Kis kaliber

    Nem először (és gyanítom, nem is utoljára) fogadom meg, hogy korábban fekszem le, s így korábban kelhessek. Nemsoká dél lesz, de még alig végeztem a napi "blogszemlével". Ezen a héten kétszer is "hajnalok hajnalán" keltem  -  azaz fél 8-kor, ami nem tűnik korainak, ha nem hajnalban olt valaki villanyt. Hétfőn A. barátnőmet vittem a vonathoz, csütörtökön pedig az előző napon vásárolt hűtőszekrény kiszállítóit vártam, reggel 8 és 11 h között.

 

már ki is van dekorálva
(kiállításokról hozott "magnet"-tel)

Közben kiürítettem a hűtőt, fagyasztót és kitettem a csomagokat a teraszra, ahol kb. 3-4° volt reggel. 11 h körül : senki. Hívom az ügyfélszolgálatot, Neten, telefonon, kiderül, hogy 13 h körül várhatók csak, én vagyok a lánc végén. 13 h 40' körül érnek ide, pár perc alatt lepakolnak és ugyanazzal a mozdulattal elviszik a régit, mely már jó 15 éve szolgál hűségesen, csak a fagyasztó része adta ki a lelkét. Az újat állítólag nem is kell kiengedni rendszeresen, megteszi magától is. Ennyit fejlődött a technika az előző generáció óta.

   Igy lesznek a hétköznapi, mondhatni jelentéktelen dolgokból események, állapítom meg magamban, kiskaliberű életem mércéjeként. Éjszakánként fél kettő táján hősiesen elszánom magam, hogy felmenjek a szobámba és kis olvasással álomba ringassam magam. Igenám, de előtte el kell zárnom a számítógépet, ha balsorsomra nem tettem meg még éjfél előtt. S itt esek csapdába, elkalandozok blogjaimon, a F-B oldalakon (tudvalevő, hogy a F-B-on akkor vannak a legérdekesebb, legritkább publikációk), s egyszerre csak azt veszem észre, hogy 4 óra körül jár az idő. Fenn ablakot nyitok, hogy kiszellőzzön a háló, míg a fürdőszobában időzök, s az ágyban még olvasgatok egy órácskát özönvíz előtti szokásom szerint. Majd villanyt oltok s ugyanazzal a mozdulattal bekapcsolom az éjjeliszekrényen várakozó kis rádiót, mely ébresztőként is szolgál. A folyamatos hírfolyamot hallgatom, a zene nem tud elaltatni, az emberi beszéd duruzsolása inkább : az az érzésem, hogy nem hagyom el véglegesen az élő világot, ha lehunyom a szemem. Visszavár.

   

A "szezon" első irodalmi estje

    Amig kiolvad a két szelet lazac, amit az imént vettem ki a mélyhűtőből, gyorsan elkezdem a soros bejegyzésemet. Jobb lenne pedig, ha a leves főzésére szánnám el végre magam. De mit tegyek, az írás sokkal jobban vonz és többet tesz a kedélyem felvidítására, mint a főzés!  Arról nem beszélve, hogy senki és semmi sem sürget : a magányos élet szabadságának kis ajándéka kárpótlásként. Egy hete jöttem vissza a gyerekektől, de úgy érzem, mintha el se mentem volna. A régi beidegződések hamar visszatalálnak!

   Igaz, hogy ezen a héten 3 gyűlésen is voltam. Többnyire este zajlanak, tekintettel a még aktív résztvevőkre. Pedig este nem szívesen mozdulok ki (nappal se nagyon!...), ráadásul a sötétben nem látok már jól vezetés közben, főleg ha esik az eső és csillognak a víztócsák az autólámpák fényében. Ilyenkor szinte nem is látni a zebrán kívül fegyelmezetlenül át- átfutó gyalogosokat.

   Mindhárom összejövetel (kedd-szerda-péntek este) érdekes volt, de csak a harmadikat említem részletesebben, mert irodalmi estéink feltámadását jelezte. Hála Muriel barátnőm kifogyhatatlan energiájának, vagy húszan jöttünk össze nála, hogy Pierre (nyugdíjas irodalom tanár) felolvashassa az évek során fiókba gyűlt írásaiból készült válogatást. Pierre nagyon bizalmatlan a technika vívmányai iránt, az Internetnek közelébe se megy. Bár csoportunk oszlopos tagja, értesítése mindig körülményes a programjainkról, de vesszük a plusz fáradságot. Másfél órán át élvezte a közönség a  "Kitalált emlékek" című összeállítást, a valóság és a fikció határán mozgó történeteket.

