Keresés ebben a blogban

2011. január 30., vasárnap

Földrengésekről innen-onnan...

Ági blogján olvastam a tegnapi földrengésről és arról is, hogy milyen félelmetes érzés. Eszembe jutott róla néhány ilyen irányú isztambuli emlék...
Isztambul szintén ilyen érzékeny sávban található. Pár éve a Márvány-tenger egyik kisvárosát földig lerombolta a tenger közepén lezajlott földrengés. Isztambul Nagy Bazárját is újjá kellett építeni több mint száz éve. Mivel a városban a gombamód és anarchikusan szaporodó új épületeket minél hamarabb kell felhúzni, nincs se idő, se pénz holmi antisziszmikus normákkal pepecselni... A törökök keleti fatalizmusa amúgy is sokszor az egyetlen filozófiai gát a természeti csapások ellen...
Az első földrengéssel, azt hiszem, 1988 táján találkozhattunk. Éjjel 2 óra tájban tompa morajlásra ébredtünk, az ágyunkat egyszerre rázta függőleges és vízszintes irányban valami erő. Az utcai ablakhoz szaladtunk és láttuk, hogy minden szomszéd az ablakban áll és tanakodik, mit tegyen : utca felől a harmadik, kert felől az ötödik emeleten laktunk, nem számítva a két alagsori szintet, mivel a ház domboldalban épült, akárcsak a város nagy része. A házak olyan közel voltak egymáshoz, hogy összeomlás esetén az utcán szinte nagyobb veszély várt ránk! Kicsit vártunk, hogy reszketésünk csillapodjon, és mivel nem jött újabb rezgés, lefeküdtünk aludni.
A második eset kb. egy évvel később, délután történt. Szinte hangtalan volt, csak a szekrény ajtaja nyílt ki magától és néhány könyv, dísztárgy esett le a polcról. A lakás különböző pontjairól egyszerre érkeztünk mindhárman a lépcsőházra nyíló ajtóhoz. Tapasztaltabb, földrengéshez szokott ismerőseink ugyanis azt tanácsolták, hogy legjobb ilyenkor asztal alá, ajtófélfához, lépcsőházba menekülni, ugyanis összeomlás esetén itt van a túlélésre némi eshetőség... Az epicentrum mindig a Márvány-tengerben volt 6-7° a Richter skálán. Másodszor már gyorsan túltettük magunkat. Megszokás kérdése...

2011. január 27., csütörtök

Macar lezzeti soframızda (Magyar ízek asztalunkon)


Francia blogomra épp most tettem fel ezeket a képeket és meséltem el a hozzájuk fűződő anekdotát.
Még 1989 októberében, isztambuli tartózkodásunk ötödik és utolsó előtti évében az "Elele" nevű havonta megjelenő folyóirat franciául is beszélő riporternője telefonált, hogy részt vennék-e abban a sorozatban, amelynek az a célja, hogy bemutassa különböző országok konyhaművészetét Isztambulban lakó külföldieken keresztül. Először is jót nevettem az ajánlaton : aki egy kicsit is ismer, tudja, hogy sajnos, a konyhaművészetből nem sok ihlet szorult belém, amit őszintén sajnálok különben. Amúgy is muszáj elvégezni, hát akkor csinálja legalább az ember kedvvel és fantáziával! Nem azt mondom, hogy nem látom el becsülettel a föladatot, sőt néha még meg is dícsérnek érte, de minél ritkábban kerül rá a sor, annál jobb!
Jött is az újságíró meg a fényképész, hozták a szerszámaikat, a lámpákat meg a "napernyőt", én meg kifestettem magam és beöltöztem kalocsai blúzomba, hogy rajtam is magyar "ízek" legyenek... Hogy mi volt a menü? Hát, megvolt a kalóriatartalma rendesen : tejfölös karfiolleves májgombóccal, paprikás csirke nokkedlival (a képen látható a szaggató), benne nyilván megint csak egy kis tejföl, és végül diós palacsinta csokoládé öntettel! A végén közösen elfogyasztottuk a csapattal, és mondhatom, nem panaszkodtak a törökök sem!

