Felemás hangulatok

    Felemás idők, felemás hangulatok... Attól tartok, nehezen tudom majd betartani magamnak tett ígéretemet a havi 4 bejegyzésről! Most is ezer fontosabb dolog helyett pötyögtetek itt a gépen...

   A hét végére várom a gyerekeket. Unokáim itt maradnának a jövő hétre, a szülőket várja a munka. Egyúttal előbbre hozva megülnénk Lucie 17. születésnapját  vasárnap, hétre bővített létszámmal. Vár a közös étkezések megtervezése, a bevásárlások és előre főzések kicentizése, hogy ne ronthassa el örömömet valami váratlan, elfelejtett fontos dolog, és mégse hátfájással, túlzott fáradtsággal érjek a week end elé, s ne tudjam kellően élvezni minden percét. A gyerekek amúgy is kimerülten érkeznek majd, nekik lesz elsősorban pihenésre szükségük, bár a rövid idő ezt nagyon megkérdőjelezi. Több gondtalan kikapcsolódás kellene nekik, de amikor eljönnek néha a hét végére, alig tart 24 óráig, s ráadásul benne van az 500 km oda-vissza...

Elküldtem a könyvecském ideiglenes változatát néhány ismerősömnek, akik maguk is írnak. Nem vártam különösebb dicshullámokat (nem stílusuk a tömjénezés, és az írók többségét különben is az érdekli, hogy róluk mit írnak, nem pedig az, hogy egy potenciális  -  mégoly szerény  -  riválist dícsérjenek...) Hát, még szerencse, hogy nem vagyok hajlamos a megrészegülésre, de teljesen váratlanul elárasztottak (ötnek küldtem el, akiknek stílusát magam is értékelem) őszintének hangzó  -  annál is inkább, mert szokatlan tőlük  -  elismeréssel!... 

   Nem félek tőle, hogy netán fejembe száll a dicsőség!... Tudom, hogy sokkal jobb teljesítményt kell elérnem, hogy magam is megelégedjek vele, ha egyáltalán lehetséges. Régóta sejtem, hogy a kételkedés mozgató erő, az önmagunkkal való elteltséggé fajuló magabiztosság pedig a vég kezdete...

Lustaság?...

    Napok óta halogatom a soros bejegyzést : 1 hét alatt megírtam és feladtam több mint 60 levelet, adtam hát magamnak 1 nap lazítást. Kezdett rajtam elhatalmasodni lustaság... Lustaság? Nem szeretem ezt a szót, sok gyerekkori igazságtalan vádra emlékeztet. Pedig igazán engedelmes gyerek voltam, mindig viszolyogtam a konfliktusoktól (most, felnőtt fejjel is). Korán kelő viszont már akkor is csak muszájból, iskolába, vonatra menés esetében, esetleg kinti munkákhoz, amit még azelőtt el kellett végezni, mielőtt a nap perzselni kezdett.

   Az egyetlen pihentető 

piriti utca

hely, ahol természetes életritmusomat tiszteletben tartották legalább a nyári szünetben, dunántúli nagyszüleimnél volt, de méginkább Iduska nénémnél, aki szintén szívesen elcsúsztatta a főzés, a mezőre menés idejét egy jó kis beszélgetés kedvéért a nagy ház hűvösében. Életemre megmaradt bennem a boldogság mélységes tudata, amikor nem függ a fejünk felett semmi fenyegető határidő  -  sőt, az idő, mint olyan is semmivé oszlik.

   Anya, aki mindig hajnalok hajnalán kelt, még pihenő időben is ezzel ébresztgetett bennünket félig tréfásan, de állhatatosan : "Lusták! Mikor keltek már fel, hasatokra süt a nap!"  Még akkor is, ha semmi nem sürgetett bennünket, családostól akkor érkeztünk pl. egy hónapra s 1600 km út állt mögöttünk. Egyszerűen szerette volna meghosszabbítani az együtt töltendő időt, hacsak percekkel is. Gilbert, akire semmilyen tulajdonság nem illett kevésbé, mint a lustaság, s aki mindig óramű pontossággal teljesítette kötelezettségeit és inkább korán kelő volt, nagyon rossz néven vette a keltegetés játékos szövegét. Hiába próbáltam megmagyarázni a gyerekkorba visszanyúló konteksztust, egy életre zokon vette a szemrehányásnak tűnő szót és azontúl a reggeliző asztalnál, frissen mosdva, borotválva mindig az elsők között jelent meg. 

   16 éve elmúlt, hogy nem sürget szinte senki, semmi. Magam állítok akadályokat, kötelezettségeket az utamba, hogy elnémítsam az egy életre belém vésődött bűntudat érzését.

Késésben

   Harmadik napja már, hogy nem látok ki a megírandó újévi lapok (!!!) halmaza mögül. 33 vár feladásra, s további 15-20 előbb még megírásra is. Tudom, tudom, hogy a hagyományos jókívánságok ideje rég lejárt, még akkor is, ha itt Franciaországban január végéig meghosszabbította őket a szokás. Mentségemre legyen szólva, a december és a január nem kényeztetett el különösképpen se testileg, se lelkileg. A modellül szolgáló rajzot is kb. egy hete tudtam csak befejezni, ezt követte a képek kinyomtatása, megírása és borítékolása, s holnap a postára adhatom kb. a felét.

   Hogy miért adtam erre ismét ilyen makacsul a fejem? 2020-ban, a légüres térben eltöltött esztendőben, ha jól emlékszem, egy rajzot se csináltam, egy képet se küldtem. Megállt az élet. Tavaly már postáztam néhányat, az idén meg olyan sokat késtem vele, hogy egyesek, akikről nem is gyanítottam, kicsit nyugtalanul felhívtak: mi van, csak nem vagyok beteg, várják a gyűjtemény újabb darabját. Ennek már nehéz volt ellenállni, gondoltam, ha késve is érkezik egy jókívánság, akkor is lehet hatalma, mint ahogy azt az ún. "mágikus gondolat" sugallja.

   Hogy miért ragaszkodok még mindig ehhez a "kézműves" módszerhez? (Jónéhány esetben így is az anyagtalan, virtuális térhez kell fordulnom, mert nem ismerem mindenki postai címét.) Arról nem beszélve, hogy a posta maga is hamarosan nosztalgikus emlékké zsugorodik. Már a bélyegeket is ki lehet nyomtatni magunknak. A kézbesítő pedig szinte napokig se látható. 

   Több oka is van özönvíz előtti módszereimnek. Szeretek kézzel írni, rajzolni, sőt, újra kötőtűkről, puha, színes fonalakról álmodom, ahogy Kosztolányi álmodott annak idején "színes tintákról"... Szükségem van a kézzel tapintható világ érintésére, a kezek és az agy koordinációjára ahhoz, hogy valami létrejöhessen. Akármilyen szerény is, de művecske.