Keresés ebben a blogban

2009. november 27., péntek

Nagyapám története... folytatás

Ez a régi, naív, 10-12 éves koromban festett akvarell nemrég került elő, igencsak meg is fakult már. Aki ismerte nagyapámat, biztosan ráismer, bár egyre kevesebben vannak, akik személyesen is találkoztak vele. Nem emlékszem, miért is öltöztettem ebbe a hímzett szűrbe, csikós kalapba. Türelmesen modellt ült nekem, az unokáktól amúgy se tudott semmit megtagadni. Soha egy dorgáló szót nem kaptunk tőle, de nem is volt rá szüksége, mert vele nem rosszalkodott egyikőnk se. Nem tudtunk betelni a meséivel, nem hiányzott a tévé (igaz, nem is tudtunk még a létezéséről sem). A végnélküli téli estéken csutkaszárból ökrösfogatot fabrikált nekünk ; szájtátva csodáltuk magát a műveletet is, hát még az eredményt! Felért az a legrafináltabb Nintendo-val is!

Néha arra kértük, rajzoljon lovat. Kérges, megvastogodott ujjai között szinte elveszett a ceruza, de engedelmesen nekilátott : a rajz mindig egy nagy kettessel kezdődött és csodálatos módon a végén mindig ló lett belőle!
Legizgalmasabb történetei közé tartozott az orosz fogság. Néhány orosz szó meg is maradt emlékezetében. A Kaukázusba vitték egy tanyára dolgozni. Egy téli éjszakán el kellett szöknie, mert családi dráma kellős közepén találta magát : a paraszt férjhez akarta a lányát kényszeríteni, de az mást szeretett. Vasvillával támadt az engedetlenre és a pártját fogó anyjára, erre nagyapám gondolkodás nélkül a szalmába lökte: "Nem volt más választásom, muszáj volt beleavatkozni, különben kárt csinált volna bennük!" (vagyis : "nem vót micsináni, muszájj vót főlükni, mer külömbenn kárt csinát vóna bennük") Ezek után azonnal szöknie kellett, mielőtt a gazda magához tért volna. Télvíz idején, éjszakánként gyalogolva jött haza a Kaukázusból! Lélegzetvisszafojtva hallgattuk, amint a farkasok vonítását utánozva mesélte, hogyan kellett a szél irányára ügyelni, nehogy a domb tetején, a fehér hó fölött feketéllő árnyak megérezzék az ember jelenlétét. Aludni sokszor a hóba vájt magának fekhelyet; nappal az emberektől kellett inkább óvakodnia...
Anyai nagyapámat meg a Krímbe vitték egy cukorgyárba hadifogolyként. Arra gondoltam mindig, hogy a háború csinált akkoriban világutazókat a szegényekből, akik különben a falujuk határát is nehezen tudták elhagyni...
folyt. köv.

2009. november 24., kedd

Radnóti Miklós : HAJNALI KERT

Az alvó házból csöndesen
kijött a feleségem,
egy könnyü felleg úszik épp
fölötte fenn az égen.

Mellém ül és a hajnali
nedves füvek most boldogan
felé sikongnak, hallani
és fordul már a hallgatag
virágok szára, jár a fény
s megvillan rajtuk néhol,
nesz támad itt, toll villan ott
s kakaska kukkorékol.
Rigó pityeg választ s a kert
susogni kezd, minden bokor
alján apró fütty bujdokol,
kibomlik sok hüvös levél,
s felfénylik itt egy szalmaszál
a fűben és két ág között
kis pókok fényes szála száll.

Ülünk a fényben, hallgatunk,
fejünk felett a nap kering
s lehelletével szárogatja
harmattól nedves vállaink.
1938. július 3.

2009. november 22., vasárnap

Nagyapám története...

