtudta alattomos bajának a nevét, sohasem hagytuk magára. Mi voltunk a családja, nomeg számos macskája, kutyája, négy lova kinn a legelőn. El kellett rendezni mindezt, mert ő maga már nem tudta ellátni őket.
Három testvére messze lakik, gyereke nem született, férje meghalt tíz éve.







Egymást váltogattuk napközben az ágya mellett, otthon, vagy a kórházi kezelések alatt.
Múlt kedd reggelig remélte, hogy a kemoterápiák hoznak eredményt, de a harmadik után minden leállt... Csak a morfium csökkentette a soha nem szűnő fájdalmakat.
 A halál álarca alatt nehezen ismertem rá. Élő arca soha nem volt ilyen merev maszk, hanem mindig mosolygó, esetleg indulatos (ha az állatok bántalmazásárol vagy más igazságtalanságról hallott, mindig kijött a sodrából), nevetése szinte "ragályos" volt, ellenállhatatlan.
Rendező, színésznő volt hosszú ideig. Szép, árnyaltan csengő hangján a legtöbb szöveg megtalálta a pontos intonációt. Kétszer is eljátszotta az én szerény kis színpadi szövegeimet, s úgy tűnt, előadásában egészen jól hangzottak! Ha önbizalmam hervadóban volt, biztatására feléledtek lankadó szárnyaim... 
Energiája kisugárzott a környezetére, bőkezűen adott belőle, ő maga nem panaszkodott.
Most meg már csak emlék... 
Azt hiszem, örökre beépült emlékezetünkbe, részünkké vált. Léteznek sugárzó égitestek, melyek holtuk után is világítanak...

2014. július 4., péntek

"2009. július 5. vasárnap

Az első lépés


  Pont egy évvel a francia nyelvű blogom után mélyvízbe ugrok : többek baráti biztatására megnyitom ezt a magyar nyelvűt is, ami nem a franciának lenne az egyszerű fordítása, hanem az anyanyelvemhez való visszatalálás, vagy visszafelé botorkálás izgalmas útja.
 Arról nem is beszélve, hogy ez a visszaút bizony a gallicizmusok kis kavicsaival lesz megszórva, mert be kell vallanom szégyenszemre, hogy franciául szinte gördülékenyebben fejezem már ki magam, mint szépséges anyanyelvemen! De ez a blog is arra hivatott, hogy újra beledolgozzam magam az irodalmi nyelvbe és nem kétséges, hogy dolgozni ilyesmin nagyon szeretek!

  Ezért kedves Ági, Endi, Gabi és a még ismeretlenek, köszönöm nektek a bátorítást, remélem, nem fogtok csalódni!"


   Holnap lesz öt éve, hogy többek kedves biztatására megnyitottam magyar nyelvű blogomat is, a francia után pont egy évvel. Az évfordulók visszatekintésre késztetnek: milyen is ennek a kicsit kacskaringós útnak a mérlege (nem is lennék Mérleg, ha elllenállhatnék ennek a kísértésnek...)? 
    Számtalanszor elmélkedtünk már ezeken a fórumokon a blogvilág pozitív és negatív oldalairól. Örök téma, nem is megyek bele most. Tény, hogy ha nem a pozitív lenne felül, már rég abbahagytam volna: viszonylag kevés hajlamom van a mazochizmusra. Érik az embert surlódások, rapszódikus kedélyek lecsapódásai, azt sem mondhatom, hogy érintetlenül el tudok siklani egy érthetetlen és mintegy "ingyenes" bántalom felett, de meg nem állok az önmarcangolásnál, inkább kerülök egy nagyot... Az életben amúgy is elég sok súlyos esemény vesz körül, melyek sokkal több figyelmet érdemelnek. Minden relatív...
   Mit is írjunk és milyen hangnemben? Épp ma délelőtt olvastam egy fiatal férfi eziránti tépelődéseit a facebook-on. Őszinteségünk rovására megy-e, ha nem ömlesztjük rosszkedvünket, nyomorúságunkat olvasóink nyakába? Azt hiszem, az őszinteségen van a hangsúly. Én a való életben sem szeretem ilyesmivel traktálni ismerőseimet, ez van a blogon is. Néha azonban kijön az emberből a szomorúság, a szorongás, ilyenkor az őszinteség azt kívánja, hogy ne színleljek jókedvet... Bevallom, hogy szívesebben elbújok ilyenkor, míg el nem múlik, akár zseniális Kormos kutyánk tette, valahányszor sebeit kellett ápolnia...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...