Keresés ebben a blogban

2012. december 14., péntek

"Kis Karácsony, nagy Karácsony..."

   Ez a kép tavaly karácsonykor készült... Az idei nagyon különbözőnek indul. Holaputánra szól a repülőjegyem... Ezért nem is vettem az idén fenyőfát sem, hiszen csak a hónap végére foglalt a visszaút...
   Bevallom, ellentmondásos érzések kavarognak bennem: kb.1976. karácsonyát töltöttem utoljára a magyarországi családommal. Akkor kerültünk Berlinbe, François csak a követkző év novemberében érkezett meg, karácsonykor még híre-pora se volt... Autóval vágtunk a zimankónak, ami meglehetősen vakmerő vállalkozás volt: az utcánkig, a házig be se lehetett menni vele, akkora hó esett... S amikor január első reggelén visszafelé vettük az irányt, bizony nem is akart beindulni!... Tanácstalanul néztünk szét a kihalt utcákon (szilveszterezés után jószerével mindenki ágyban volt még!): hátha valaki segítene megtolni a kocsit! Végül megállítottunk egy arra karikázó biciklist, s pár méter után sikerült a motort életre kelteni. A továbbiakban alig mertünk megállni Berlinig, legföljebb benzinért...
   Azóta hol Laon-ban, hol Isztambulban töltöttük az ünnepeket. Itt, Valenciennes-ben már ez lenne a 22-ik... Ilyenkor kiált fel az ember (hívő vagy hitetlen): te jó ég, már ennyi? S már csak ennyi?...
   Ekkor fogja el meglehetős brutalitással az érzés, hogy élete bizonyos értelemben szakítások, sőt, szakadások sorozata... Van erre egy francia szó: "rupture", amit a "szakítás", "szakadás" mellett "törés"-nek is lehet fordítani. (mint Nancy Huston híres regényében, amit én "Törésvonalak" címen fordítanék; nem tudom, megjelent-e magyarul) Fiatalabb koromban még optimista módon viszonyultam hozzájuk, hiszen minden változás valami újrakezdés látszatát vette fel. Hatvan után már egyre jobban eluralkodik rajtam a nehézkedési erő...
   Anya, bizonyos vádló színezettel megjegyzi: "rég nem töltötted itthon a karácsonyt!" Hol is van az "itthon", teszem föl magamban a kötelező kérdést, amire a válasz egyre világosabb bennem... 

Minden kedves virtuális látogatómnak
 nagyon boldog ünnepeket kívánok!

Jövőre jelentkezem, ha a marslakók is úgy akarják...

2012. december 10., hétfő

Mit mondanak a csillagok?

   Ezekben a morózus, hideg-nedves időkben, amikor a soros napéjegyenlőség még olyan távolinak tűnik, kapaszkodókat keres az ember. Ilyenkor megveszem valamelyik magazint: a decemberi, esetleg januári számokban virágzanak a horoszkópok előrejelzései a következő évre (ezek szerint optimisták az apokalipszist illetően!). Tévedés ne essék: nem vagyok az efféle jóslatok vak híve, ráadásul nem is nagyon egyeznek egymás között... Ám amikor az ember a béka feneke alatt érzi magát, minden fűszálban igyekszik megkapaszkodni egy kis vígaszért...
   Nem csalódtam az Elle mellékelt füzetkéjében! A két euróért megkaptam a reményt 2013-ra! "Ciao la lenteur, bonjour la vitesse!" mondja a Mérlegnek szánt cím s mindjárt fellélegzik az ember, kedve van a továbbolvasáshoz! Magyarán: "Isten hozzád csigatempó, isten hozott gyorsaság!" Éppen ideje! Kiderült, hogy a múlóban levő 2012-es év nyomasztó hónapjait Szaturnusznak köszönhetem! Ő láncolt meg, kötözte lábaimra az ólomsúlyokat... Még az is lehet, hogy az esős, már-már penész-szagú tavaszt, nyarat, őszt is ő intézte így! Még szerencse, hogy Jupiter, az optimista, türelmetlen, fürgelábú Jupiter már ott toporog az ajtó túloldalán, én meg ezen a felén ülök tűkön...

2012. december 8., szombat

Márai: "Föld, föld!..."

   Márai Sándor "Föld, föld!..." című emlékezéskötete egyik legkedvesebb olvasmányom. Mindig újra és újra beleolvasgatok. Először francia fordításban ismertem meg, majd megvettem eredetiben is, a Helikon 2006-os kiadásában. 
    Ahogy az idő halad, úgy kerülök egyre közelebb az emlékezések műfajához (olvasói minőségemben is, nem számítva a saját irkafirkálásokat...). Mégpedig a Márai-féle értelmezésben, amely nem anekdoták füzéreiből szövött tarkabarka szőnyeg, esetleg kipofozott önigazolás, hanem óriási műveltségére alapozott nagy léptékű világlátás, finoman árnyalt stílusban.
    Kedvem volna oldalakat idézni a könyvből. Most azért választottam a legvégét, a harmadik rész rövid, huszadik fejezetét, mert mintegy visszhangként hat a múltkor idézett Pilinszky-levélre. Márai többször is elmondja, hogy csak magyar nyelven tud író lenni, mégis a mélyvízbe ugrik és 1948-ban elmegy. Érzi, hogy az egyre fojtogatóbbra szövődő diktatúrában nem fog tudni szabadon írni. A pár sorban minden benne van, a szabadság ára is... 


Az Arlberg-expressz kora délután indult Budapestről, és éjfél után ért az ennsi hídra. Megint belépett a fülkébe az orosz katona és kérte az útleveleket. Megvizsgálta a pecséteket, visszaadta az okmányokat, közömbösen becsukta a fülke ajtaját.
   Az éjszaka csendes volt. A vonat zajtalanul indult. Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban  -  életemben először  -  csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.

2012. december 5., szerda

Régi telek...


   Nem szeretem a telet! Ez a kép tavaly karácsonykor készült, a ház előtt. Most még nincs hó, ami kevés leesett a hét végén, el is olvadt szinte rögtön. Mivel az elkövetkezendő napokban, hetekben sokat kell autóznom, félek a havas, jeges utaktól...
   Itteni barátaim elcsodálkoznak: "Hogyhogy nem szereted a telet? Te, a közép-európai, a kontinentális éghajlat szülötte?" Hát igen, talán pont ezért. Volt benne részem elég! Különösen a másfél éves moszkvai, leningrádi idők alatt!
   Visszatérnek emlékeimben a véget nem érő, kemény telek, a lábunk alatt ropogó hó. Igaz, autó-probléma nem volt. Sokat gyalogoltunk. Apa éjjel kétszer is felkelt néha, hogy elsöpörje az állandóan felgyülemlő havat a ház előtt. A hamut már mi is szórhattuk a járdán. 
   A "másik udvaron"  -  csak így hívtuk az elkerített gazdasági udvart, mely az állatok, a veteményes helye volt  -  valóságos mezsgyéket kellett néha ásni a hóba, hogy a tyúkokhoz, malacokhoz oda lehessen férni, nomeg a tüzelőhöz is. Akkor még messze volt a gázfűtés, sőt az azt megelőző olajkályha is... A cserépkályhát minden reggel ki kellett hamuzni. A kemencét nagyanyámék szobájában befűteni. Apa rakta a kis búboskemencét, amiben a kenyér is sült eleinte; szilveszterre  -  bőved-napjára  -  meg a szárma... Nem beszélve a finom sülttökről, aminek mézédes ízét máig is számban érzem...
      

