Berlini éveinkből...

    Pár hete, egy berlini utazás után, Vera (blog : "Luxemb(o)urgból szeretettel") publikált néhány fotót a városról és felvetette, nem mesélnék-e berlini éveinkről? Vera képei azonnal visszarepítettek az 1976-82 közötti évekbe. Nem voltunk 30 évesek sem és mindössze 3 közös év volt mögöttünk, melyekből egyet a szentesi gimnáziumban, kettőt pedig Algériában töltöttünk. 

   Berlinbe 1976. szeptemberében érkeztünk egy szál bőrönddel, autóval. A két algériai év után G-t kinevezték 6 évre a nyugat-berlini francia-német gimnáziumba, ahova francia és német gyerekek jártak. Az utóbbiak az Abitur mellett a francia érettségit is letehették. Nem is sejtettük, milyen egzotikus helyre csöppentünk!

   Nyugat-Berlint akkoriban még fal vette körül, az a bizonyos Mauer, melyet nyugaton a "szégyen falának" becéztek. A nyugati rész francia, angol és amerikai megszállási övezetre oszlott. 3 helyen (checkpoint Alfa, Bravo és Charlie) lehetett átmennünk Kelet-Berlinbe, eleinte csak a GMB (Gouvernement Militaire de Berlin) nagy kék buszaival, előzetes engedéllyel és csak 2 órára, azt is havonta egyszer. Később saját autóval is átmehettünk, de csak épp annyi időre, hogy megnézhessük pl. a Pergamon múzeumot vagy egy operaelőadást. Esetleg vásárolhassunk egy pár játékvonatot, mert sokkal olcsóbbak voltak, mint nyugaton.

   A fal sebként hasította kettőbe a várost, kíméletlenül átszelve akár házakat (ebben az esetben befalazták az ablakokat...) akár temetőket is. Nyugati oldalról grafittik borították, meg lehetett közelíteni, sőt, kis emelvények épültek mellé, mint valami kilátók, amelyekről átláthattunk a "senki földjére", melyet időnként belepett a gaz, nyulak futkároztak benne, mivel az őrjáratok dzsipjein kívül nem zavarta őket senki. Helyenként őrtornyok ágaskodtak fegyveres őrökkel, akik kíméletlenül lelőtték, ha valaki a keleti oldalról a falon át akart jutni, vagy akár csak megközelíteni azt. A Checkpoint Charlie melletti kis múzeum sok dokumentumot őriz a Mauer tragikus éveiből...

   Nyugat-Berlin a kapitalista világ kirakata volt az NDK kellős közepén. Igaz, hogy a kelet-németeknek nem volt módjuk az összehasonlításra 1989-ig, de a nyugatiak nyugtázhatták, mennyivel szerencsésebbek, hogy a "szabad világban" lakhatnak! A túloldali ütött-kopott kis boltok gyér kínálata nem állhatta a versenyt a KDW (Kaufhaus des Westens) fényeivel -  főleg karácsony táján... Mi az algériai két év után érkeztünk e "terülj asztalkám" elé, melyet csak bámultunk, mint a kiéhezettek a roskadásig megterített asztalt.

   Még sok mesélnivaló lenne, akár regényt is írhatnék róla...

Kis tavaszi szünet

    Nehezen tudom magam fegyelmezni!... Éjjelente jószerével akkor fekszem, amikor "normális" ember felkeléshez készülődik... Igy aztán a délelőtt szempillantás alatt eltűnik, anélkül, hogy valami érdemleges dolgot műveltem volna, ami többnyire a kudarc keserű ízét hagyja maga után, nem beszélve a felgyülemlett fáradtságról. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem használok az egészségemnek sem!

   RENGETEG tennivaló vár rám! "Annál jobb", mondaná a jóakaratú olvasó, "legalább nem unatkozol!" Hát, ami azt illeti, régóta nem éreztem az unalom ízét, nem is emlékszem, hogy éreztem volna valaha... Inkább azt, hogy egyszerre több dolog is csábított, de egy csomó "kötelező" akadályozott benne. S ha mégis sikerült túl lenni rajtuk, kellemes érzéssel töltött el az elvégzett munka, melyet esetleg napokig, hetekig, hónapokig halasztgattam (pl. pakolás, hivatalos papírok válogatása, számlák, a felesleges lim-lom kiselejtezése  -  most pl. az adóbevallás kitöltése a Neten. A lista messze nem véges!) Néha úgy érzem magam, mint a gátfutó (soha nem próbáltam pedig ezt a sportot!), aki minden harmadik futólépés után újabb akadályba ütközik, melyet muszáj átugrania...

