Bevallom, ellentmondásos érzések kavarognak bennem: kb.1976. karácsonyát töltöttem utoljára a magyarországi családommal. Akkor kerültünk Berlinbe, François csak a követkző év novemberében érkezett meg, karácsonykor még híre-pora se volt... Autóval vágtunk a zimankónak, ami meglehetősen vakmerő vállalkozás volt: az utcánkig, a házig be se lehetett menni vele, akkora hó esett... S amikor január első reggelén visszafelé vettük az irányt, bizony nem is akart beindulni!... Tanácstalanul néztünk szét a kihalt utcákon (szilveszterezés után jószerével mindenki ágyban volt még!): hátha valaki segítene megtolni a kocsit! Végül megállítottunk egy arra karikázó biciklist, s pár méter után sikerült a motort életre kelteni. A továbbiakban alig mertünk megállni Berlinig, legföljebb benzinért...
Azóta hol Laon-ban, hol Isztambulban töltöttük az ünnepeket. Itt, Valenciennes-ben már ez lenne a 22-ik... Ilyenkor kiált fel az ember (hívő vagy hitetlen): te jó ég, már ennyi? S már csak ennyi?...
Ekkor fogja el meglehetős brutalitással az érzés, hogy élete bizonyos értelemben szakítások, sőt, szakadások sorozata... Van erre egy francia szó: "rupture", amit a "szakítás", "szakadás" mellett "törés"-nek is lehet fordítani. (mint Nancy Huston híres regényében, amit én "Törésvonalak" címen fordítanék; nem tudom, megjelent-e magyarul) Fiatalabb koromban még optimista módon viszonyultam hozzájuk, hiszen minden változás valami újrakezdés látszatát vette fel. Hatvan után már egyre jobban eluralkodik rajtam a nehézkedési erő...
Anya, bizonyos vádló színezettel megjegyzi: "rég nem töltötted itthon a karácsonyt!" Hol is van az "itthon", teszem föl magamban a kötelező kérdést, amire a válasz egyre világosabb bennem...
Minden kedves virtuális látogatómnak
nagyon boldog ünnepeket kívánok!
Jövőre jelentkezem, ha a marslakók is úgy akarják...