Öcsémmel gyakran faggattuk, hogy meséljen a gyerekkoráról, ami számunkra borzongató messzeségben volt, de nemcsak időben. Iskolába nem járhatott, hasonló luxusra nem volt módja a földönfutó napszámos népes családjának. Később, a "katonaságnál" megtanították a nevét aláírni, de a szavakat nehezen betűzte ki. Elég volt ennyi is, hogy mehessen az orosz frontra...
5-6 éves lehetett, amikor kivitték a piacra, hogy kiadják "szógáni" : annyi szájjal kevesebbet kellett etetni otthon. Tehetősebb gazdák itt szerezték be az olcsó munkaerőt, mert az egy évi bér nem tett ki sokat : egy pár használt "csizsma" meg egy fél zsák búza. Igaz, hogy a élelem (ha nem is bőségesen) biztosítva volt, nomeg a szállás is az istállóban, a szalmában. Nagyapám mindezt nem panaszkodva, hanem bizonyos évszázados beletörődéssel mesélte, mintha a világ rendjét másképpen el se lehetett volna képzelni. Sőt : nem is volt az olyan rossz, a jászolban alvó kisgyereket melegitette a tehenek meleg szuszogása...
Azt is meg kell örökítenem (még akkor is, ha ez az "örök" nagyon is viszonylagos), amit ő már nem mesélhet el : a gazda fia, nála idősebb, csírájában már nagyon is tudatos kis kényúr, azzal szórakozott, hogy féllábon ugráltatta, és ha a lábát letenni merte, vasvillával ösztökélte... Máskor meg lábánál fogva a kútba lógatta, azzal ijesztgetve, hogy elengedi... Borzongásunkra szelíden mosolygott kék szeme : régen volt, túlélte, mint annyi mást, és végül is ő maradt felül... Az számított : a túlélés...

2009. november 19., csütörtök

Mi is maradt nagyapámból?...

1887-ben született... Úgy kezdem, mint valami hivatalos életrajzot, mert hirtelen nem is tudom, hol kezdjem. Készakarva nem írok "piszkozatot" ezekhez a bejegyzésekhez, hogy a rögtönzés frissesége megmaradjon, a kidolgozatlanság kockázata árán is...
Ilyenkor először is a képét próbálom felidézni. Mindig öregnek ismertem. Vajon milyen lehetett fiatalon? Meséiből emlékszem, hogy nagyon sokan voltak testvérek. Néhányukkal még én is találkoztam, mindegyik jókedélyű, nyílt, kellemes öregecske volt, alacsony termetű, a nevetéstől mongolosan ferdére vágott szemmel, ami végül is igazolta volna apai családnevünket. Egy évben Gilbert-rel még családfa-kutatást is végeztünk a plébánia poros anyakönyvei között, ahová a váci püspök engedélye és egy üveg jó francia bor árán beengedett a plébános, hogy kedvünkre keresgéljünk napokig. Emlékszem még arra a mellbevágó furcsa érzésre, ami akkor fogott el, amikor rég elporladt őseim neve mellett feltűnt a kifakult tintával beírt "servus", ami ugyebár akár rabszolgának is megfelelhetne, de jobbágyot jelentett - a különbség valószínűleg amúgy is csekély volt... Még ha nem is volt reményem arra, hogy meglepetésként valami kékesen csörgedező patakot fedezzek fel őseim vérében és egyúttal az enyémben is, mégis megrázott ez a bizonyíték : mindig is az volt az érzésem, hogy génjeinkben furcsa hieroglifák őrzik őseink üzenetét és ehhez mi is hozzátesszük a magunkét leszármazottaink címére.
Nagyapámat sohasem láttam a sodrából kijönni. Jó kedélyéből senki és semmi sem tudta kimozdítani, még nagyanyám gyakori prézsmitálása sem. Elengedte a füle mellett, és a söprűvel a hátsó udvarba menekült, azt kapirgálta egész nap, ott nem lehetett elérni. Csak az evés idejére került elő, és mindig hatan ültük körül az asztalt : három generáció.
folyt. köv.

2009. november 14., szombat

Ameddig az emlékezet elér...