   Kisebbik unokám Alice itt töltötte a tavaszi szünet első hetét. Kivételesen szép időnk volt. A pár nap villámgyorsan eltelt. Szüksége volt a kis pihenőre, mert az iskolai élet rendkívül megterhelő. Van olyan nap is, hogy reggel 8-tól este 7-ig egymást követik az órák, utána haza vonattal, majd a házi feladatok... S akkor még nem említettem a többszáz méteres utat az állomásig a több kilós táskával... Alice nem panaszkodik, mint ahogy a többi probléma miatt sem, teszi a dolgát nagy kötelességtudással.

   Amíg itt volt, sok időt töltött barátaival a telefonon. Hagytam, mert tudom, milyen nagy szüksége van rá. Néha elmentünk ide-oda, másik nagyszülei is meghívtak egyszer ebédre. Itthon kicsit kártyáztunk de legtöbbször ország-városoztunk (Alice kedvenc jatéka, én is szeretem : annak idején mi is sokat játszottuk szüleinkkel). Naponta elment futni is a szomszédos parkba, ahol baba korában kocsiban tologattam, ezelőtt 15 évvel...

A tavasz félénk első lépései...

    Viszonylag korán keltem ma, főleg így vasárnap reggel. Igaz, az én koromban  -  és ráadásul magányosan  -  a hét nem munkanapokra és pihenőnapokra oszlik, hanem programokra, melyek lehetnek olykor kellemesen pihentetők, néha meg felérnek a robot fogalmával, egybeolvasztva a hét napjait. Ha süt a nap, mint ma reggel is (felírnám a kéménybe korommal, hogy nagyanyámat idézzem), még a jónéhány elhalasztgatott tennivaló is vonzóbbnak tűnik. Félretett, elhalasztott dolgokból pedig a Himalája tornyosodik előttem. Néha az az érzésem, hogy már csak ez vár rám, sőt holtomig se érek a végére. 

   Kipillantok a kertre. A terasz asztalán az éjjeli eső nyomai. Madárcsipogás, vadgalambok turbékolása hallik a lombosodó szomszédos fákról. A macskák idegborzoló elnyújtott, panaszos nyivákolása is a tavasz érkezését jelzi. Tegnap ideért az Afrika felől fújó forró szél, mely 29 fokra melegítette fel a délvidéket, de nálunk is elérte délután a 20 fokot. A Szaharából pedig egyenesen finom sárgás porréteggel hintette be Franciaország felét...

   Fiam húsvét hétfő éjjel érkezett vissza a családi kirándulásról, de szerda este már újra haza is mehetett a lerövidített hét miatt, amit boldogan ki is használt. Igaz, neki nem lesz tavaszi szünet, mint a gyerekeknek. 

   Ami az én elmúlt hetemet illeti, megtelt beteglátogatással (két barátnőm is műtéten esett át) és egy harmadik vígasztalásra szorult. Meghalt egy húsz évvel ezelőtti nagy szerelme, akivel három intenzív, gazdag, tartalmas évet töltöttek együtt. Elmentünk szombat este moziba és utána meghívtam vacsorára, hogy kibeszélgessük magunkat és ezáltal megbékélhessen egy kicsit a gondolattal. Az illető nálam fél évvel volt idősebb, ismertem én is, s voltaképpen első találkozásukat is én kezdeményeztem...

   Mézédes illat úszik a kertben. A Hydrangea átvette a kaméliától a stafétabotot.

 

   

   

