Két mai vers - néha jó lenne költőnek lenni...

 

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

Hol vagytok, fényes szelek?...

   Egy hete is elmúlt, hogy nem írtam a blogomra. Téma lenne mindig, csak le kell hajolni érte, a vágy is érintetlen, de akkor mi hibádzik? Az erő... Egy hete tespedek egy nagyon aktiv vírus hatása alatt: 2-3 napig kétszersültön és kamilla teán tengődtem, s lézengtem, mint egy őszi légy. Azóta is erősen náthás vagyok és köhögök. Fiam kérdezi a telefonban, honnan jön ez a barlangmélyi hang?...

   Orvosom közölte, hogy aznap d.e. én vagyok a harmadik beteg ugyanezekkel a tünetekkel. Megkopogtatott mindenütt és elégedett volt az eredménnyel, s nagy örömömre nem írt fel gyógyszert sem (paracetamol van itthon). Ő se híve a különböző orrba, torokba fújt, csepegtetett, öntögetett szirupoknak és egyéb szereknek. Emlékszem annak idején az otthoni Maripen nevű antibiotikumra, eleinte csodaszer volt, melyet egyesek úgy szedegetttek, mint a cukorkát: "Kapjál be belőle, maradt a múltkoriból, már 2-3 szem után is elmúlik a torokfájás!"... Valamire való vírus különben is fittyet hány rá.

   Gondolom, az enyémet azon a bizonyos kellemes költői esten szereztem be a tömegben (egyesek szerint voltunk vagy ötvenen). Valaki kitett pár nap múlva a F-B-ra egy újságkivágást fényképpel, melyen épp olvasom a mondókámat : alig ismertem magamra, és még a nevemre is találtak eddig ismeretlen változatot  -  pedig már sokfélével találkoztam (kb. "Rosjaz" volt, ha jól emlékszem)...

   Ma van a tavasz első napja, március 21. De hol vannak a "fényes szelek"? Még szellők sincsenek. Távolrol hallom egy gerle erőlködését a virágzó szilvafán, de minden meggyőződés nélkül abbahagyja. A felhők szürkén gomolyognak, 11° (!) van...

ez a kép 2 éve készült...

Késik a tavasz?...

    Mióta a szemem kinyitottam ma reggel, kérdezgetem magamtól: "Na most vasárnap van vagy szombat?" A redőny résein át napfény szökik a szobába, de megint csak fél 4 felé oltottam villanyt és újra elnyom az álom. 

   Tegnap szeles, esős idő söpört bennünket szinte egész nap, semmi kedvem nem volt kimozdulni, szívesebben üldögéltem volna a számítógép előtt, hiszen írnivaló mindig van! Ehelyett felolvásra kerestem szövegeket mások tollából, hiszen ez a hét a költészet hete országszerte, mégpedig a "Határok" témájára. Két barátnőm jött értem, hogy együtt menjünk 6 óra felé a szomszédos város rendezvényére. 

   A kis klubtermet szépen előkészitették 2-től 6 személyes asztalkákkal, mindegyiken kis lámpa égett, virágcsokoral, piros terítővel, a hajdani kabarék szellemében, ahol az összegyűltek nemcsak az előadókat hallgatták, hanem közben ehettek-ihattak is. Azzal a külöbséggel, hogy itt maguk a felolvasók üldögéltek az asztalok körül : bárki felállhatott, hogy elmondjon egy verset vagy prózát, esetleg elénekeljen egy dalt vagy eljátsszon egy darab zenét. 

   Magam is felolvastam egy 2 oldalas szöveget, melyben szintén határokról, ezúttal nyelvi határokról esett szó. Mégpedig az engem is érintő francia nyelv - anyanyelv viszonyáról, s közelebbről arról a számos idegen származású íróról, akik a befogadó nyelvben találták meg az alkotás lehetőségét, a szükséges távolságteremtést az emóciók és kifejezésük között. A jó másfél órás műsor végeztével összetologattuk az asztalokat, melyekre a résztvevők által készült finomabbnál finomabb ételek és italok kerültek, s a végén harmonika kíséretében még táncra is perdültek, akiknek lábai még bírták. Én magam már csak vágyakozva néztem őket...

a japán juhar még csupasz

a kamélia nyitotta a bált, de még fázik

tegnap d.u. 

tegnap d.u.

Télvége

    Két hét is eltelt, mióta utoljára jártam a blogomon. Persze, annyi időt azért szakítottam a sok elfoglaltság közepette, hogy reggel-este vessek egy gyors pillantást ismerőseim blogjára s a levelesládámra. A megválaszolandó üzenetek szaporodtak. Mivel nyugodtan nem ülhettem neki, hogy összeszedhessem a gondolataimat, inkább hagytam könnyebb időkre az írogatást. Bevallom, nagyon hiányzott már.

   Unokáim 25-én érkeztek szüleikkel és itt maradtak a következő hét végéig. Lecke volt bőven, s a kisebbiknek még diétáznia is kellett a kortizon miatt : só és cukor nélküli, de mégis ehető ételeket kellett kitalálni. Volt a programban 2 családi ebéd 5 és 7 személlyel nálam, a megelőző bevásárlásokat beleértve, valamint Lucie születésnapi ajándékának fellelése. Az emlékezetem azonban elsősorban a sok érdekes beszélgetést, kártyapartit és egyéb játékot őrzi, amelyek elhozták a régvárt különleges ízeket napjaimba. Korábban feküdtem, korábban keltem, egyszóval, ésszerűbb, egészségesebb ritmusban éltem  -  legalábbis elutazásukig... Azóta rohamléptekkel visszajöttek a régi rossz szokások, kivédhetetlenül. Velejárói a magánynak, a nagy ház körülöttem kongó ürességének, melynek súlya főleg este nehezedik a magányosok vállára. Engem legalábbis arra ösztönöz, hogy minél később menjek fel a szobámba, az álom mély gödre felé, ahonnan ki tudja, megtalálom-e majd a kivezető utat...

   Még 25-én délután várt a fiammal együtt egy társulati összejövetel is, melynek Gilbert tagja volt pár éven át (haláláig). Megemlékeztek 40 éves fennállásukról, valamint azokról, akiktől végleg búcsút vettek, viszont szellemüket, emléküket híven őrzik (többek között évente egyszer egy szál virágot visznek a sírjukra). Némelyüket még én is ismerem, bár az eltelt majdnem 17 év alatt megújult a tagok egy része. Mindenesetre felkértek, hogy mondjak egy rövid emlékezést G-ről. Elmondhattam, milyen sokat jelentett neki a barátságuk, mely megkönnyítette számára (és számomra is) a betegség hosszú idejét. Sokszor meglátogatták, egyikük még az utolsó, kómában töltött éjszakát is végigvirrasztotta az ágya mellett, mindvégig fogva a kezét.