   A felolvasás után a résztvevők által összehozott sós és édes ízekből készült válogatás következett, finom borokkal megöntözve. Én ugyan se nem ettem, se nem ittam, mert pár kiló plusz felesleg jött össze rajtam az év végi ünneplések, születésnapok következtében. Nomeg nehéz egyszerre enni és beszélgetni, s ez utóbbit még jobban szeretem.

a közönség egy része

Pierre (és a háttérben Annette aki segített a felolvasásban)

   

Rövid távollét

   Nem egészen két napja jöttem vissza a gyerekektől. Izlelgetem a megszokott otthon és banális, mindennapi tárgyaim biztonságot sugárzó melegét, hiszen csukott szemmel is tudom a helyüket. A magány sem esik eleinte rosszul, helyreráz a sok beszéd után, pihentet a felfokozott érzelmi töltés ellenpontjaként, mielőtt újra éreztetné a súlyát. A rövidebb-hosszabb távollétek egyik előnye  -  azon túl, hogy felfrissiti téli álmukba szenderült szürke állományunkat  -  új, kellemes ízt ad a már agyonra únt és újra megtalált rutinnak.

   Öt napos ottlétem alatt szinte állandóan sütött a nap. Unokám láthatólag megkönnyebbült, hogy nem egyedül kell napjait morzsolgatnia az iskolától távol, megbirkóznia a szorongással, fájdalommal. Sokat beszélgettünk, főzőcskéztünk egy keveset, kártyáztunk, tévét is néztünk nagynéha, s a nevetés se hiányzott a programból. Osztálytársai elküldték a Neten a napi leckeadagot, hogy ne maradjon le a tanulásban.

   Az ebédlőasztalnál ülve, balról és szemben a két nagy üvegajtón keresztül  elém tárult a téli pihenőjét élvező kert látványa. A fák még csupaszon várják a tavasz kezdetét, de ha kisüt a nap, érezni lehet a levegőben a kirobbanni kész rügyek türelmetlenségét.

balról

szemben

Megtorpanás két ajtó között

    Gondoltam, gyorsan megírom ezt az új bejegyzést, mert nem tudom, mikor ülhetek újra viszonylag nyugodtan a gépem elé. Leginkább rajta szeretek dolgozgatni, eltöprengeni, hosszasabban írni, mert kezem ügyében minden megszokott szerszám. Nem akarom túlságosan elhalasztani a heti bejegyzést sem  -  nem mintha nagy űr támadna a helyén  -  de én éreznék elsősorban "lemaradást" a magam előtt vállalt elkötelezettségben. Márpedig csak ebben lehetek igazán biztos.

   Vízkereszt napján errefelé szinte elmaradhatatlan a levelestésztából készült sütemény  -  "la galette des Rois"  -  melyet mandulakrémmel (esetleg almakompóttal) töltenek meg, s benne kis porcelánfigurát rejtenek el még sütés előtt. Megosztják az asztal körül ülők között, s aki a kis figurát felfedezi a saját szeletében, azé lesz a nap koronája, mely a süteményhez jár. Vasárnap délután mi ketten fogyasztottuk el a miénket C. barátnőmmel. Övé lett a korona! Nagyon jól kibeszélgettük magunkat. Vagy 25 éve ismerem C-t és sokra értékelem a barátságát.

   Most csak dióhéjban írok, nem mélyítem el a témákat, néhányat meg sem érintek, csak annyit, hogy továbbra is gondolok rátok, kedves ismerős és ismeretlen olvasóimra, akik figyelmetekkel kitüntettek, még ha sokszor nem is tudhatok rólatok...

2023 érkezése elé...

   Alig vártam, hogy magam mögött tudhassam a 2022-es év utolsó hónapját. Voltak pedig ennél rosszabb évek is, sokkal rosszabbak... Mégis, testileg és főleg lelkileg megfáradva érkeztünk az év végéhez. Alig maradt energiánk, hogy a karácsonyt és a szilvesztert ünnepivé varázsoljuk.

  

   Természetesen nem elég lapozni egyet a naptárban, hogy minden gond kámforrá váljon. Az ég ugyanolyan felhősen pislákol reggelente, alig-alig nyit szemet a világra, mint már hetek óta. Nem baj, a téli napforduló óta tudatában vagyunk  -  és ezért látjuk is  -  hogy egyre hosszabbak a napok! Annak ellenére, hogy ma reggel fél 8-kor, amikor felhúztam a redőnyt, még sötét volt az utca, csak a lámpák és a siető autók világítottak...

    Az új évvel kicsit mégis a megújulás szele fújdogál a tudatunkban. Nyitok ajtót-ablakot, hogy beáramolhasson, felfrissítse, ha lehet, a bezártságot. Különösen november vége óta záporoznak ránk a rosszabbnál rosszabb hírek, kellemetlen meglepetések. S ha "meglepetést" mondok, nagyon enyhe vagyok. Azzal vígasztalom magam, hogy rosszabb is lehetne, bár vígasznak vajmi sovány... Nem is említem a rádióból, tévéből, sajtóból szüntelenül áradó kataszrofális híreket, melyek fölbe tiporják megmaradt kevés életkedvünket.

   Szilveszterkor mégis elhatároztuk két kedves barátnőmmel, hogy megtiszteljük nálam az újév érkezését, mintegy előlegezve elvárásainkat, kérelmeinket, hogy legyen elnézéssel irányunkban: kevéssel is beérjük immár, kis derűvel, mosollyal, néha-néha még tán a jókedvig is elmerészkedünk. Ez lenne a gazdagságunk, a baráti szeretet, még pénzbe se kerül, de talán annál igazibb.