Keresés ebben a blogban

2016. január 26., kedd

Arcok és álarcok...

   
   A szem a gondolatok, a lélek tükre. Arcunk sokszor leolvashatóan tükrözi lelkiállapotunkat. Mégis, milyen sokszor felöltjük az alkalomhoz illő álarcot, hogy pillanatnyi jó vagy rossz kedvünket, esetleg igazi énünket is elrejtsük.
   Francia nyelvű blogomon épp tegnap elmélkedtem a témáról. E rövid bejegyzés ennek magyar változata, de nem fordítása lesz.
    Sokszor megkapott a színészek arca. Az előadás alatt mintha mindig az alakított figura arcát viselnék magukon, egy percre se feledkezve meg, hogy kinek a bőrét öltötték magukra. S amikor a taps a függöny elé hívja őket, hirtelen teljesen megváltozik a kifejezésük. Mintha valóban levennék a szerep (ál)arcát, mintegy levetkőznek, hogy valódi arcukat mutassák meg.
   Elgondolkodtam. Mi is történik a való életben? A társadalom, a munka, a barátok, a családi kapcsolatok nem követelik-e meg tőlünk az "alkalomhoz illő" álarcot? A rendőr szigorú és engesztelhetetlen, az orvos sokszor kifürkészhetetlen, a komikus arcán is ott a kötelező vigyor. Barátaim előtt nem öltöm-e fel néha a mosolygós jovialitás álarcát, amely mögé esetleg elrejtem az átmeneti sértődést, hiszen nem éri meg az összetűzést?... Gyerekeim előtt pedig a mosoly esetleg mélységes szorongást, félelmet is takarhat, mellyel nem akarom terhelni őket...
   Ahhoz, hogy mezítelen, igazi arcunkat megmutassuk, el kell engedni a félelmek szülte self-kontrollt. Ehhez pedig mélységes bizalom szükségeltetik. A szerelem szülhet ilyet, ezért fáj annyira a csalódás.
   Saját magunk, tükrünk előtt vajon mindig álarc nélkül mutatkozunk-e? Nem vagyok benne olyan biztos.    

2016. január 24., vasárnap

WEÖRES Sándor (1913-1989) két verse


MAJDNEM SZONETT


Húszéveskori önmagunkkal
ha találkoznánk negyvenévesen:
irigyelnénk, vagy megpofoznánk.

Aki tegnap voltál:
ma már nem te vagy,
Aki holnap léssz:
ma még nem te vagy.

Csak az emlékezet csalása fűzi
egy életté a folyamatos halált.

Mert meghal szünetlen
az én, meg az énre az én,
a bennem sületlenebb én,
a velem okosabb én,
a rajtam kopottabb én, meg én...


S hogy megüssek egy vidámabb, bizakodóbb hangot is így a tél közepén:



TAVASZVÁRÓK


Megládd, megint futunk a berken át,
        feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
        ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
        borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
        feledve tél jegét,
        ha felszikkadt a rét.


2016. január 21., csütörtök

Téli nap

   
   Hó még nem esett eddig (nekem nem is hiányzik!) de a nap, ha nem is melenget, legalább megvilágítja lelkünk árnyékos zugait ezekben a végetérhetetlen téli hónapokban... Délután kb. 3 óráig símogatja a kandalló márványát és a rajta álldogáló szobrocskákat, a török asztalkát a rézedénnyel, mely az isztambuli Bazárt idézi és az "elma çay"-t, melyet ott szörpölgettem Kato, az örmény kereskedő társaságában, miközben bemutatta újabb szépséges szerzeményeit, melyeket nem állított ki az átlag turista szeme elé: a "barátok" számára tartogatta... Örültem, hogy közéjük sorolt. Sok beszélgetés, emlék fűz hozzá. 
   A múlt efféle szálakból szövődik. Vannak a szőttesben természetesen durva, csomós, szakadozó szálak is, de azokra nem szívesen gondolok vissza, mert nem akarom, hogy a mérges fullánk bennem maradjon. Nem jelenti azt, hogy mesterségesen szépítgetek rajta, hiszen minden megtörtént esemény fennmarad valahol az emlékezet hálóján, ha nem is vesszük elő, nehogy újra átéljük a szenvedést. Valahogy efféleképpen gyógyítgatjuk magunkat...  