2012. december 3., hétfő

Hétvége

     Megjött a tél errefelé is... Az is lehet, hogy csak bekukkantott egy pillanatra, ránk ijesztve egy kis hóval, 0°-kal... 
   A hét végén megjártuk Meudon-t, Párizs déli részén, ahol a gyerekek laknak. Káprázatosan sütött a nap, gyönyörű kék volt az ég! Hideg kék... 
   A másfél nap gyorsan eltelt az unokákkal. Ezúttal én voltam a sofőr, velem jött a két másik nagyszülő is: ők még ketten vannak... Fiam lett 35 éves... Hihetetlen! Tegnap volt, amikor megszületett a nyugat-berlini francia megszállási övezetben, a Pasteur nevét viselő katonai kórházban. A szülész szerepét is betöltő sebész ezredesi egyenruhában konzultált, emlékszem... Alig ismertem rá, amikor derékig nekivetkőzve, éppen bemosakodott, miközben engem betoltak a műtőbe, hogy új "császár" jöjjön világra, szép kerek fejjel, egyetlen ránc nélkül az arcán, mint ahogy anyósom mesélte: erről lehetett megismerni a császárral született gyerekeket (ő ugyanis szülésznő volt, a háború után kezdett...)
   Ha minden jól megy és az apokalipszis is elkerül bennünket, csak az év végén találkozunk újra: én Magyarországon töltöm a Karácsonyt. Akármennyire nehéz is a választás, a nagymamai szív az unokákhoz húz, telhetetlenül... Alice a neve leírását gyakorolja, sőt, megkért, hogy az enyémhez is írjak egy "modellt": szépen le is másolta, még a "s" sem kanyarodott ellenkező irányba, mint Lucie-nél annak idején. 
   Lucie (a képen épp állatorvost játszik) szintén rajzolt egy szívet mindannyiunknak emlékbe, testreszabott üzenettel, bár még kissé tétova helyesírással, ami a franciában nem könnyű! Este, nem sokkal hazaérkezésem után csöng a telefon, megismerem Lucie csendes hangját: "Tu me manques..." ("Hiányzol...")

2012. november 29., csütörtök

Őszi napfény - intermezzo...

Nézzék el nekem csodálatosan fotózó blogismerőseim ezt a fényképet: semmiképpen nem akarom összemérni velük szerény teljesítményemet! 
Egyszerűen muszáj volt megragadni a fényképezőgépet, hogy elkapjam ezt a ritka pillanatot: besütött a délutáni nap a nappaliba, s mivel alacsonyan jár, megmelengette a kandalló bemélyedésében a kis török asztalkát a rajta álldogáló rézedényekkel, melyekről mindig Kato fog eszembe jutni... Kato örmény kereskedő volt az isztambuli Bazárban, s ha arra jártam, soha nem kerültem el, hogy egy kis tea vagy inkább egy csésze sade kahve (az a jó zaccos erős török kávé, de cukor nélkül: azaz sade) mellett meg ne vitassuk a világ dolgait, s meg ne mutassa néhány különösen szép szerzeményét... Szeretem magam körül ezeket a tárgyakat: felevenülnek bennük az emlékek, ha rájuk téved a szemem.
Kato-t ismerte mindenki, aki nem zsibárúra, hanem igazi szép darabokra vágyott. Szinte baráti kapcsolat volt közöttünk, felkerestük, amikor 5-6 év múltán visszamentünk Isztambulba Gilbert két volt diákjának esküvőjére. Kicsit megőszült. Kb. 2 éve megtudtam egy blogon, hogy autóbalesetben meghalt.

2012. november 27., kedd

Pilinszky születésnapja...


Részlet Pilinszky János 1967. máj. 10-én Pierre Emmanuel-hez írt leveléből:

(...) Ha emigrálok, annak is megvannak az előnyei és hátrányai. Szomorúságom megmarad. A megfutamodás egyfajta érzése is föltétlenul gyötörni fog. Rokonaimat is örökös aggodalommal fogom figyelni a távolból. Ha sérelem éri őket, segítségükre lehetek-e azzal, hogy ügyüket a Szabad Európa szóvá teszi? Ha betegek, módom lesz-e anyagilag segítenem őket?
   Döntésemből automatikusan következik, hogy a karrierizmus kísértéseitől nem kell félnem  -  még annyira se, mint idáig.
   Emigrálásom puszta ténye hosszú időre (egyetlen kommentáló szó nélkül is) a legtisztább befejezése és folytatása lenne elhagyott "szerepemnek", költészetem szerep részének.
   Csöndes és névtelen életre lenne szükségem, hogy amit fontosnak érzek, megkísérelhetném először szabadon megfogalmazni. Ez nagyon jó volna, s a többi már nem tőlem függ.
   Ez az idő végre belül is lehetővé tenné, hogy megérlelődjön bennem egy új és végső életforma esetleges beérése (az, amiről tegnap hozzávetőlegesen beszéltünk). 
   Persze a nyugati szabadság se lenne veszélyektől és fájdalomtól mentes számomra. Mint amikor valaki túl sokáig vágyakozott valami után, s hogy utánanyúlhat, kiderül, hogy elhalt a keze. Mindazt, amit nyugaton látok, fájdalmas luxusnak érzem  -  beleértve még a kolostorokat is. Ugyanekkor ez a luxus félelemmel tölt el  -  a szabadság bénító tériszonyával. Lehet, hogy már csak börtönfolyosókon tudok közlekedni? 
(...)
Pilinszky János összegyűjtött levelei, Osiris Kiadó Budapest 1997

KAPCSOLAT

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda
pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszítek.


ÖRÖKLÉT

A fésű meghalt a hajadban,
simogatásom is megállt.
Kiveszem a fésűt a kezedből.
Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Pilinszky János Összes versei  Osiris Kiadó Budapest 2006
   
   

2012. november 26., hétfő

Naplemente


   Ilyen volt tegnap és ma naplemente után, a kert végéből, úgy fél hat felé... Baloldalt a templomépület feketéllő sziluettje; a gyorsan lecsupaszodott platánok kirajzolódnak a még halványan kékellő égen. A friss szélnek köszönhetően eltűntek a felhők, még ha ideiglenesen is. A kertben még virágzik két rózsafa...