Napsütéses hétvége március végén

    A nap bújocskát játszik a felhőkkel  -  kezdeném szokás szerint a pillanatnak megfelelő időjárásjelentéssel, mintha csak szükségem lenne kitapintani a valóság szilárd talaját a lábam alatt, mielőtt elrugaszkodhatnék róla... Francia blogom tegnapi cikkének írásakor jutott eszembe ez a furcsa, ma már szinte szokássá fajuló blogírásba kezdés. Vajon miért ragaszkodom ennyire a valóság (vajon van igazi vagy csak vélt?...) érzékelésére, mint kiinduló pontra, mely sokszor végig is kísér, G. nagy bánatára. Annak idején, de számomra a jelenben is. Őt a képzelet világa érdekelte, vonzotta legjobban, nem pedig a "földhözragadt valóság", melyet szinte börtönnek érzékelt. Engem a festészetben és a rajzolásban is ez izgatott jobban : az oly változatos, izgalmas realitás felfedezése, kibetűzése, összefüggései, s nem pedig a fantasztikum, a sci-fi apokaliptikus jövőt ígérő, előrevetítő képzeletvilága... Elolvastam még kéziratban sok tanulmányát ezekről a műfajokról a korrektúra végett  -  melyet az ő kívánságára végeztem  -  de a szóban forgó művek kiestek a kezemből. Pedig az volt az álma, hogy az én képi világom és az ő művei (melyek sem fantasztikus, sem sci-fi műfajban íródtak, hanem az általa kidolgozott sajátos műfajban, aminek elemzésére itt nincs hely) összecsengjenek, szinte szimbiózisban működjenek, persze anélkül, hogy másolnák egymást... Bonyolult követelmény volt, aminek soha sem tudtam igazán eleget tenni, mert a két világ alapjaiban különbözött és engem legbensőbb intuícióimmal ellentétes irányba terelt  -  volna!... 

   E kis személyes kitérő után csak annyit, hogy a hét végét a gyerekeknél töltöttem a másik két nagyszülővel együtt. Péntek éjfél tájon érkeztünk, zuhogó esőben. Fiam vitt magával bennünket, munka után, este 9 felé tudtunk indulni. Ő haza, mi hozzájuk, vasárnap estig. A visszaút ugyabban az időben, csak eső nélkül...

   A köztes napok gyönyörű napsütésben teltek, bár nem volt túl meleg (12°-14°), de a napsugarak felélesztették a csodakert színeit. A kis robot fáradhatatlanul rótta a hepehupás gyepet, megtorpanva a parkot átszelő patak partján, körüljárva az évszázados fák törzsét, kikerülve a gyökereket, bokrokat, a hajdanán a patakra épült  mosoda romjait... Örültünk a jó hangulatnak, a szép és kedves unokáknak. Nincs ennél jobb gyógyszer a világon.

Lucie 18 éves lett...

a mosoda romja és a patak hídja

a magnolia elvirágzóban...

Amikor semmi nem történt tulajdonképpen, ami elmesélhető vagy amit említeni érdemes...

   Napok óta gyengült az állapotom, de gondoltam, majd csak elmúlik magától is, mint már annyiszor. Legtöbb ismerősöm azonnal orvoshoz szalad, még akkor is, ha semmi baja, csakhogy megerősítést nyerjen ebben. Két véglet vagyunk, semmi kétség. Legalább lesz, aki eltemessen.

    Időnként, ha makacsabbnak mutatkozik a kór, veszek a gyógyszertárban valami vény nélkül is kapható szert, de ha minden kötél szakad, rászánom magam, hogy orvoshoz forduljak. A tegnapi nap ilyen volt.

   Másnapra kértem időpontot, mert aznap olyan gyenge voltam, hogy alig tudtam a lépcsőn lemenni, s ráadásul ismét elzárták a vizet az utcánkban kora reggel, nem volt időm letusolni, hajat mosni, akár a múlt pénteken (amikor is elfelejtették visszakapcsolni, s csak többszörös reklamálásra kaptuk vissza!...) Minden lakó fáradt a szeptember eleje óta tartó gyakori kellemetlenségektől, melyeket többnyire 1-2 nappal előtte tudunk meg, feltéve ha jól átnéztük a postaládába csúsztatott reklám-csomagot, mert közé keveredve érkezik az illetékes szervek szórólapja a várható kellemetlen meglepetésekről... Előreláthatólag az év végéig eltart a huzavona.

    2-3 tavaszias nap után  -  napközben +18°-ra is felment!  -  újra borongós, hideg Húsvétra számíthatunk az előrejelzések szerint. 34-ik éve lakom itt, hozzászokhattam már... Persze, amikor fiatalabb, erőteljesebb az ember, jobban túlteszi magát az időjárás kellemetlenségein! Most minden külön erőfeszítésbe kerül.

   A Húsvétot nem is várom tulajdonképpen. A gyerekek egy elzászi útra készülnek, végre együtt a család egy hosszabb hétvégére, nagyon rájuk fér! Attól nem félek, hogy unatkozni fogok, mindig találok érdekes tennivalót, legfeljebb a társaság lesz ritkább, mert ismerőseim közül valószínűleg sokan el lesznek foglalva a családdal. Az unokáim pedig úgyis kinőtték már, hogy a kert bokrai között keressék az aranyló húsvéti tojásokat!...

