Nyitva az ajtó a kertre. Beengedem a reggeli harmatos illatú hűvösséget, mielőtt a nagy meleg, a vihar előérzetétől terhesen, ránk nem zuhan. Soha nincs nesztelenül mély csend, talán még éjszaka sem. Távolról, mintegy háttérzajként valami fűrész, esetleg fűnyíró töri meg, bele-beleszólnak a rigók és a vadgalambok a terebélyes szomszéd fákról. Az utca felől agresszív motorberregés, szerencsére hamar eltávolodik.
Nappali zajok, az élet visszhangjai népesítik be a mindennapjaimat, ha egyedül vagyok. Távolról. Most például a szomszéd templom harangja üt lassan, hosszantartóan. Órámra pillantok: nem kellene még egész órát ütnie... Akkor pedig gyászszertartásra hív. Odaképzelem magam.
Alíz múltkori bejegyzése ihlette ezt a mait: az emlékek felidézéséről szólt. "Beszélgessünk hát, amíg tudunk! míg van miről, emlékezzünk míg van mire....!", írja.
Továbbszőttem egy kicsit a magam irányába: hirtelen eszembe jutott blogom "hőskora", 9 évvel ezelőtt. Milyen erélyesen hadakoztam a nosztalgia ellen! "Aki a múltba néz, az a jelentől fél! Ha állandóan a visszapillantón a szemünk, ne csodálkozzunk, ha karambollal végződik az út!..." Most már tudom, hogy magamat biztattam. A mögöttem álló hihetetlenül nehéz évek után úgy éreztem, hogy ha van még maximum tíz évem hátra, maradéktalanul fel kell használnom minden percét, hogy az állandóan későbbre halasztott dolgaimat elvégezzem. Nincs idő a nosztalgiázásra! Nem szeretnék a hiányérzet rossz lelkiismeretével távozni...
Be kell vallanom őszintén, hogy nem hoztam be minden mulasztást, sőt, nagyon keveset. A kezdeti lángolás ugyancsak lehűlt, ha nem is hűlt ki teljesen, talán pislákol még egy kicsit.
Az évek súlya a vállamon? Újabb megpróbáltatások? Az egyedüllét kezdeti varázsa is csökkenőben: azt teszek, amit akarok és akkor, amikor tetszik. Csakhogy nem akarhatok akármit, a korlátok máshol állítódtak fel...
Egyszer csak észrevettem, hogy egyre gyakrabban "utazok" a múltba... Szinte ihlet-forrássá válik. Vajon miért? Talán mert a jövő egyre bizonytalanabb, a jelen élettere is szűkül. Marad a múlt. Az emlékezet, mely szintén veszélybe kerülhet.
Emlékezem hát. Hűségből is, nomeg azért is, hogy egy kicsit újra megteremtsem az életemet.
Továbbszőttem egy kicsit a magam irányába: hirtelen eszembe jutott blogom "hőskora", 9 évvel ezelőtt. Milyen erélyesen hadakoztam a nosztalgia ellen! "Aki a múltba néz, az a jelentől fél! Ha állandóan a visszapillantón a szemünk, ne csodálkozzunk, ha karambollal végződik az út!..." Most már tudom, hogy magamat biztattam. A mögöttem álló hihetetlenül nehéz évek után úgy éreztem, hogy ha van még maximum tíz évem hátra, maradéktalanul fel kell használnom minden percét, hogy az állandóan későbbre halasztott dolgaimat elvégezzem. Nincs idő a nosztalgiázásra! Nem szeretnék a hiányérzet rossz lelkiismeretével távozni...
Be kell vallanom őszintén, hogy nem hoztam be minden mulasztást, sőt, nagyon keveset. A kezdeti lángolás ugyancsak lehűlt, ha nem is hűlt ki teljesen, talán pislákol még egy kicsit.
Az évek súlya a vállamon? Újabb megpróbáltatások? Az egyedüllét kezdeti varázsa is csökkenőben: azt teszek, amit akarok és akkor, amikor tetszik. Csakhogy nem akarhatok akármit, a korlátok máshol állítódtak fel...
Egyszer csak észrevettem, hogy egyre gyakrabban "utazok" a múltba... Szinte ihlet-forrássá válik. Vajon miért? Talán mert a jövő egyre bizonytalanabb, a jelen élettere is szűkül. Marad a múlt. Az emlékezet, mely szintén veszélybe kerülhet.
Emlékezem hát. Hűségből is, nomeg azért is, hogy egy kicsit újra megteremtsem az életemet.