2012. november 25., vasárnap

Németh László: Iszony (1947)

   Egyik legcsodáltabb olvasmányélményem Németh László "Iszony"-a. Még vásárhelyi gimnazista koromban olvastam, a helyi Németh László-kultusz vezetett el hozzá. Végigolvastam a négy nagy regényt, melynek központi nőalakjai a görög tragédiák magasságába emelkednek. Ugyanakkor csodáltam az ábrázolás, a nyelv plasztikus aprólékosságát, képszerű érzékiségét.
   Az "Iszony" különös visszhangot keltett bennem. Elődeim asszonyainak összeszorított foggal tűrt, örömtelen, szerelmetlen házasságainak visszhangja jött felém a suttogva, félszavakban átadott tanításokon keresztül, melyek szerint a házasélet amolyan kényszermunka, muszáj túlesni rajta, hogy legyen meg a békesség a háznál...
   Kárász Nelli és Takaró Sanyi tragédiája abban rejlik, hogy annyira különböztek egymástól, s a férfit éppen ez a különbség vonzotta mágnesként, mintegy végzete felé. Az eredmény: mindkettejük boldogtalansága... 

(...) Egy pénteki nap aztán egészen csendes lett, csak nyögött, s az oldalát fájdította.  - Na, most megszabadulsz tőlem  -  mondta, hogy Slenkai kikíséréséből visszajöttem.  -  Elég sokáig voltam kinn, s ő gyanakodva leste (pedig Slenkai csak annyit mondott: Nagyon levert az öreg, de megússza), mit lát az arcomon.  - Nem adják azt olyan könnyen  - próbáltam mosolyogni. De a szívem megdobbant. Ó, ha úgy történne. Milyen egyszerű lenne. Sanyit én elpusztíthatatlannak tartottam. Nyálból és húsból: a végzet. De ha a tűzoltó cső vagy valamilyen hirtelen betegség... Hallottam, hogy a spanyolnátha éppen az ilyen vaskos embereket viszi el leghamarább. Elszörnyedve figyeltem magamban a reményt. Hát idejutottunk! Büntetésül egész éjszaka nem feküdtem le. Váltogattam a borogatásokat, takartam a lámpát, főztem a feketét. Sanyi minden nyögésére az ágynál voltam, vezeklésül meg-megcrógattam a kezét. Ő erre a mozdulatra rám-rám nézett, s láttam: görög szemeiből a könny. (...)

2012. november 22., csütörtök

Kamaszkor...

   Most mondtam Györgyinél, hogy néha az ember azért is erőltet mosolyt az arcára, hogy ne riasszon el mindenkit a közeléből. Hát ezért nem írok most a mindennapi gondokról, inkább visszakanyarodok valami múltbeli naposabb tájra...
   Innen a gyerekkor olyan egyszerűnek, gondtalannak tűnik. Úgy kb. a kamaszkorig. Akkor már nem vettek le mindent a vállunkról, néhány probléma megoldása csak ránk tartozott, sőt, a szülőknek halvány fogalmuk sem volt arról, ami bennünket annyira felizgatott, elfoglalt, előre hajtott, esetleg földbe tiport.
    Az én kamaszkorom nem volt látványos lázadásokkal teli. A hatvanas évekre esett, nem volt divat már a lázadás sem, a konszolidálódó kommunista rendszer megengedte, hogy lazítsunk a nadrágszíjon, sőt, egy-két helyen kolbászból fonódott a kerítés... 
   Nem is voltam olyan látványosan lázadó típus, elég volt nekem saját belső világomat építgetni. Az otthoni nevelés távolról sem volt zsarnoki, de magától értetődött az engedelmesség. 
   Kielégíthetetlen olvasó voltam. Most már úgy gondolom, hogy öntudatlanul is menekülés volt a mindennapos valóságból. Nagyanyám viszont üldözött érte: szemében, nyilván saját fiatalkori frusztráció lecsapódásaként, az olvasás "időlopásnak" számított. El kellett bújnom szeme elől, a ruha alatt kicsempészett könyvvel, de legtöbbször állhatatosan kinyomozta búvóhelyeimet.
   Később, a gimnáziumban szaporodott a tanulnivaló, s jó alibinek számított a matematika, fizika tankönyv, az alája rejtett regényekkel, melyeket kilószámra hordtam a könytárból. Máig is emlékszem a községi könytár hangulatára, ahová először íratkozhattam be kb. tízéves koromban, először mesekönyvekre. Az első izgatottan hazavitt könyv most is előttem van: A három pillangó.
   Később már a felnőtt polcok közé is beszabadultam. Az addig csak névről ismert szerzők világa kinyílt előttem, megilletődötten keresgéltem a polcok között, vettem kezembe a porszagú kincseket, világom építőköveit...

2012. november 20., kedd

A rajz és ihletője

























A jobboldali fényképen Vera Komisszarzsevszkaja látható, az orosz színház nagy alakja, a "Sirály" első megtestesítője. A Face-Book-on láttam, nagyon tetszett maga a fénykép, a félig hátat fordító, enyhén visszanéző fejtartás. Tapasztalatból tudom, hogy minél egyszerűbb egy póz, annál nehezebb visszaadni, néha csak a hajszál tizedén múlik, hogy helyreálljon az egyensúly, hogy helyére kerüljön minden.
Itt nem is annyira  a hasonlóság volt a célom, hanem hogy "színesbe álmodjam" a pózt...
Tegnap rendeztük a csoportos tárlatot. Egy hét maradt a felkészülésre ezen a nagyon fárasztó őszön, ezért csak úgy futtából készült a három pasztel, amit ki tudtam tenni. Ez az egyik... 

2012. november 17., szombat

Méltóság

   Úgy tűnik, dúl az inluenzajárvány Magyarországon, legalábbis blogos ismerőseim körében. Nem azért mondom, de hogy lekopogjam, engem eddig még elkerült! Pedig nem vettem fel az oltást, annak ellenére, hogy az idén, korom egyik előnyeként, már ingyen kínálta egy értesítés. Így is mindig elkap telente egy majd két hónapig tartó nyavalya, általában valamelyik unokám ártatlan náthája mérgeseddik el rajtam, s csak jó hetes cortisone tud lassan kihúzni belőle.
   Amikor az ember feje zsibongó méhkas benyomását kelti, tüsszög, torka, légútjai és hasizmai fájnak a nem szűnő köhögéstől, hangja a maga számára is felismerhetetlen, stb. stb... Ne is folytassam, sokan megírták itt is, ott is a héten. Ahogy Éva is ecsetelte, feldob ilyenkor egy kicsit  -  na, nem nagyon magasra!  -  egy langyos zuhany, hajmosás, tisztába öltözés, friss, vasalt lepedők! Igaz, a citromos teából kezd elegünk lenni, hiszen amúgy se nagyon érezzük az ízét...
"Más így betegeskedni, némi méltóságot, látszatot vinni a nehéz, de  azért túlélhető (!) helyzetbe"  -  idézem Évát. 
   Amint elolvastam, beugrott egy jó pár évvel ezelőtti olvasmányélmény, bár látszólag semmi köze a többnyire ártalmatlan influenzához.
  Jean-Dominique Bauby francia író-újságíró váratlanul abba a szörnyű betegségbe esett, aminek "locked-in szindróma" a neve. Csak a bal szemhéját tudta mozgatni, miközben minden érzékelt, látott, hallott. Elhatározta, hogy megírja egy könyvben. Ebből lett a "Le scaphandre et le papillon"  (A szkafander és a pillangó) c. regény, tanúságtétel, amelyből később nagysikerű film is készült.
   Egy fiatal asszistens járt be hozzá, hogy türelmesen betűzve az abécét, kivárva a bal szemhéj rándulásait, melyekből lassan összeállt a könyv. Nagyon sokáig tartott. Igazi irodalom lett belőle, távol a könnyfacsaró önsajnálattól, melytől megmentette ragyogó humora. Még ebben a reménytelen helyzetben is.
   J-D. Bauby sikeres újságíró volt, szerette a szép dolgokat, nem is tagadta meg magától őket. Még a betegágyon sem. Egy mondata különösen megmaradt bennem: 
"Et la preuve que je veux être encore moi-même. Quitte à baver, autant le faire dans du cachemire".  
"Bizonyíték, hogy még mindig önmagam akarok maradni. Ha már folyik a nyálam, legalább kasmírra folyjon."
...


