Keresés ebben a blogban

2013. augusztus 30., péntek

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szivembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le,
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek  -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér
És zubogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

1923

2013. augusztus 27., kedd

Entomológia (rovartan)...

 Hát, körülbelül így éreztem magam csütörtök óta!...
Mint a bogár, melyet még élve szúrtak fel a többi trófea közé a gyűjteménybe (ezt különben tiltja a deontológia) s reménytelenül motollál mind a három pár lábacskájával, miközben a "közepe" nem engedi elmozdulni... Mondjuk, azzal a különbséggel, hogy a lábaimat sem igen tudtam megmozdítani anélkül, hogy azt a bizonyos késszúrást ne kaptam volna azonnal a bal oldalamba... Azt hiszem, magyarul "isiász" ennek a neve, bár a tudósok talán szebbet is adtak neki. 
   De ne panaszkodjunk! Egész sor ismerősöm küszködik ennél komolyabb kórral. Ma elmentem végre az orvoshoz, s még be sem vettem a gyógyszereket, máris jobban éreztem magam. El nem múlt ugyan, de múlóban. Bizonyára a pár napos kényszerpihenő is megtette a hatását.
   Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy  -  kicsit a magam szórakoztatására  -  ne vetemedjek valami tudományosan nehezen bizonyítható, de csábító magyarázat kiötlésére. Ugyanis az első "késszúrás" egybeesett azzal a pillanattal, amikor helyet foglaltam a táplálkozás-szakértő rendelőjében csütörtökön. Nem volt ez a lépés számomra afféle jelentéktelen rutin része. Hónapok óta tervezem. Nálam ugyanis minden nagyobb stresszhatás több kiló felvételével jár (ebben pedig volt részem bőven az utóbbi években). Aztán jön az ördögi kör: súlytöbblet = kevesebb mozgás és vice versa... Ideje volt döntő felfedezésre jutnom: a súlytöbblet nemcsak kilókban mérhető, hanem elvont értelemben is számít. Meg kell szabadulnom egy csomó tehertől, mely gátol a mozgásban, a bűntudat béklyóit rakva rám...
   Ekkor jött a késszúrás. Mert ugye a börtön is válhat kényelmessé, a szabadságvesztés is sugallhat biztonságot. Ismerjük legalább korlátainkat...

2013. augusztus 20., kedd

Márai és a "Könyv"...

Márai emlékmű Kassán
... a Könyv  -  lényegében  -   megváltozott. Kórosan elszaporodtak a könyvek (mint az emberek, akik olvastak és mint az írók, akik írtak), és a tömegkönyv a tömegember számára már csak segédeszköz volt, mint a vitaminok vagy a rádió, vagy a gépkocsi. Mindenkinek volt könyve és egyre kevesebben vártak választ a könyvtől: ismereteket vártak vagy szórakoztatást, vagy meglepetést, botrányt, rikító élményt  -  de Választ már csak kevesen reméltek. Nemcsak azért, mert a háborút követő papírkonjunktúrában vagonszámra dobták piacra haszonéhes kupecek a nyomtatott papirost. Mert műfajában  -  tehát nemcsak tartalmában  -  megmásult az emberek számára az olvasás liturgiája. Az emberek másféle, pogány liturgiákra fanyalodtak: a betűcivilizációt (bölcs emberek később így diagnosztizálták a tüneményt) felváltotta az ábracivilizáció. (És az ábrát nem kell megérteni, elég nézni  -  tátott szájjal, szellemi erőfeszítés nélkül.) Mindebben volt igazság. De nem ez volt a félelmes. Könyv egyre több áradt a könyvgyárakból, az írók egyre többen és többet, akkordba írtak, új műfajok valósultak meg: a posztumusz levélipar, életrajz-sztahanovizmus virágzott. De a Könyvben egyre kevesebben hittek... És hit nélkül nincs irodalom." (...)

Márai "Föld, föld!..." c. könyvéből vettem a fenti részletet. 1972-ben íródott. Ez a félelmetes, sebészi diagnózis mintha máig is érvényes volna... 

2013. augusztus 18., vasárnap

Judith

   Elmentek a vendégek... Rövid, de intenzív viszontlátás volt! Tegnap délután érkeztek (négyen) Angliából jövet, de már ma este meg kell érkezniök Grenoble-ba (innen kb. 800 km), ahol Judith fizikát tanít az egyetemen és bio-fizikai kutatómunkát is végez. Három lányuk közül csak kettő volt velük, a legidősebb éppen vizsgára készül Hamburgban, orvosi egyetemen.
Gilbert kb. igy nézett ki akkoriban, 28 évesen...
  Immár vagy 37 éve ismerjük egymást, Judith az ötven felé ballag. Hihetetlen, hajtogattuk többször is az emlékek felelvenítése közben, melyek nem fakulnak az évek folyamán. 
   Judith Gilbert tanítványa volt Nyugat-Berlinben. Megkérdeztem tőle: milyen volt tanárnak? Felcsillant a szeme, s nem múló nosztalgiával mondta: rendkívüli! Egyetlen irodalom órája sem volt unalmas, magyarázatai eredetiek és lebilincselők voltak, hangját se kellett felemelni, nem volt a fegyelemmel problémája. Még a gyengébb tanulók is szerették az óráit. 
   Sejtettem.

2013. augusztus 14., szerda

Mi is a helyzet az őrangyalokkal?