Esős hét : még egy!...

   A résnyire nyitott konyhaablakon át hallom egy rigó tétova csipogását... Egyszer csak látom : tőlem pár méterre, a terasz szomszédok felüli falára telepszik egy gerlepár. Méricskélik egymást, nyilván érzik a tavasz hívogatását. Melyik lehet a "fiú", melyik a "lány"? Olyan egyformák! Egyszer csak szabályos csókolózásba feledkeznek, majd se szó, se beszéd, áttérnek a befejező aktusra. Ezennel megtudom, melyik volt a "fiú"...

   Csepereg az eső, szombat óta ismét felhőbe burkolóztunk. Fiam felkiáltása szívből jövő, amikor vasárnap éjjel 11 felé megérkezik hazulról : "Hogy lehet ezen az égtájon kibírni? Nálunk (Párizstól kicsit délebbre) egész hétvégén ragyogóan sütött a nap!" Csak mosolygok rajta, hiszen itt lakott ő is 10 évig, mielőtt Párizsba költözött volna, hogy a Sorbonne-on befejezze tanulmányait és elkezdjen dolgozni. S ha néha búskomorságról panaszkodtam a szűnni nem akaró felhőtakaró, a fényhiány miatt, túlzásnak érezte... November óta van benne része bőven. 

   Csütörtökön a délután jó részét egy idősek otthonában töltöttük 4 színjátszó barátnőmmel. Az otthon maga kellemes, nagy ablakokkal, zöld növények dzsungelével. Annie szervezte a felolvasást, a 4 magányos nő monológját életük alkonyán, mely 2018-ban került először bemutatásra (lien ici). A közönség legidősebb tagja 101. évét tölti május elején, de meglepő szellemi frisseségről tett tanúságot. El is mesélte élete egyik fontos epizódját, melyet a felolvasás ébresztett fel benne... Nagyon kellemes délután volt. A közönség egyhangúlag kérte, hogy hamarosan menjünk hozzájuk vissza! 

       

Svéd tusoló

     "Douche suédoise"  -  ez a francia kifejezés (melynek fordítása a címben) illik leginkább a mostanában felénk dúló időjárásra. Egyik nap vastag felhőtakaró, szünet nélkül szitáló hideg eső, pár nap, esetleg hét múlva ragyogó napsütés, aminek melege ugyan még nincs, hiszen éjszakánként lemegy 1-2°-ra a hőmérséklet. Annyi haszna mégis van, hogy legalább kiszínezi egy kicsit a világunkat, szárogatja a gyepet és a kamélia agyonázott virágait.

   Új hét kezdődik a szombat-vasárnapi pihenés (tespedés?) után. Nem volt kedvem kimozdulni  a szeles esős hidegben. Fiam is megérkezett hazulról este 11 óra felé. Előreláthatólag jó két hónapig tart még számukra ez a félnomád élet. Próbálok nem hozzászokni a jelenlétéhez, mely többnyire az estékre korlátozódik, mégis óriási a különbség az állandó egyedülléthez képest. De hát mi is az élet? Folytonos alkalmazkodás, melyben a jót a rosszabb követi, esetleg fordított sorrendben, ami mégis vígasztaló egy kicsit : elég kivárni a jó sorrendet!

   Ezen a héten jeles dátum következik : idősebbik unokám, Lucie 18. születésnapja, a nagykorúság szimbolikus kezdete. Barátaival készül megünnepelni, mi, a 3 megmaradt nagyszülő a hónap vége felé utazunk hozzájuk. Hogy elszaladt az idő! Igy van ez jól, bár az idősebbek ezt a száguldást egyre szédítőbbnek érzékelik, s néha szeretnék kicsit mérsékelni, hogy minél hosszabb ideig élvezhessék az élet halványuló kegyeit. Hiszen nem sok felfedezés vár rájuk, sőt néha az az érzésük, hogy nincsen már semmi új a nap alatt...

   Lucie születése ajándék számomra, de egyben az egyedüllét, az utolsó nagy felfedezés kezdete, hiszen születésem óta szinte soha nem éltem egymagamban. A Mérleg rendkívül "társas lény", az a hiedelem szállong róla, hogy magányban létezni se tud, a család, a barátok jelentik számára a biztonságot, a talajt és a levegőt.