2012. november 14., szerda

Néha egy vers...

   Az ember néha nyomott hangulat alatt roskadozik... Nem is tudja szinte az okát, csak úgy érzi a súlyt, mely alig hagyja lélegzeni is. Ilyenkor kell kinyitni egy verseskötetet, csak úgy találomra, mint egyesek a szótárt vagy a Bibliát, keresgélés nélkül, a véletlenre bízva a választ. Ezért kellett az előbb Pilinszky, mindenképpen. Itt nyílt ki. 
    Mindig is nehezen bírtam az olyan tanácsnak, esetleg felszólításnak engedelmeskedni, amelyik franciául így hangzik: "lâchez prise!"  -  vagyis: engedjük el magunkat... Állandóan a következő kép jelenik meg előttem: kapaszkodok egy ágba, megáradt, rohanó víz, esetleg szakadék fölött, s ha elengedem az oly törékeny kapaszkodót, menthetetlenül lezuhanok... Pszichanalitikusoknak csemege lennék, de magam is sejtem a megfejtést...
   Ilyenkor nem szeretek telefonálni sem: minek rakjam másra saját gondjaim terhét? Tapasztalatból tudom, hogy legjobb szembenézni a nehézségekkel, csak így lehet igazán túltenni rajtuk. Inkább megpróbálom azonosítani a tettest: vajon mi is az a többé-kevésbé homályos ok, ami így rámtelepedett, ami szinte fojtogat, s egyre csak pakolja a súlyokat... Fiam azt mondja a múltkor: nem érti, hogyan tudom ennyire kiadni magam a blogjaimon? Bárki hozzáférhet. Nem is tudom pontosan, ki olvassa; mint kiderült, van egy-két "zugolvasóm",  kommentár nélkül...
   Többnyire virtuális, blogos ismeretségi köröm nekem már nem számít idegennek. Néha többet tudunk egymásról, mint hús-vér családtagjaink. Ami meg igazán kimondhatatlan, maradjon kimondatlanul...

Pilinszky János


Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

2012. november 7., szerda

Születésnap, kissé megkésve...

   Rohammunkában megtörtént a kettős (Alice-é és az enyém, 10 nap különbség van köztünk  -  nomeg egypár év...) születésnapi vacsora, hazatérésünk másnapján, még kissé kábán az utazástól és a fejünkben kavargó eseményektől, a bizonytalan jövőtől... A gyerekek kedvéért viszont vidám képet kellett mutatni, mint a mellékelt ábra is tanusítja... 
   Megfőztem a tejfölös borjúpaprikást, Agnès az előételt vállalta magára, a képen látható (isteni!) csokoládétortát pedig Alice választotta a város legjobb cukrászánál, ahová csak nagyobb ünnepi alkalmakkor járok... Agnès szülei is itt voltak, természetesen.
   Másnap, vasárnap Alice átköltözött a másik nagymamához, aki Mamie névre hallgat. Énmagamat a keresztnevemen szólít mindkettő, akárcsak szüleik. Nem szóltam bele, senki sem kényszerítette őket. Időnként ellenőrzöm: "Qui suis-je pour toi?"  - "Ma grand-mère."  -  hangzik a megnyugtató válasz.  ("Ki vagyok én neked?"  - "A nagyanyám.") Igy minden rendben.
   Lucie nálam tölti a hetet. Nagyon kellemes vele is. 6 és fél éves, a gondolkodások, elmélkedések kezdete. Sokszor hangoztat komoly szentenciákat, melyek felnőttektől hallott és saját szülemények keveréke. Mindkettőnek jó a humora, csodásan elvagyunk együtt. De azért sokkal könnyebb magamnak egyszerre az egyikkel... 

2012. november 4., vasárnap

Mindenszentek...

    Igazi mindenszenteki hangulat... Eső, hideg, lehangoltság, szomorúság, gyász... Vasárnap hajnalban fiammal nyakunkba vettük az utat Belgiumon, Luxemburgon, Németországon, Ausztrián, sőt, Magyarországon átlós irányban át... Az Ardennektől Bécsig hófedte táj kísért bennünket. Még el is gyönyörködtünk volna benne, ha a néhány nappal azelőtti rossz hírek táplálta nyomott hangulat nem bénított volna meg bennünket...
   Életünkben először várt bennünket üresen a ház, ékes bizonyítékaként annak, hogy akármilyen hely, ország, kunyhó lelke a benne lakó ember... Milyen rettenetesen csöndes és rideg tud lenni egy ház, még ha duruzsol is a kályha tüze... Csak a múlt kísértetei bolyongtak benne, ültek velünk asztalhoz, szegődtek hálótársul...
   Másnap visszahoztuk anyát, akinek napok óta öcsém özvegye viselte gondját, mivel magára hagyni nem lehet. A pár nap alatt, amit vele tölthettünk, ha nehezen is, de fellelte régi támpontjait, kicsit sétáltunk is a kipillantó napsütésben. De nehezen viseli a korral, elesettséggel járó kiszolgáltatottság érzését, amely néha az elemi emberi méltóság küszöbét is meghaladja, különösen, ha kórházba, kíméletlen kezek közé kerül az ember...
   Kimondhatatlanul hálás vagyok sógornőmnek és unokaöcsémnek (aki itt volt nyáron a családjával egy hétre), hogy némileg enyhítik bűntudatom súlyát azzal, hogy anyáról gondoskodnak... Amennyire tudok, megpróbálok időnként hosszabb-rövidebb időre visszamenni, de most sem volt egy perc pihenő sem, mióta péntek éjjél visszaértünk: szombat reggel már siettem bevásárolni és készülni Alice születésnapjára, melyet a másik nagyszülőkkel és a gyerekekkel ültünk meg kis késéssel itt is. Lucie itt marad nálam a jövő hétre és így próbálok majd a 19-én nyíló kiállításra úgy-ahogy felkészülni.
   Október utolsó napján meghalt Nagypiriten kedves nagynéném is, akit májusban sikerült még viszontlátnom...

2012. október 28., vasárnap

Kis szünet következik!