Már a francia blogomon is felmerült többször a kérdés : mire is jó ez a múltba kalandozás, nem akadályoz-e meg bennünket, hogy a jelent éljük teljességgel, és netán inkább a jövőbe vetítsük magunkat? A manapság oly divatos, mindent elsöprő nosztalgia hullám bizonyára annak a jele, hogy a jelenben sokan elveszettnek érzik magukat, s a jövő inkább szorongást, mint bizakodást ébreszt. A múltba tekintés tehát visszamenekülés egy ismert (tehát rossz meglepetéseket már nem tartogató), többnyire megszépített (fiatalok voltunk!) időbe, legtöbbször a gyerekkorba, a meleg családi fészek oltalmába, ahol még jelen voltak mindazok, akiket szerettünk és akiknek mindenható oltalma elháríthatotta a ránk leselkedő veszélyeket. Ami engem illet, általában szívesebben fordulok a jelen és a jövő felé.
Mégis miért engedek a csábításnak, hogy magyarul is írjak a gyerekkoromról, hogy megkíséreljem föltámasztani kedves halottaimat ? Egyrészt eleget teszek annak a kihívásnak, amit saját magamnak tettem : visszatalálok-e édes anyanyelvemhez az írás szintjén is (nem irodalmat mondtam!), és nem utolsó sorban azért, mert nagyon kedvesen, egyetlen unokahúgom, Picur olvasgatja a blogomat (sőt, a franciával is igyekszik megbirkózni). Neki is szólnak ezek a történetek, amiket igyekszem úgy átadni, ahogy nekem meséltek olyan sokszor a tévé nélküli kőkorszakban... Szól ez Zolikámnak, Dórinak, Gergőnek, Nórinak, François-nak, Lucie-nek, Alice-nak, és persze Anyának, az egyetlen túlélőnek. Az ő gyökereikről is van itten szó... Nem beszélve azokról, akik a blogomra tévednek (megköszönöm figyelmüket és szeretettel meghívom őket, hogy ittjártuk emlékére hagyjanak egy kis kavicsot...) és talán ébreszt bennük is valami kis rezonanciát, mint a cselló megpendített húrja...
A bevezető túl hosszúra sikeredett, így már csak legközelebb kezdem el nagyapám töténetét...

2009. november 12., csütörtök

2009. november 8., vasárnap

"Szikrák a hamu alól"

Szeretnék idézni egy számomra (is) fontos könyvből, amelynek első felével még kiadása előtt megismerkedhettem szerzője hozzám való mérhetetlen jóakaratából. A teljes szöveg most jelent meg 2009 őszén (Bába Kiadó, Szeged). A szerző, Földesi Ferenc, négy éven át oroszt tanított tagozatos osztályunkban, és valószínűleg döntő szerepe volt az én orosz tanári elhivatottságomban. Negyvenegynéhány éven át szem elől tévesztettük egymást, s csak egy kései érettségi találkozó támasztotta fel benne a halvány emlékeket egykori jó nyelvérzékű diákja iránt, s kérte, hogy írjak neki a messze távolból. Azóta rendszeresen leveleket váltunk, bár azóta sem találkoztunk személyesen. Az említett könyvben leírja 56-os emlékeit, amikor is egyetemistaként a nemzetőrség soraiba viszi a lelkesedés, s azt is, miként töri meg a megtorlás, majd a megalkuvás alattomos gépezete az embereket. A második rész "Appendix" az 1989-es rendszerváltásig tart és sok hiteles, feltárt levéltári dokumentum gazdagítja.

(...) Az 56-os forradalom hősi halottait már nem lehet föltámasztani. A börtönben és a megtorlások más eszközeivel megnyomorítottak rehabilitációja aligha lehetséges. Mégsem volt minden hiábavaló. Nem volt azért sem, mert nemzeti jellegünk talán legszebb színe ragyogott föl újra: "Mégis és újra" - ahogy Ady írta. Nem tűrjük a végtelenségig a rabságot, még ha azután majd jön Majtény és Világos, és megácsolják újra meg újra az aradi akasztófákat.
És mi, a pesti tankpusztító fiúkkal össze nem hasonlítható, nem sok vizet zavaró egyetemista nemzetőrök, mit nyertünk a lelki együttlángolásunkkal?
A fanyarul cinikus válasz: azt nyertük, hogy mint megbízhatatlannak bizonyult évjáratot, nem hĺvtak be bennünket a korábban szokásos három hónapos katonai kiképzésre: nem lettünk tartalékos hadnagyok, megmaradtunk a tizedesi rendfokozatnál. Hála Istennek.
Az igazi válasz: olyan kataklizmát éltünk át, ami kevés nemzedéknek adatik meg. Kevés nemzedéknek adatik meg az a szavakkal aligha leírható élmény: hogyan emeli föl az embert a saját jellemszínvonala fölé a nemzeti egység érzete. (...)

2009. november 1., vasárnap

REJTETTELEK

Myrtille verses naplójába:

Radnóti Miklós : REJTETTELEK

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szivemben,
s bordáid szép ivét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélekző csodákon.
Ės mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...