   58 éves voltam, amikor G. meghalt. Fiunk kb. 10 évvel előtte már Párizsba költözött, hogy a Sorbonne-on befejezze jogi tanulmányait, sőt el is kezdett ügyvédként dolgozni, megnősült és első unokám negyedik hónapját töltötte be G. halála napján. Én pedig járni kezdtem a magány iskoláját, saját magam felfedezésének útját, hiszen addig se időm, se módom nem volt rá. Minden és mindenki fontosabb teendők elé állított, s én mindig is nagyon kötelességtudó voltam. Ez volt számomra az élet rendje. Sőt, néha élet és halál kérdése. Igyekeztem helyt állni, ahogy tőlem tellett.

   Most pedig? Kicsit elveszve érzem magam a mérlegen : egyik serpenyőjében az elvileg korlátlan szabadság, a másikban a szűkülő lehetőségek. Az  egyre zsugorodó szamárbőr.

   

Télvégi pillanatfelvétel

    Végre kisütött a nap hosszú esős hetek után!... Tegnap még 5° volt napközben, metsző észak-nyugati szél kíséretében. Jó jel, gondoltam, hátha szétfújja a felhőket... Igy is lett ma reggelre. Talán segít kikecmeregni a gödör fenekéről, ahol hellyel-közzel február eleje óta üldögélek.

     A fürdőszobában a tükörbe pillantottam : nyúzott, sápadt arc nézett vissza rám, se rövid, se  hosszú hajjal, benne pár ősz szállal, amit nem lehet már a napsütésre fogni és melírozással álcázni. Eszembe jutott, hogy pár éve még nem kerültem a tükörképemet, sőt visszamosolyogtam rá, hogy jól kezdődjön a nap... Most pedig elég volt egy pillantás, hogy gyorsan összekapjam magam, és elmenjek a fodrászhoz. Egyelőre csak vágattam belőle, hogy valami formája legyen újra, amivel kivárhatom a tavaszt. Sorra kerülhet tán még egyszer az enyhe "melírozás" is, mintha a napsütés csak úgy mellékesen hagyná ujjai nyomát a hajamon egy tengerparti vakácion, ahová valószínűleg többé már nem megyek...

   Az elmúlt hét nem sok esélyt hagyott a pihenésre, s bár a program érdekes volt, jutott belőle minden napra, a végén mindannyiszor darabokban szedtem össze magam. Nem tudtam ellenállni a jó beszélgetések lehetőségének, a többi majd lesz valahogy. 

   A végén még a vasárnap se lett kivétel, bár egyedüllétről, pihenésről ábrándoztam, semmi előre megtervezett programról, hanem szabadságról, amelyben az ember átadhatja magát a jelen váratlanul felbukkanó kis vágyainak, szeszélyeinek, a pillanat meglepetéseinek... Helyette elkészítettem egy jó adag gyümölcssalátát desszertnek Anne barátnőm rögtönzött ebéd meghívásához. Négyen voltunk, jót beszélgettünk, 5 óra felé értem haza, s már várt Catherine telefonja : szóljak, ha hazaértem, szeretne eljönni egy kis beszélgetésre. Az idén még nem találkoztunk, örültem, hogy láthatom, mielőtt átesne egy gerinc-műtéten a hét vége felé... 8 utánig trécseltünk, mindannyiszor meglepődve, hogy mennyire hasonlítanak reakcióink az élet dolgaira. Ezután már csak a bejárati ajtó zárjának kis neszére vártam, mely fiam visszaérkezését jelzi hazulról, vasárnaponként éjfél tájban... 

virágzik a szomszéd szilvafája is...

Mindennapi bosszúságok

tavaszodik...

    Ma ismét csodás napsütés fogad, mihelyt elszakadok a képernyőtől és kinézek az ablakon. Február közepén nyugtalanító a 16°, de annyira azért nem meleg, hogy sétára csábítson. Holtfáradt vagyok. 

