A szem a gondolatok, a lélek tükre. Arcunk sokszor leolvashatóan tükrözi lelkiállapotunkat. Mégis, milyen sokszor felöltjük az alkalomhoz illő álarcot, hogy pillanatnyi jó vagy rossz kedvünket, esetleg igazi énünket is elrejtsük.
Francia nyelvű blogomon épp tegnap elmélkedtem a témáról. E rövid bejegyzés ennek magyar változata, de nem fordítása lesz.
Sokszor megkapott a színészek arca. Az előadás alatt mintha mindig az alakított figura arcát viselnék magukon, egy percre se feledkezve meg, hogy kinek a bőrét öltötték magukra. S amikor a taps a függöny elé hívja őket, hirtelen teljesen megváltozik a kifejezésük. Mintha valóban levennék a szerep (ál)arcát, mintegy levetkőznek, hogy valódi arcukat mutassák meg.
Elgondolkodtam. Mi is történik a való életben? A társadalom, a munka, a barátok, a családi kapcsolatok nem követelik-e meg tőlünk az "alkalomhoz illő" álarcot? A rendőr szigorú és engesztelhetetlen, az orvos sokszor kifürkészhetetlen, a komikus arcán is ott a kötelező vigyor. Barátaim előtt nem öltöm-e fel néha a mosolygós jovialitás álarcát, amely mögé esetleg elrejtem az átmeneti sértődést, hiszen nem éri meg az összetűzést?... Gyerekeim előtt pedig a mosoly esetleg mélységes szorongást, félelmet is takarhat, mellyel nem akarom terhelni őket...
Ahhoz, hogy mezítelen, igazi arcunkat megmutassuk, el kell engedni a félelmek szülte self-kontrollt. Ehhez pedig mélységes bizalom szükségeltetik. A szerelem szülhet ilyet, ezért fáj annyira a csalódás.
Saját magunk, tükrünk előtt vajon mindig álarc nélkül mutatkozunk-e? Nem vagyok benne olyan biztos.