   Holnap hajnali 4-kor tervezzük az útrakelést a fiammal. Hetek óta az az érzésem, hogy megvadult ringlispilen ülök  -  a fiatalabb generáció is tudja még, remélem, mi is az említett  - körhinta!... Szeretnék leszállni, de nem akar megállni...
   Tegnap este megtörtént a szokásos havi irodalmi összejövetel, kb. 25-en szorongtunk, ezúttal nálam, a nappaliban. Előző éjjel 3 óra tájban végére jártam a 350 oldalas könyvnek, melynek szerzője is eljött feleségével Lille-ből és meghatottan hallgatta a felolvasásokat. Jómagam kb. egyórás interjú formájában adtam neki alkalmat a regény születésének ecsetelésére (egy i.sz. V. századi szingaléz király, I. Kassapa csodálatos palotájába visz bennünket, Ceylon  -  Lanka  -  szigetére). A palota maradványai ma is láthatók egy 200 m-es szikla tetején, bejárata pedig egy belőle kifaragott oroszlán száján keresztül vezet... A kalandos fordulatokon túl találkozunk a buddhizmus és a hinduizmus vetélkedésével, valamint a hatalom erkölcsi kérdéseivel is. A szerzőnek ez az ötödik regénye és számos antológiában is szerepelnek novellái. 
   Utána szokás szerint az asztal körül fogyasztottuk el a résztvevők által hozott enni-innivalókat (ezt itt úgy is hívják, hogy "auberge espagnole", vagyis: "spanyol fogadó", ahol csak azt eszik a vendég, amit magával hoz...) s a beszélgetések éjfél után fél egykor értek véget.
   Ma éjjel indulunk fiammal Magyarországra, de csak pár napot sikerült neki a munkából kiszakítania. Anya egészségi állapotáról érkező nyugtalanító hírek indokolják az 1650 km-es autózást egyfolytában... Sajnos, az időjárás sem jött segítségünkre. Sőt...
   Majd egyszer jelentkezem. Addig szeretettel gondolok mindenkire, aki figyelmével, barátságával megtisztel.

2012. október 25., csütörtök

Kányádi Sándor (1929-) : Valaki jár a fák hegyén


Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a szorongó oltalom
a gondviselő félelem
kísért eddig utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

Hargitafürdő, 1994. október 30-31.

2012. október 22., hétfő

Illyés Gyula: "Kháron ladikján" (részlet)

Megint csak a véletlenre bíztam Illyés: "Kháron ladikján" című könyvének felnyitását. Időnként vissza kell térnem hozzá, főleg viharosabb időszakokban, mert soha nem szentenciázó, inkább önmagával diskuráló bölcsessége mindig megbékít egy kicsit a valósággal.

   "Ahogy öregszem, annál készebb vagyok élni."
   Vagyis annál természetesebbnek érzem, hogy élek. 
   Hogy: van élet. Úgy, hogy lesz is, mindig.
   Olyan öregember mondta, aki már fiatalon is komoly bölcs volt. Annak bizonyítására mondta, hogy lelkünk már életünkben is úton van az örökélet felé. Természetesnek érzi. Már itt otthonos ott. Van tehát kapcsolat. 
   Nyilván tréfául mondta. Vagy legalábbis mosollyal az ajkán. De nekem ez a mosoly is elég kapu. Hogy benézhessek annak az áthatolhatatlan falnak a túlsó felére.
   Mert ezen kívül aztán nincs is más.
   Beszélni egy katicabogárnak, aki ebből egy árva kukkot sem ért, ezen senki sem csóválja a fejét. Verset szavalni egy éticsigának az ős népi, azaz középkori latin prozódia négy-három szótagos ütemében, erre sem fordulunk hátra. Megrovóan nézünk az aggastyán felé, ha fönnhangon  -  végre!  -  élete legfontosabb személyiségével, önmagával társalog. 
   Legtöbbször vigasztalja magát. "Egye fene, ha eltörött!"  -  halljuk a konyhából, némi időre a csörömpölés után. "Hazudtam, hát hazudtam!" mond egy másik, az őszi napsütésben kuporogva. Ki az engedélyezett hallgató? A halál. Ki fülel valóban minderre? A halál sem.

2012. október 19., péntek

A tolmácsolásról dióhéjban...

   Igaza van Zének, amikor azt mondja, hogy a tolmácsolás megtanulandó szakma. Mégpedig elég nehéz szakma. Szakiskolák készítenek fel rá, az egyik leghíresebb pl. Svájcban van. 
   Énmagam csak az egyetem orosz szakán kóstoltam bele egy kicsit, bár azt inkább csak kóstolónak, mint képzésnek lehetett volna nevezni. A "mesterség" javát önképzéssel sajátítottam el, mint számos dilettáns tudományom nagy részét... Többnyire mélyvízbe dobás kényszere által.
   Azt hiszem, azzal kezdődött, amikor kétféle nyelvű vegyes családunk tagjai egymással akartak ismerkedni, beszélgetni, tudomást se véve a kezdő tolmács végkimerülésig tartó agytornájáról. Emlékszem, a végén az is előfordult néha, hogy a franciáknak fordítottam franciára saját szövegüket, s csak akkor vettem észre, amikor megütődve néztek rám...
Az első igazán hivatalos (megfizetett) tolmácsolásom már itt történt Valenciennes-ben a 90-es évek elején. A közeli fémüzem kért fel a Dunaferr-ből (nem is tudom, megvan-e még ezekben a válságos időkben?) érkező magyar küldöttség fogadására és kísérgetésére 3 napig. Volt részem üzemlátogatásban, kétoldalú tárgyalások közvetítésében, s közben anyanyelvemen is ismerkedtem a meleg- és hideghengerművek speciális szókészletével...
  Ezután jött az orosz-francia tolmácsolás kalandja, pár évvel később. Az itteni régiót akkoriban a zöldek irányították, akik a belorusz Mogiljov körzetét vették gyámságuk alá. Jött is egy magasrangú küldöttség egy hétre, az energiagazdálkodást tanulmányozni. Már előre le kellett fordítanom egy 50 oldalas, számomra szinte teljesen enigmatikus szöveget oroszra, egy mérnök tollából, melyet még Gilbert sem értett! Ennek alapján folytak a délelőtti szemináriumok, melyeket szintén tolmácsolnom kellett. Ebéd után (az asztalnál szintén állandóan dolgozik a tolmács, míg a felek meleget esznek, vidáman anekdotáznak!) üzemlátogatások folytak általában, s a napok éjfél felé zárultak vacsorával...
   Volt még egy másik, tíz napig tartó belorusz kalandom, ezúttal gyógyszerész küldöttségnek tolmácsoltam. Délelőttönként a laboratóriumban tevékenykedtünk (mondhatni, egészen belejöttem a kúpok, porok, kapszulák magyarázatába oroszul, sőt készítésük sem volt többé titok előttem!), délutánonként viszont kórházakat, gyógyszertárakat, homeopátiás laboratóriumot (pl. a híres Boiron-t) látogattunk. 
   Mondhatom, elég gyorsan visszataláltam a hajdani jó orosz beszédkészségemhez, bár az első találkozást megelőző éjjel nem sokat aludtam sosem a stressztől: vajon hogyan fogok helytállni? Nem szimultán tolmácsoltam, hanem hagytam mindkét felet 4-5 mondat erejéig beszélni, hogy ne legyen nagyon feltrancsírozva a mondanivalója, s mialatt hallgattam, fejemben elkezdtem fordítani, hogy rögtön vsszaadhassam. Ezt a mechanizmust, gondolom, mindenki ismeri, akinek volt már benne része.
   Őszintén hozzá kell még tennem: nem utolsó sorban az is tetszett a tolmács szerepben, hogy minden rajtam keresztül zajlott le: mindkét fél csak annyit tudhatott, amennyit én közvetítettem. Mi lehetett az effajta teljhatalomban az élvezet? Tény, hogy sokszor diplomáciai érzékre is szükség volt...   