   Főleg azért, mert az október eleje óta tartó utcai munkálatok teljesen kiszámíthatatlanul vetnek kínzás alá bennünket. Csak hogy ezt a hetet említsem : a múlt héten kaptunk egy "üzenetet" a levelesládánkba, miszerint kedden és csütörtökön (13-án és 15-én) elzárják a vizet reggel 8 és este 7 között az utcánkban. Mi legyen a fűtéssel, mely egyben a melegvizet is szolgáltatja? Senki se tudta. Felkeltünk kedd reggel a fiammal jó korán, hogy még az elzárás előtt letusolhassunk, ki-ki saját fürdőszobájában. Kis vizet tartalékoltam a napi használatra (az ivásra lesz ásványvíz). Kedden reggel 8 felé meginterjúvoltam valakit a munkások közül, amikor fiamat kikísértem az ajtón. A vízelzárás? A jövő héten lesz, közölte kedélyesen. Mondom, papíron jelentették be az "illetékesek"! Tévedtek, zárja le egyszerűen. Gondoltam magamban, igazán megtakaríthattak volna nekünk egy csomó stresszt...

   

Másnap, szerdán, egészen véletlenül észrevettem, hogy az utca másik oldalán levő nagy gödörtől átköltöztek a zajos gépek a mi oldalunkon levő gödörhöz. Kérdem az egyik munkást : helyet változtassak az autóval? Nem kell, nem zavar, feleli, viszont a vizet másnap, azaz ma, csütörtökön fogják végül is elzárni. Újabb stresszhullám és reménytelen előkészületek. Ma reggel szintén korai kelés (és kevés alvás az éjjeli bagolynak). Miért, miért nem, már reggel 6-kor beindultak a gépek a szobáink ablakai alatt. A vizet tényleg elzárták 8-kor, de d.u. 3-kor visszajött! 

   Most már semmin sem csodálkozom, és kérdezni se kérdezek többé. 86 éves szomszédasszonyom állandó pánikban naponta többször felhív. 

Cogito ergo sum

    Kezdek magamhoz térni a pár napos intenzív rosszullétből, ami már máskor is előfordult velem, főleg kisebb-nagyobb stresszel járó erőfeszítés után. Most éppen a péntek esti összejövetelen felolvasásra került, a "kétkedés" filozófiai és mindennapi oldaláról szóló kis vitaindítóm után két nappal. Tudvalevőleg saját kétkedésem első tárgya én magam vagyok : nehéz saját teljesitményünkben holtbiztosnak lenni, én legalábbis nem vagyok, hiszen túl közelről szemlélem ahhoz, hogy véleményem tárgyilagos lehessen. Annál is inkább, mert én aféle botcsinálta, műkedvelő filozofálgató vagyok! Igaz, hogy a nagy elődök szerint a filozófia lévén szó szerint "a bölcsesség szeretete", mindenki képes (lenne) rá, sőt, talán műveli is a maga módján bizonyos fokon.

   A kételkedés témáját magam választottam, mert mióta az eszem tudom, óvakodtam attól, hogy bezárjanak bármi "kinyilatkoztatott" rendszerbe (legyen az politikai, vallási, művészeti stb), anélkül, hogy ne maradhatna egy kis nyilás, ahol friss levegő, kérdések-válaszok, ellenvélemények lehetősége, meggyőzésre törekvő érvek csatája ne zajlana le, s helyette kötelezően le kelljen borulni bármely tekintély előtt. Egyszóval, szabadon, saját magam mérhessem fel választásom esélyét, kockázatát.

   Nehéz pár szóban összefoglalni a kis vitaindítót, hiszen sokan hagyják rá magukat bizalommal a tekintélyre, mert megmenti őket a gondolkodás erőfeszítésétől. A politika területén pl. sok diktatúra él ebből a hosszú tapasztalatból. Elsősorban azt feszegettem, hogy a kételkedés a gondolkodás motorja, de nem jelenti azt, hogy le kell ragadni az állandó kétkedés állapotában, hanem elfogadni dialektikáját : miután  a minden oldalról megtörtént vizsgálódás után kidolgoztuk álláspontunkat, előfordulhat, hogy egy idő után újra mérlegre kell tennünk, hiszen az élet maga mozgás, a körülmények és velük mi is változunk. Ez utóbbi gondolattal a hagyományok sziklaszilárd védelmezőit volt szándékom megcélozni és egy kis mozgásra invitálni. Legnagyobb meglepetésemre nem támadtak meg... A kételkedés, ellentmondásos eszmecsere ugyanis feltételezi az ellenvélemények tiszteletét is.