2011. január 25., kedd

Pókháló

Ha apjára gondolt, mindig a nyúzott szalmakalap árnyékában verejtékező arc jelent meg előtte, kezében a háromágú favilla, előtte a kék kötény, amint mohón kortyolja a vizet a kötött üvegből... A nyár egyszerre lankasztotta és töltötte fel tüzes energiájával az embereket. Péter különösen szerette a lemenő nap megenyhült sugarait, amikor vállukra vetett kapával ballagtak hazafelé kettesben, s kiengedhették végre a testük minden porcikájában felgyülemlett egész napi fáradtságot.
Alig volt tizennégy éves, amikor apja váratlanul meghalt. Csak úgy eldőlt, mint az illatos széna rendje, melyet nem volt ideje végig megforgatni. Péter egyedül maradt anyjával, aki örökre feketébe öltözött. Vastag szőke hajfonatát kendő alá rejtette, sötét árnyékként ment végig nagyritkán a falu egyetlen hosszú utcáján, de csak akkor, ha nem tehetett másként.
Péter igyekezett a tanulással, már csak azért is, hátha sikerül a mosolyt anyja arcára visszacsalogatni, hacsak egy futó pillanatra is. Az asszony büszkén nézegette a bizonyítványt, de főleg szép nagy fiában gyönyörködött el : "Mekkorát nőttél! Milyen jó, hogy legalább te itt maradtál nekem..."
A faluban Péter észre se vette a lopva rászegeződő, epekedő női szemeket. Vágyai egészen más irányba húzták : az agráregyetemre készült, mely egyszerre jelentette a földhöz s egyben az apjához fűző szálakat, és kielégítette gyötrő tudásszomját. Nem számolt anyja szívós, kőkemény ellenállásával.
"Ha elmész, a kútba ugrok!"
Az egyetem 100 kilométernyire volt a falutól. Az évnyitó utáni héten távirat várta Pétert a kollégium portáján. A temetés után nem ment vissza a városba. Beköltözött a súlyos árnyak közé s évek múlva feleségül vette a magányos tanítónőt, aki jóval túl volt már azon veszélyen, hogy netalán utóddal lepje meg...

2011. január 20., csütörtök

PILINSZKY János

INTELEM

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel :
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.


2011. január 14., péntek

Emlékszem még mindig egy-két dologra...

Emlékszem, hogy nagyanyám kidobta az eresz alá a sütőlapátot vihar esetén, villámhárítónak... Be is vált...

Emlékszem, hogy a nagymosás milyen nagy munka volt! Már előző nap készülni kellett rá : vizet hordani a sarki kútról a kék zománcos kantával, beáztatni, órákig forralni a fehéreket a nagy fazék vízben s az erre a célra kijelölt fakanállal kevergetni, háromszor is öblögetni, csavargatni, a padláson teríteni rossz időben, s télen a csonttá fagyott ruhákat beszedni, melyek aztán megpuhultak a melegen, hosszú ideig kilehelve finom friss illatukat...

Emlékszem a villanyvasaló elődjére, melynek parazsát csodálva szemléltük az oldalsó lyukakon át, miközben anya, vagy nagyanyám meglóbálta időnként, hogy élessze a tüzüket. Az is előttem van, ahogy sietve hozzáértették megnyálazott középső ujjukat a vasaló talpához, és a sercenés volt a hőszabályzó...

Emlékszem, hogy szülőházamban földes volt minden helyiség, melyet hetenként szakszerűen fel kellett a csutakkal mázolni, s ez már kiskoromban is rám hárult. Miután megszáradt, felteregethettem a jól kirázott színes rongypokrócokat...

Emlékszem az igazi havas telekre, a jégvirágos ablakokra és az apa ácsolta szép kis szánkóra...

Emlékszem gyerekkori iszonyokra, melyek máig is ugyanazt az érzést váltják ki, gyógyíthatatlanul : a rájuk dőlt ajtó alatt laposra nyomott kis sárga pelyhes csirkékre... Még ma is, hatvan éven túl, ha a szomszéd macska nagylelkűen egy madarat hoz a kertembe, elfog az iszonyat, bezárkózom, és telefonon segítséget hívok...

Emlékszem nagyanyám orgonáinak bódító tavaszi illatára... Május elsejére a kerítést díszítettük vele, mielőtt még a rezesbanda bejárta volna a falut az ébresztővel...