    

2016. január 17., vasárnap

Az új év fogadása

   Az új év nem a legjobban kezdődött számomra: mindenféle kisebb-nagyobb nyavalya gyötört, csakhogy kedvemet szegje az új évtől. Pedig milyen izgatottan vártuk gyerekkorunktól kezdve! El sem képzelhettük, hogy ne ébren érjen bennünket a nagy pillanat: a rendkívüli engedély a virrasztásra méginkább emelte az esemény fontosságát.
   Az éjféli 12 kondulást már teli pohárral a kezünkben, állva vártuk, s a Himnuszt is így hallgattuk végig, először a rádióból, később már a tévéből. 
   Itt, Franciaországban nem szoktuk a tévét bekapcsolni ezen az estén. A vacsorának legalább éjfélig kell nyúlnia. Gyerekek, felnőttek egy-egy fogás között társasjátékoznak, beszélgetnek. Közben lopva az órára pillantunk, hogy el ne szalasszuk a fontos pillanatot. 5 perccel előtte megtöltjük a pezsgőspoharakat, s a tizenkettedik kondulás után mindenki koccint a másikkal, felnőtt, gyerek egyaránt: fontos, hogy közben egymás szemébe nézzünk egy pillanatra, a koccintás csak így érvényes! S persze nem marad el a hármas puszi sem (a franciák nagyon szeretnek puszilkodni, még szinte ismeretlenek is: a szituációtól függ)!
   A himnusz viszont nem szerepel a programban. Sőt, azt hiszem, mindenki megütközne rajta, ha valaki rázendítene ebben a pillanatban...  

2016. január 11., hétfő

Félreértés

egy másik hát...
   Szeretnék egy vaskos félreértést eloszlatni. Nehéz lesz, mert ha félreértés, akkor pont arról van szó, hogy minden valószínűség szerint nem tudtam elsőre elég világosan fogalmazni. Vagyis, ha az ember túl elliptikusan fejezi ki magát, sok helyet hagy a homálynak, a félreértés lehetőségének.
   Az előző bejegyzésemről van szó. Kaptam ugyanis néhány visszajelzést kedves ismerősöktől, akik burkolt szemrehányásként értelmezték beírásomat, hogy netalán nem reagáltak volna elég gyorsan a képeslapomra, onnan a keserű hangnem, sőt, a hátat fordító női alak is!
   Mondhatom, nagyon meglepődtem. Hiszen a fejemben pont az ellenkezője forgott, amikor megírtam. Az előttem álló, még megírandó  kb. 50 cím szülte ezeket a "hánytorgásokat"... Miközben az Internet naponta ömlesztette elém a csoportos jókívánságokat, melyekkel egyesek egy füst alatt elintézik az egész címjegyzéküket, elfogott a nosztalgia a régi idők után, amikor egyéni volt az üzenet, legfeljebb a családot vette egy kalap alá... Az új módszerek nemcsak személytelenítik a kívánságokat, hanem egyúttal jelentéktelenné teszik őket... Tudom, hogy az új időknek nem lehet gátat vetni. Nincs is szándékomban, sőt még szemrehányást se tennék senkinek személy szerint. Milyen jogon is? A választás lehetősége szerencsére ebben még megvan.
   Itt kezdődik a félreértés. Muszáj volt végtére is feltennem a kérdést magamnak: nem én vagyok-e az a bizonyos kőkorszaki lelet, aki még makacsul küldözgeti a papírlapjait? Mi jogon "tüntetek" ezzel a lassan egyedivé váló módszerrel, mintha szemrehányóan lebegtetném őket a címzettek előtt, ráadásul ékesítve "műveimmel", évről évre, ha kell, ha nem?... 
   Nem tudom, homályos-e még a megfogalmazás? Ezért beszéltem a sántító magabiztosságról. Nomeg arról az irtózatról, hogy valakire így vagy úgy ránehézkedjek.
   Soha senkitől nem reklamálok köszönetet, elismerést. Őszintén, minden keserűség nélkül! Természetesen, jólesik, örülök neki, ha kapok, de ha nem, akkor sincs hiányérzetem, mert nem várom el. Igy csak pluszként könyvelhetem el, ha kapok. Eképpen nagy belső békére tettem szert, s igyekszem fiamnak is átadni. Neki egyelőre még nehezen megy!
   Kedveseim! Tehát senki ne kérdezze magától, mi a rejtett értelme az előző bejegyzésem kesernyés hangulatának! Semmi más, mint a magam iránti kétségeim. A hölgy a rajzon pedig csak azért fordít hátat, mert szeretek hátakat is rajzolni, nagyon sokat elárulnak nekem. A kérdéses rajzot pedig egyszerűen csak azért választottam, mert azt hiszem, az újak közül ez volt a legsikerültebb...  