   A téma mindig enyhe mosolyt keltett bennem a naiv őrangyal-hívők iránt (a F-B-n és a blogokon Dunát lehet velük rekeszteni). Mibe nem képes az ember megkapaszkodni, hogy valamivel kibiztosíthassa esendő létének előreláthatatlan kockázatait... Szombat óta nem mosolygok rajta.
   Mert mitől is ébredtem fel hirtelen az autópályán, 130 km-es sebességgel, a központi korláttól tíz centire? És mikor mentem át a baloldali sávba, valamint hogy lehet az, hogy abban a pillanatban senki sem haladt rajta?...
   Akkor nem is ijedtem meg különösebben, kicsit kábultan tettem meg hazáig a megmaradt 70 km-t. Azóta több nap eltelt és a gondolat egyre gyakrabban férkőzik a fejembe: milyen kevésen múlik egy emberi élet... Most akár itt se lehetnék, hanem a túlvilágon, vagy rosszabb esetben darabokban egy kórházi ágyon  -  esetleg örökre nyomorékon... Egy csomó lelkesítő terv füstbe ment volna, egész sor találkozót kellett volna sürgősen lemondani, s körülöttem egy sereg ember életét is felforgattam volna (nem beszélve a ház kiürítéséről, amelyért nem irigylek előre senkit sem!). 
Hát akkor: mégis van őrangyalunk?

(a kép Wim Wenders csodaszép filmjéből: "Berlin fölött az ég"  -  "Der Himmel über Berlin" . Francia címe talán még szebb: "Les ailes du désir"  -  "A vágy szárnyai"... 1987-ben a rendezés díját nyerte vele Cannes-ban.)

2013. augusztus 11., vasárnap

Kikötő pár napra...


   Háromhetes intenzív közösségi élet után tegnap este megérkeztem végre magányos kis kikötőmbe... Július 20-a óta nem volt részem egy kis csendben, pedig manapság már szinte életszükségletté vált számomra, hogy időnként összeszedhessem életem cserépdarabkáit, s megmaradt kis időmmel kb. úgy gazdálkodhassak, ahogy nekem tetszik... Gondolom, sok magányra kényszerült személy érti meg a mondókámat, olyanok, akik a kényszerűségből kovácsoltak nélkülözhetetlenné vált életfilozófiát maguknak, melyben végül is megtalálják a boldogságukat. 
   Nem hiszem, hogy elidegenedésről lenne szó, hanem inkább egy bizonyos ritmus megtalálásáról, ahol a másokkal való együttlét váltakozik a magány nélkülözhetetlen periódusaival, melyekben az önmagunkkal való találkozás dominál. Ezek az időközök egymásból táplálkoznak. Nem lehet csak saját gondolatainkra, merengéseinkre korlátozódni, mint ahogy kell ahhoz is lehetőség, hogy helyre tegyük a mások segítségével feltöltődött élményeket, emóciókat, különösen a hozzánk igen közel állók által gyújtott kis máglyák tüzeit...
   Igy várt tegnap este a hortenzia a burjánzó kertben...

2013. augusztus 4., vasárnap

Nemsoká vissza...

   Lassan pakolni kell az autóba... Lejár a két hetes nyaralás Lucie-vel, bár néhány napot náluk maradok, fiam kérésére: legutóbb anya temetésén voltunk együtt. Igaz, tegnap késő éjjelig hurcolkodtak négy másik baráti házaspár és bérelt teherautó segítségével, a frissen vett kis kertes házba, ahonnan estefelé óvatlanul megszökött Lucie szerelmetes macskája... Még én is vele álmodtam, annyira tartottam Lucie bánatától: mindene volt a macska, meg is tanulta tőle a nyávogás különféle intonációit, olyannyira, hogy még az itteni szomszéd macska is megfordult rá és elkezdett vele "csevegni"!
   Aztán éjfél felé jött a megváltó hír: visszasétált a macsek, pedig nem is ismerte még az új környezetet, mindössze egyetlen éjszakát töltött ott, és ráadásul afféle emeleti lakásmacska lévén, számára a szabad tér eddig az erkélyre korlátozódott.
   Lucie gondterhelten ballagott fel a lépcsőn a fürdőszoba felé. "Nehéz az élet" ("La vie est dure")  -  sóhajtotta,  -  "Persze, főleg neked" ("Surtout, pour toi"), tette hozzá  mintegy érdemeim és fáradságom elismeréséül...

2013. augusztus 1., csütörtök

Augusztus elseje

Francia blogomon épp azon meditáltam, hogy a Paradicsomot nyilván mindenki olyannak képzeli, amilyennek vágyai sugallják. Ez a gondolat akkor legyintett meg, amikor felhúztam a kertre nyíló konyhaajtón a redőnyt és kipillantottam a kertbe...


Ritka az ilyen pillanat errefelé... A harmat még nem száradt fel, a nagy meleg sem kényszerít bennünket lehúzott redőnyök, zárt ajtók mögé késő délutánig... 
Az örökkévalóság hosszú ("különösen a vége felé" - tette hozzá utánozhatatlan humorral Woody Allen), úgy kell tehát azt a bizonyos Paradicsomot berendezni, hogy kibírjuk benne az örökkévalóságot is... Olyan régóta vágyakoztam erre a csodás fényre, a levegő símogató melegére, a makulátlan kék égre, hogy azt hiszem ilyen lenne az én Paradicsomom, mint amilyen a képen látható...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...