"Szomorú vasárnap"... mondja a régi nóta, mely a legenda szerint olyan hatásos volt, hogy be is tiltották, mert nagyméretű öngyilkossági hullámot indított el...
Elnézem a már második napja szitáló esőt és az ólomszürke eget, a csendet, mely körbefon, mint egy alattomos háló s amely napsütésben olyan könnyed és kellemes tud lenni, hogy nem lehet betelni vele... A kedv, a tennivágyás elapad, kiszárad, mint a szikes tó - pedig vízben pont nincsen hiány! A napfény hiányzik, melyet megszoktam az elmúlt két hét alatt.
Ilyenkor szembesül legmélyebben az ember önmagával. Reményei még hiúbbnak tűnnek, a vágyak, melyek értelmet adnak olykor a megmaradó napoknak, céltalanul próbálnak éledezni, majd erőtlenül visszahullanak a földre. Titkos szorongások ütik fel a fejüket győzelmesen, mintha máris igazolást nyertek volna. Akik azt hitték eddig, hogy elég erősek a kiállt megpróbáltatások után, hogy talpon maradjanak, sőt, fegyvert kovácsoljanak belőlük a túlélésre, megremegnek a viharos éjben. A hívők imáikba kapaszkodnak, hogy hitük megmelengesse fagyos tagjaikat. A közömbös, sőt, nehezen megtűrt társ is menedéknek tűnik a szakadék szélén, mert nehéz elképzelni, hogy egyedül csak magunkba kapaszkodhatunk.
Nézem a blogom jobboldali oszlopát, ahol az általam látogatott blogok listája látható. Ők is fogynak, mint az élet. Vagy itt vannak még néhányan, de kedvük csökkenőben , alig-alig publikálnak (tisztelet a 2-3 kivételnek!). Én magam is lelkesebb, dinamikusabb voltam 3-4 éve... Hullámvölgy.