2012. október 17., szerda

Stressz és vérnyomás...

   Pár percre szakítom csak meg a sietős teendőket: felszaladt egy kicsit a vérnyomásom a hosszantartó stressz hatására. Pedig eddig mindig inkább túl alacsony volt... Ne de ezt is elkönyvelem a lassan beálló változások között: nem vagyunk már húszévesek! 
   A Mérleg-Bika formáció halála, ha siettetik! Képes vagyok hosszantartó erőfeszítésre, de egyenletes ritmusban. Az utóbbi napokban a stressz volt hosszantartó: aggasztott, hogy időben megérkezik-e a könyv, melyet okt. 26-i irodalmi estünkön nekem kell bemutatni, a szerző jelenlétében, s nem szerettem soha készületlenül előállni. Hétfőn végre megjött: 350 oldal! Közben viszont már azon izgultam, hogyan fogok helytállni mint tolmács az ugyancsak hétfő délután Lille-be érkező orosz jogász mellett, aki a csecsen helyzetről, az ottani zsarnok túlkapásairól számolt be. A dokumentumfilm után válaszolt a közönség kérdéseire. Éjfél felé értem vissza Valenciennes-be, megkönnyebbülve, hogy 15 éve szunnyadó orosz szókincsemet és tolmács-reflexeimet sikerült némileg felébresztenem!
   Közben meg a nov. 19-én nyíló csoportos tárlat jelenik meg rémálmaimban. Még nem készültem fel rá, de ma este is egy fontos gyűlésre megyek, ahol nekem is jut egy meglehetősen döntő szerep... Át kell néznem az anyagot, de mikor fogok bevásárolni, arról nem is beszélve, hogy elszállásolom az egyik résztvevőt,  s az ő ágyát is fel kell húznom!...
  A hét végén Abbeville-ben voltam a gyerekekkel, akik a születésnapomat ülték meg. Kellemes intermezzo volt a vasárnap reggeli napsütéses séta a tengerparti piacon, ahol vettem kakukkfüves mézet a téli légcsőhurutok megelőzésére... Sajnos, a hazatérés este az esőben, a zsúfolt autópályán már messze nem volt olyan kellemes!
   Lucie nálam lesz az őszi szünet alatt egy hétig, s az említett teendőket jó lenne addigra befejezni, mert nem akarom a tv elé ülteni, hogy azalatt nyugodtan végezhessem dolgaimat. Egyelőre a stressz jobban fáraszt, mint maga a munka...

2012. október 11., csütörtök

Kérdések, válasz nélkül

   Most fejeztem be francia nyelvű blogomon egy meglehetősen vegyes hangulatú bejegyzést. Valahogy úgy érzem olvastán, mintha saját magamat próbálnám hajamnál fogva kihúzni a vízből...
Szeptemberben, a főtéren. Koncentrálok...
   Ilyenformán szokott lenni születésnap előtt: ilyenkor mintegy muszáj visszapillantani legalább az elmúlt évre, de kilátszik mögüle a többi is, egyre hosszabb sorban... Az a baj, hogy az előttem állók sora sokkal rövidebbnek tűnik...
    Minden felgyorsul, minden sürgőssé válik: lesz-e időm vajon minden tervet valóra váltani? Nem hiszem, hiszen mindig újabbak csapódnak hozzájuk. Válogatni kell, fontossági sorrendet felállítani. Pedig milyen nehéz lemondani bármelyikről is! Inkább a halasztási polcra kerülnek, "könyék alá", mondja a francia ("sous le coude"). Majd előveszem őket, ha egyszer nem tudnék mit kezdeni az időmmel...
   Holnap megint egy évvel több lesz... Mit számítanak végül is a számok, vígasztaljuk magunkat. Mégis, mint az útunkon elszórt kavicsok, támpontokat jelentenek pályánkon: mégsem álmodtuk talán az egészet... Mert mi is a valóság? Egy megfoghatatlan pillanat: a következőben már csak az emlékezet vigyáz rá. Ameddig tud.

2012. október 7., vasárnap

Móra Ferenc: A Sala dei tre Capiban

   Nosztalgiám támadt: kis velencei sétára vágytam... Mivel egy csomó akadálya volt annak, hogy a valóságban is ott teremjek valamiféle repülő szőnyegen, egy étvágygerjesztő szép kis antológiához folyamodtam, s benne is egy Móra Ferenc novellához. Móra édes-bús humora mindig fel tud vidítani!...
2011-ben általam készült fotó

Velence, március
Minden heptikás honfitársamnak azt ajánlom, aki télen jön Itáliába, hogy az elindulása előtt legalább egyheti kurzust végezzen valamelyik lakatosmesternél. Ez sokkal fontosabb, mint az olasz nyelvkurzus. Mert abból nem lesz semmi baj, ha olaszul nem tudsz, sőt, olasz nélkül sokkal többre mégy. Például, ha bemégy a borbélyhoz és megmondod neki olaszul, hogy vágja le a bajuszodat, mert másképp mind rajta akad a levesből a parmezán, akkor csak a bajuszodnak esik neki az ollóval,  -  de ha olaszul nem tudsz, akkor a hajadat is levágja.
   Ellenben, ha nem vagy kitanult lakatos, akkor nem tudod becsukni éjszakára az olasz ablakot és ezért keservesen meglakolsz. Ahogy lehúnyod a szemedet, előjönnek a lagúnákból az öreg és ifjú nobilik és középkori divat szerint a hónuk alatt hozzák a fejüket, úgy kívánnak felice notte-t. 
   Én is így jártam éjszaka. (...)

"Egy éj Velencében"  Magyar írók velencei novellái,  Noran Libro Kiadó 2009


2012. október 3., szerda

Újra csend...