2011. január 9., vasárnap

Kati

Nem volt valami nagylelkű iránta a természet : szabályos körte-fején gyér, seszínű haj lengedezett, amit sovány lófarokba kapott össze. A lovas rémledés nagy, kiálló fogaival folytatódott: váratlanul kitörő, nyerítő nevetés fedte fel őket általában, gyakran sírásba torkollva, melynek oka ugyanolyan homályos maradt előttünk.
Sokan voltak testvérek. Közöttük is utolsóként bandukolt Kati, az iskolában ugyancsak némi jóindulat emelte át egyik osztályból a másikba.
Hirtelen mintha megsűrűsödött volna körülötte a levegő. Az utcán lapos, lopott pillantások kísérték az anyjuk körött elvonuló gyereksereget, s az osztályban üres lett mellette a hely a padban.
A felnőttek suttogva beszéltek ugyan a dologról, de sikerült a gyerekfüleknek mégis elkapni néhány baljós foszlányt, melyekből kikerekedhetett a történet. A révész megállította a postást a Tisza töltésén, amint éppen a nyugdíjkiosztással vergődött kis motorján. Miért is ne állt volna meg sógora intésére? A pénztár átadását viszont kereken megtagadta : "Megbolondultál, sógor?" A révész a hóna alól előkapott kis baltájával először a kormányt szorító jobbkezet szelte le egycsapásra, majd akkurátusan feltrancsírozta az egész sógort. A darabokat a baltával együtt a Tiszába vetette, megbízva a szeszélyes szőke folyó akaratos örvényeiben...
Életfogytiglant kapott. Ő maga a megyei fegyházban, családja a falu szemében...

Akimoto kérésére : íme az első erőbedobás az egyik franciául megírt "microfiction" átírására (és nem fordítására!) magyarul... Tudom, messze van még a próza azon szintjéhez, amit irodalomnak lehet nevezni... Legalábbis a szememben.

2011. január 5., szerda

Illés Endre : Erzsébet

(...) De jól tudod, gyerekkorod óta tudod, mindig tudtad : a halál megsemmisülés, szétesés. A halál valóban halál. A haláloddal nem menekülhetsz át egy másik síkra. Ő nincs többé. Nem mehetsz utána. Nincsen olyan közeg, amelyben még egyszer egymásra pillanthatnátok.
Igazán akarod? Vágyol rá? Akkor mégis élned kell. Mert valamit megőriztél belőle, ahogyan a mélybe süllyedő erdők magukkal vitték a napot.
És mindenki közül legjobban, legteljesebben benned él. Éppen benned. Egy-két nő és férfi bőrén talán még találkozhatsz elmúlt létének csillámával. De benned több él. Benned nagyon sok él.
Persze, ha arra gondolsz, mi volt ő, az élő, a teljes, - akkor nagyon kevés.
De ha ragaszkodsz hozzá, magadhoz kell ragaszkodnod. Csak magadban találkozhatsz már vele. A testedbe költözött.

Boldogok a hívők, akik hinni tudnak a másvilágban. Én sohasem hittem. Szánalmas csalás volna, ha most kezdeném hinni. Csak úgy hinnék, hogy nem hinném a hitemet.

A múltra gondolsz, nem mersz a tévedéseid szemébe nézni!

Pedig az élet csupa tévedés és tapogatódzás. Rettenetes tévedések. Nem is lehet másként.
A tévedhetetlenség bosszantó. És a tévedés? Mi hát a tévedés? Az az izgalom, mely az életet olyan kegyetlenné és veszélyessé teszi. De annyira meg is szépíti.
Mégis - nagyon szorongató az elmúlt tévedésekkel farkasszemet nézni.
Van köztük olyan, amit fel tudtál oldani. Elsimítottad. De mennyi akadt köztük, amit nem tettél jóvá.
Milyen szorongató volt évekig a tévedések gyűrűjében vergődni. De ennél is rosszabb : a feloldhatatlan, a jóvátehetetlen tévedésekre visszanézni.

Nem kell ahhoz embert ölni, királynak lenni, hogy úgy aludjunk, mint III. Richárd a sátrában.

A jó író, a nagy író, ha magáról beszél is, az egyetemes emberiségnek ad hangot. Ezért szól személyesen mindenkihez, mindenki helyett...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...