   Nincs rá hely és alkalom, hogy bővebben is belemenjek a témába, lényeg, hogy nagyon kedvezően reagáltak az egybegyűltek, több, mint egy órán át tartottak a hozzászólások (s az én válaszaim), többen el is kérték a szöveget. Jól éreztem magam, kétségeim oszladozóban... A stressz elmúlása után a leszállás néha még nehezebb. Én legalábbis két emeletet zuhantam, s bár a fejemben kellemes zsongás uralkodott, lábaim felmondták a szolgálatot, s 24 óra alatt 3 kilót fogytam... 

   Ma már   -  a harmadik, negyedik napon  -  jobban vagyok.

Maximális adrenalin

Nem tudom megállni, hogy ha csak pár szó erejéig is, de ne nyissam meg a blogomat.

18 évesen

Január utolsó napja van. Ez lenne a havi negyedik bejegyzésem : a fogadalom nagy szó, bennem legalábbis még mindig pislákol a visszhangja. Szó sincs róla, hogy erőltetnem kellene, az írás vágya mindig dúl bennem, magyarul is, franciául is. Megkönnyebbülök a gyakorlásától, pedig nagyon nincs rá időm ezen a héten : péntek este  -  holnapután!  -  kell felolvasnom félórás kis vitaindítómat a kételyről, kételkedésről, a filozófiában és a mindennapi életben egyaránt. Kb. 2 hete előrehozta a társulat elnöke február végéről az elejére, mert a havazás miatt elmaradt egy összejövetel, én viszont már hónapok óta tudom, hogy meg kell írnom (magam választottam a témát). Szokásom szerint az utolsó pillanatra vártam, hogy nekilássak. Persze, már jó ideje a fejemben forgattam, járkáltam körülötte, gyűjtöttem hozzá a gondolatokat, melyeket kb. azóta le is jegyezgetek, mióta a torkomra tették a kést, ahogy a franciák mondják ("avoir le couteau sous la gorge"). Azaz, kb. 2 hét óta...

Most már valóban az utolsó csengetés hangzott el, még ma délelőtt nekilátok a "dolgozat" megírásának. Fel is keltem 9 óra felé, de első utam mindig a blogjaimra, a virtuális levelesládámhoz vezet. És akkor jött a hiányzó negyedik bejegyzés megírásának fogadalma, ami kicsit kihívás is egyben : 2 napom maradt! Maximális az adrenalin szintem, jöhet a feladat teljesítése!

A tél összehúzza a szemöldökét

    Két napja komolyan havazni kezdett. Eddig csak játszadozott velünk a pár centi, ami néha ijesztgetett ugyan bennünket, de hamar elolvadt. Tegnap azonban le kellett mondanom az előre megbeszélt időpontról, amelyre a kórházban várt a szemész, aki a szememet műtötte. Elindultam én az autóval a frissen hullott, több mint 10 centis  hóban, ami itt az utóbbi években ritkaság. Pár száz méter után visszakanyarodtam, mert nagyon csúszott az út a ráfagyott hó alatt, a közlekedési lámpák előtt és a körforgalomnál muszáj volt fékezni, ha óvatosan is. Sót minden jel szerint nem látott az aszfalt, s a téli gumikat is kevesen szerelték fel (nekem nincs is...), hiszen évek óta nem volt rájuk szükség. Most pedig itt északon jó sok hó leesett, komoly fennakadásokat okozott az utakon. Az időpontomat áttették péntek délelőttre, de nem vagyok benne biztos, hogy nem kell-e újból elhalasztani.

   

Szerencsére a házban meleg van (20°), s bár a kenyér elfogyott, gyalog majdcsak elballagok a sarokig... Igaz, hogy a járdáról senki se söpri le a havat a háza előtt, hisz a magamfajta öregasszonyok nem merészkednek a küszöbön túlra. Félünk az elcsúszástól, a töréstől, a végleges mozgásképtelenségtől.

   

Miközben ezeket a sorokat írom, kaparás, karistolás hallatszik az utcáról. 

Kinézek : hát a szomszédasszonyom fia (a közeli kisvárosból jött át) kaparja az aszfaltra fagyott hóréteget anyja háza előtt és megtoldja az enyémmel is! Hálásan megköszönöm neki.