   Tegnap este óta hirtelen újra csend szakadt a házra... Csak a telefon csörgése töri néha meg. Visszajöttem a reptérről (s még csak el se tévedtem!) és a pihenésnek meg az emlékeknek szenteltem az estét. Marad későbbre a takarítás, mosás (úgyis esik azóta is!), nomeg a sok elhalasztott teendő, amitől az október olyan túlterheltnek, ám izgalmasnak látszik máris, ha a naptáramra pillantok... Egyelőre még nem tudom, hogyan bírok majd el a sok tervezett programmal.
Az Eiffel-torony tetején, holdfénnyel...
   Unokahúgom, I. a barátjával szűk egy hetet töltött itt, amiből három napot Párizsnak szenteltünk: Gy. még nem járt Franciaországban. Csodák csodájára szép idő volt tegnap estig, mintha rejtett kívánságainkat meghallotta volna... Most már eshet, de azért ne sokáig!...
   A hétvégén fiam és menyem szállt be az idegenvezetésbe, én meg a lányokra ügyeltem inkább otthon: mindenkinek jobb megoldás volt ez így! Én már úgyis lejártam kissé a lábaimat Valenciennes-ben, nomeg a Montmartre tetején, a Sacré Coeur alatt!...
   Az idő mindig szűkre szabott, hogy kibeszélgethessük magunkat! Évenként találkozunk ugyan, amikor Magyarországon vagyunk. Csak akkor döbben meg az ember, amikor az éveket számolja: I. elmúlt negyven, az öccse sincs messze... Gyerekeik fejünkre nőnek... Hiába vannak még mindig előttem kisgyerekként, amint fiunk társaságában a francia szavakkal ismerkednek, ő meg magyarul tanul tőlük játék közben...
    

2012. szeptember 24., hétfő

Bábel...

Tegnap délután ezt a monumentális kiállítást néztem meg négy barátom társaságában, egy  fáradhatatlan idegenvezető jó órás, szüntelenül pergő szóáradatában. Maga a téma az alapvető nagy mítoszok egyike, melyet mai képzőművészek dolgoztak fel a maguk nyelvén (ami, tekintve a Babel tornyát, nyilván nagyon változatos!) s melynek újra meg újra értelmezése, mint az egy nagy mítosztól el is várható, soha nem évül el.
Egyesek szerint az ember mindenkori álmainak összeomlását jelképezi, hogy valaha is az isteni magasságokba emelkedhessen...
Mások szerint pedig az emberek közötti örökös meg nem értést, mely vesztüket okozza...
   Mindenki előtt nyilván Pieter Brueghel, a csodálatos flamand festő (az első, az apa, egyik kedvencem) 16. sz-i "Bábeli tornya" merül fel, amelyből 2 változatot is készített. A torony soha nem készül el teljesen, mert mielőtt az égig érne, összeomlik.
   A mai képzőművészek is megragadták a témát  -  esetleg fordítva: a téma ragadta meg őket, elévülhetetlenül. Különösen a mai gigantizmus korában, ahol kőolajsejkek versengenek versengenek más hatalmakkal, hogy túlszárnyalják magasságban egymást. Mi más ez, mint a hatalom gőgje, mely nem ismer korlátokat?... Az ember legyőzhetetlennek hiszi magát, egyre mértéktelenebb kihívásokat intéz önmagához és a természethez is. Szeretem a kihívásokat, de nem veszítve szem elől, hogy a természetnek én is csak része vagyok...   

2012. szeptember 20., csütörtök

"A budapesti papagáj"... meg a mindszenti veréb...

   Szemem elé került egy régi, 2009-es naplóbejegyzésem. Akkoriban olvastam André Lorant: "Le perroquet de Budapest" ("A budapesti papagáj", tudtommal nincs magyar fordítása) című önéletrajzi regényét. André Lorant (Lóránt Endre) 1930-ban született Budapesten, jómódú zsidó családban. Bár a család elővigyázatosan katolikus hitre tért, a háború alatt mégis hordania kellett a sárga csillagot. A komunista rendszer elkobozta a vagyonukat. 1956-ban a szovjet tankok láttán Franciaországba vándorol ki, ahol később egyetemi tanár lesz, Balzac elismert szakértője. 1997-ben visszalátogat Budapestre, s ez a viszontlátás egyben szembesíti saját múltjával is. Ebből az élményből született a fent említett könyv.
   Engem több szempontból is érdekelt. Elsősorban a kétnyelvűsége, a "kétéltűsége". Hogyan lelt otthonra az idegen nyelvben olyannyira, hogy finom, elegáns nyelven megírja az életét, az anyanyelvhez való viszonyát is? Hiszen 26 éves volt, amikor elment. Mint én. Igaz, hogy körülbelül ennyi csak a közös bennünk. Sőt, az se biztos, hogy a magyar nyelv valóban az anyanyelve volt-e, hiszen francia "gouvernante" tanította meg beszélni...
   Hazája kétszer is megtagadta: először, amikor zsidóként megbélyegezte, másodszor, amikor kisemmizte. A kommunisták kiéhezett hordája szétrombolta a gyengéd burkot, melyben élete addig védetten, jólétben folydogált. "Le populaire me faisait peur alors, et, je le crains, encore aujourd'hui. " vagyis: "a néptől, népségtől féltem akkoriban, s attól tartok, hogy még ma is"  -  mondja megejtő őszinteséggel. Ugyanakkor bizonyos leereszkedő hálával emlékezik meg az odaadó házi személyzetről.
   Panaszáradatában eszébe sem jut, hogy még kisemmizve is jóval több maradt neki, mint a "népségnek", mely a nyomorból törekedett volna egy kis fényre...
   Engem mindig érzékenyen érintett az efféle lekezelő "osztályidegenség", ahogy azt az ötvenes években nevezték... Bizonyára azért, mert én a "népet", hogy úgy mondjam, "belülről" és nem "fölülről" ismertem; tudtam, hogy sokkal összetettebb, bonyolultabb emberekről van szó, mint azt egy tartózkodó, megvető tekintet feltételezi... Ezért jöttem ki a sodromból egy pillanatra egyetemista koromban, amikor K. R. kollégiumi szobatársam ezzel a szívből jövő aggodalommal zárt le egy vitát: "Ha a "népi származásúk" kedvezményesen kerülhetnek az egyetemre, mi lesz az ország elitjével?" Mintha csak ez az "elit" mintegy örökségként mindig csak ugyanazokból rekrutálódhatna! Én soha nem részesültem kedvezményben. A felvételi vizsgán maximális pontszámot értem el (az országos orosz versenyen 4. helyezést értem el negyedikben), semmi ismeretség, párttagság nem támogatott. Szüleim, nagyapám képe merült fel előttem, az ő mindig sajgó, hiábavaló álmaik a tanulásra: nem volt elég, ha a tanító felfedezte a jófejű gyereket... Mindig úgy éreztem, hogy őket is magammal viszem poggyászomban az egyetemre...

2012. szeptember 18., kedd

Kosztolányi ősze...




Kosztolányi Dezső: Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

2012. szeptember 15., szombat

"Vétkesek közt cinkos..."