2016. január 7., csütörtök

Képeslapok...

   Most már tényleg erőt kell vennem magamon és az enyhe fátyolfelhőn, mely a szemem előtt lebeg, miközben igyekszem elegendő oxigénhez juttatni az agyamat. Nem könnyű, mert felére csökkent a légzési kapacitásom. Pedig nem fukarkodom a mindennemű cseppekkel, be- és kifújásokkal!
   Még sok-sok képeslap megírása vár rám. Kinyomtattam már jónéhányat, de még a felénél se tartok. Miért is ragaszkodom még mindig ehhez az özönvíz előtti módszerhez, annak ellenére, hogy egyre magányosabbnak, divatjamúltabbnak érzem magam vele? Nem is tudom igazán. Különben is, honnan jövök én ahhoz, hogy olyan fontosnak érezzem néhány "firkálmányomat"  - melyek egyáltalán nem viselik valamiféle "hivatalos elismerés" pecsétjét  -  hogy gyanútlan embereket terheljek velük, ráadásul elkötelezzem őket holmi köszönetnyilvánításra, netalán dícséretre is?... 
   Egyesektől kellemes visszajelzéseket kapok, mások majdnemhogy gyűjtik őket: mindig tartok tőle, hogy esetleg rájuk kényszerítem az effajta reakciót, kedvességből, udvarias kényszerből, esetleg szánalomból, hogy felvidítsák lankadó kedélyemet! Pedig ez lenne a kegyelemdöfés!... Szerencsére az ilyesmi bevallhatatlan, innen az örökös kétség perverzitása.
    Most bepillantást engedtem bonyolult, túl bonyolult lelkivilágomba, melynek fő mozgatója a kétség. Kételkedem mindenben, de legfőképpen magamban. Ki tudja (én nem), mi okból nem fog ezen semmiféle biztatás, elismerés, s legtöbbször miért mindig e gödör mélyén találom magam.
   Marad a kézjegy. Nagyon fontosnak tartom a kéz nyomát. Talán ez az egy illúzióm megmaradt: legalább ezt a kézzelfogható, érinthető nyomot hagyjam magam után, ha nem is tudhatom, meddig terjed a különben csalóka örökkévalóság...
   

2016. január 3., vasárnap

Beköszöntött 2016...

   Tegnap délután visszatértem a decemberi, szinte szünet nélküli vándorlásból. Ilyenkor esik igazán jól a megszokott meleg házikó csendje, az a mindennapos rutin, amely néha olyan nehézkessé tud válni. Most jólesően merülök el benne. Egyelőre...
"...náthásan bár, de törve nem..."
   A gyerekekkel a tengerparti lakásban találkoztunk, hogy ott érjen bennünket a Szilveszter és az új év. Nagyon kellemes napok voltak, leszámítva az egyre agresszívebb náthámat, mely miatt éjszaka csak a számon tudok levegőt venni, ami tudvalevőleg hamar kiszárad... Itt most járvány ez a fajta szívós vírus. A fejem afféle telítettség-érzést sugall, mintha állandóan nehéz bukósisak lenne rajta, csakhogy ez a fajta telítettség nem nagyon segít az újévi jókívánságok változatos, könnyed és pozitív megfogalmazásában...
Agnès és két lánya
a Somme folyó öble, apálykor
   Mellékelek pár fényképet a szilveszteri vacsora és az új év első napjának illusztrálására.












Kicsit ki akartuk szellőztetni a fejünkből a szilveszteri virrasztást, bár 2 óra- fél 3 felé már ágyban voltunk. A késői reggeli után elmentünk a Somme folyó torkolatához, mely csupán 10-15 km-re van Abbeville-től. Kb. 4 km-t sétáltunk az öblöt átívelő gáton, a metsző téli szélben.
Éppen apály volt, a felhős ég csodálatos pasztelszínű árnyalatokban tükröződött a megmaradt tengervízben. A kavicsos, homokos mederben csak néhány vadász őgyelgett, puskával a vállukon.

Őszintén kívánom minden kedves idelátogató olvasómnak,
hogy az új esztendő váltsa valóra álmaik legszebbikét,
legalább egyet,
de lehetőleg többet is!
Magamnak pedig azt kívánom ezen a blogon, 
hogy aki belép az ajtón,
érezze magát otthon, melegedjen meg egy kicsit szíve-lelke,
időnként találjon néhány gondolat-magvat is, 
melyet tovább őrölhet, esetleg megoszthat,
egyedi másságunk tiszteletében,
mindnyájunk épülésére és örömére! 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...