Év eleji hangulat

    Úgy kezdődik számomra ez az új év, mint akit arra kényszerítenek, hogy gúzsba kötve táncoljon... Sok minden összejött ennek érdekében : a második operációt megelőző stressz (reggel 7-re voltam behíva a kórházba, 2 óra alvás után, fél 6-kor keltem); a szemembe csöpögtető nő napi háromszori megjelenése; a napközbeni -4° -5°, melyet  -  a jéghideg szelet hozzátéve  -  állítólag -15° -17°-nak érzékelünk; a városházáról postaládánkba érkezett levélke, mely újabb felfordulást, gödrök kiásását, a parkolás lehetetlenségét rebesgeti számunkra az utcában, ezúttal április végéig. Ha valaki igazi gondok között őrlődve olvassa ezt a listát (nincs benne minden!), kinevet, esetleg bosszúsan a fejét csóválja : "Jódolgában nincs más baja!" Igaza van, ennél sokkal nagyobb bajom is volt már. Csak hát, a mérleg másik serpenyője nincs vele egyensúlyban...

   Szerepe van ebben az állandó fáradtságérzetemnek is, amiért szintén csak magamat okolhatom. G. halála óta képtelen vagyok idejekorán lefeküdni, éjjel 2-3 óra tájban még "gyüszmékölök" (ahogy alföldi nagyszüleim mondanák) a nappaliban, csak hogy elodázzam a lefekvést... Fiam már rég felment a szobájába, mert másnap 7 előtt kel. Mióta itt van (november eleje óta) olyan jól alszom, mint a biztonságérzettől békésen szuszogó kisbaba, csak a lefekvéssel van baj. Ráadásul  fél 8 felé kibújok az ágyból, hogy még láthassam egy kicsit a fiamat, mert este 8 előtt nemigen ér haza. Péntek este azonnal autóba ül, vacsora nélkül, mihelyt a munkából megjön, hogy mielőbb láthassa a családját (250 km), amit teljesen megértek. Szombat-vasárnap reggel se hozhatom ba az alváshiányt, mert reggel 8 előtt jön az első cseppeket adagoló nő, legalább 2 hétig, azután már én veszem át a dolgát a hónap végéig. 

   Nem akartam pedig "nyavalygással" kezdeni az évet!... Talán annak tudható be, hogy koraősz óta alig láttuk a napot. Helyette az állandó eső hullott ránk hónapok óta, s ha meg is állt néha, a felhők ritkán szakadtak fel.

   Tegnapelőtt megpillantottam az első virágot a kamélián a sokszáz bimbó között. A langyos tél csalogatta elő. Attól tartok, hogy a mostani vagy még későbbi fagyoktól mind lehull.

...ma besütött ránk pár percre...

a kamélia első virágai -5 fokban

 

Mágikus gondolatok

    Érdekes módon, minél messzebbre  érnek ismerőseim (s velük jómagam is) a korban, annál előbbre kerül jókívánságaik listáján az "egészség" szó. Akárcsak az enyémen. Gondolom, nem véletlenül. Megkísérlem felidézni, mivel is kezdődött hajdanában az a bizonyos lista?... Mit is kívántunk boldogult fiatalságunk idején az első helyen? "Boldogságot, szerencsét". Az egészség többnyire adott volt, eszünkbe se jutott. Később "Bort, búzát, békességet", sikereket a munkában. A "jó egészség" hatvan után került első helyre. S lassanként szinte megelégszünk vele, hiszen elsődleges feltétellé vált. Ha nincs meg, a többit is "mögöheti az avas", ahogy nagyanyám mondta valaha...

   Napok óta csak a boldog új év utáni sóvárgás kering a Neten. Kívánjuk minden erőnkkel másoknak, magunknak is, de mintha csak a mágikus gondolat reményének engedelmeskednénk vele : hatalmát tekintve már nemigen vannak illúzióink. Azért úgy vagyunk vele, mint apám a miatyánkkal, melyet félhangon mormolt barátja koporsója mögött ballagva. Mivel templomba nem járt, meglepetten feltettem a kérdést: "Hát te még emlékszel rá?" "Sose lehet tudni...", felelte antik bölcsességgel.

   

   Ez az epizód mindig emlékezetembe villan, amikor magam is tiszta szívből megfogalmazom jókívánságaimat. Hátha mégis... sose lehet tudni... Egyúttal alkalom arra, hogy jelezzem mindazoknak, akikhez szólnak, mennyire kedvesek, fontosak nekem, legyenek családtagok, közeli barátok, távolabbi, esetleg virtuális ismerősök. Valamennyien felélesztettek bennem egy-egy (sőt, több) kitörölhetetlen érzést, emléket, melyektől könnyebb, elviselhetőbb lesz az élet.