Pár napja már, hogy esős, szeles az idő. Véget vetett euforikus hangulatomnak. Ez az oka, hogy ellenálltam eddig heves blogolási vágyamnak, próbáltam visszatartani a szomorkás hangulatú bejegyzést, hogy meg se szülessen.
Mert mi haszna is lenne? Legfeljebb kinyitná egy kicsit a fojtogató atmoszféra szelepjét, de nem könnyebbülnék meg igazán, csak esetleges olvasómat lomboznám le vele. Erre pedig nyilván senkinek sincs szüksége.
Inkább írnék valami pezsdítőt, életkedvtől kirobbanót, mesélnék energiától duzzadó eseményről. Ehelyett hallgatom az esőcseppek szapora és lágy dobolását a konyhatetőn... Ki sem kell néznem: tudom, milyen nagy szürkeség borul a kertre... Rám is.
Ez az a bizonyos kritikus vasárnap esti 18-19 óra... A magányosok réme. Az élet megáll, még egy autó se száguld el az ablak alatt. Mindenki bevackolódik otthon a tévéje elé. Ilyenkor keresi az ember lázasan, esetleg kiábrándultan, az élete értelmét. S ezen nem lendít se vígasztaló szándékú, se ingerült tanács. Aki nem nézett még soha az effajta gödör mélyére, úgysem tudja, hogy nem elég hajunknál fogva a felszínen tartani magunkat.