   Most jöttem meg a boltból. A kezem, lábam reszket még egy kicsit, de talán megkönnyebbülök, ha megírom, miért.
   Révedezve toltam a bevásárló kocsit az áruk között, amikor energikus férfihangra lettem figyelmes. Erőteljes papa  maximális hangerővel és elég durván leckéztetett egy 4-5 éves forma kislányt, aki nem a jó sorba tolta be a kocsit... Mindenki őket nézte, de ez a férfit nem zavarta, még keményen rá is vert a gyerek fenekére.
   Fordult velem egyet a világ. Soha nem bírtam elviselni a gyengébbek elleni erőszak látványát, főleg a gyerekekkel szemben nem. Én magam egyetlen pofonra, se fenekesre nem emlékszem gyerekkoromból, nem is volt rá szükség. Amikor ráadással fenyegetve bevitte a kislányt két üres sor közé, nem bírtam tovább, odamentem hozzá. Kicsit kockázatos lépés volt, számot vetettem azzal is, hogy a következőt esetleg én kapom...
   A karjára tettem a kezem és szép csöndesen elkezdtem a lelkére beszélni (alig jött ki hang a torkomon különben is a felindulástól...), mondván neki, hogy ő az erősebb, ezt kár bizonyítani ordítással, ütlegeléssel is egy 4 éves gyerek előtt. Hogy mindenképpen többre menne vele, ha nyugodtan megmagyarázná neki, amit akar. Erre ő is levette a hangerőt, csodák csodájára. Megpróbált meggyőzni, hogy mennyire kezelhetetlen a kislány, aki ország-világ előtt szégyenbe hozza, amikor az ovodába behívatják, mert a gyerek megharapott valakit. Mondtam neki, nem gondolja, hogy az agresszivitás agresszivitást szül, s a gyerek csak azt ismétli, amiben neki is része van nap mint nap. S gondolatban hozzátettem: "mint ahogy valószínűleg te magad is..."
   A kislány végig le nem vette rólam könnyben úszó nagy kék szemeit.
    

2012. szeptember 12., szerda

Tervek, tervek...

   Mostanában gyakran elmélkedtem az öregedésről francia és magyar nyelvű blogjaimon egyaránt. Időnként meglegyint a  baljós sejtelem szele, főleg miután anyával beszéltem telefonon... Ilyenkor igyekszem orvosság után nézni, mégpedig patikában, kuruzslónál nem lelhető szert keresek, valami olyasmit, aminek terv, ötlet, munka a neve... 
   A múltkoriban beszélgettem erről egyik ismerősömmel, akinek férje súlyos, gyógyíthatatlan beteg. Ismerős előttem a még nagyon is közelinek tűnő múltból a nap 24 órájának szinte minden percét betöltő gondoskodás, aggodalom... S az azt követő feneketlen űr, melyet ki kell tölteni. Ki hogyan tudja. De ha már megkérdezte, elmondtam az én mezsgyémet.
    Mindenekelőtt elhatároztam, hogy nem járok senkinek a nyakára vigasztalásért (sikerült is tartanom, s furcsa módon annál többen jöttek felém). Inkább megpróbálom felfedezni és értékelni azt a felbecsülhetetlen ajándékot, amit mindennek ellenére az élet jelent, ha már Őt megfosztotta tőle a betegség... Mintha helyette is kötelességem lett volna élni... Úgy éreztem, hogy rám hagyta kifogyhatatlan és kihasználatlan energiáját. S főleg azt az érzést, hogy minden perc drága s egyre gyorsabban illan el...
   Az előbb készítettem el a december végéig esedékes tervek listáját. Csak a legnagyobb energia-igényűekből összejött vagy hét! Nagyjából már elköteleztem magam a megvalósításukra, mert szükségem van az effajta béklyókra, hogy ne maradjanak terv állapotában. Tudatában vagyok egyik fő fogyatékosságomnak: energiám nagy része gyakran kimerült a tervek kovácsolásában, s megvalósításukra nem maradt egy morzsa sem...  

2012. szeptember 9., vasárnap

A világ (egyik) legszebb mestersége...

   Pár napja olvastam el a Nouvel Observateur jónéhány oldalas dossziéját a következő címmel: Milyen a jó tanár? Igy tanévnyitó táján visszatérő téma. Mindenki volt diák. Szerencsés esetben találkozott olyan tanárral, aki meghatározó szerepet játszott életének későbbi alakulásában, estleg még elhivatottságott is ébresztett benne. Tragikusabb esetben örök életre aláásta önbizalmát.
   Nekem is voltak emlékezetes tanáraim. Név szerint is megemlíthetem őket, egynéhányuk már nem is él. A rajzolás, festés iránti érdeklődésemet, sőt érzékemet Tóth Emma rajztanárnőnk ébresztette fel 10 éves koromban, mégpedig azzal, hogy legnagyobb meglepetésemre megcsodálta az első órán föstött három szerény almámat... Mindig (azóta is) életszükséglet volt számomra a biztatás, anélkül szárnyaszegetten tengődtem... Ha  azonban őszintének tűnő lelkesedéssel találkoztam, kinőttek a szárnyaim, és kifogyhatatlan energiával töltődtem fel!
   Az irodalmat hatodikban Bódai Eszter szerettette meg velem. Sajnos a későbbiekben inkább favágó-tanfolyammá változtak az irodalom órák, s az egyetemig, Szőke Györgyig, Han Annáig kellett várakoznom, hogy újra eltölthessen az izgalmas lelkesedés.
   Szűcs Gergely a történelem órákat alakította át lebilincselő gondolatébresztéssé. Hajnal Imre még a matematikát is képes volt velem megszerettetni! Sőt, ilymódon, ha nem is matekzseni, de jó matekos lettem  -   egy kis időre! Későbbi orosz tanári pályámat viszont minden valószínűség szerint Földesi Ferencnek köszönhetem (aki néha bepillant ebbe a blogba is...), bár egy megyei verseny második helyezésével zsebemben érkeztem a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumba, tehát némi előzménye volt a dolognak. Tőle is kaptam sok biztatást, sokszor külön feladatot a tagozatos osztályban, ami a lécet magasabbra helyezte  -  ezt a fajta "magasugrást" mindig szerettem... 
   Ezek az emlékek nyilván meghatározóak a későbbi tanári gyakorlatban, de egyéniségünk is döntő. Nem szerettem pl. a tanár-haver kapcsolatot. Úgy éreztem, inkább a kölcsönös tiszteletre kell alapozni a közös munkát, amelyben mindenkinek megvan a fel nem cserélhető szerepe. Én a diákokat soha meg nem aláztam. Még ha rossz jegyet kellett adnom, akkor is muszáj volt valami biztatót találnom, aminek mindketten örülhettünk és perspektívát adott. A követelmények alapja szerintem a megtámadhatatlan szaktudás és a gyerekekbe vetett bizalom. S egyvalami mindenek fölött: a diák érezze azt, hogy a tanár szereti, amit csinál! Ha azt a látszatot kelti, hogy kényszermunkát végez, képtelen lesz érdeklődést kelteni bárkiben is! (Láttam olyan irodalom-tanárt, aki azzal dicsekedett, hogy egy könyvet se nyit ki egy évben!)
   Kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, bár számomra kifogyhatatlan a téma. Tudom, hogy e blog olvasói között sok a tanár, s talán megértik, miért gondoltam mindig is, hogy ez a világ legkiváltságosabb mestersége: élő anyagot formálunk, hatásunk  -  a jó vagy a rossz  -  életre szóló lehet. A "Holt költők tásasága" c. filmet többször is láttam, s annál a jelenetnél, amikor az osztály a padok tetejére állva búcsúzik John Keating-től, változatlanul mindig mélyen meghatódom...  

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...