Keresés ebben a blogban

2015. április 26., vasárnap

Hullámvölgy (rendhagyó bejegyzés)

   "Szomorú vasárnap"... mondja a régi nóta, mely a legenda szerint olyan hatásos volt, hogy be is tiltották, mert nagyméretű öngyilkossági hullámot indított el...
   Elnézem a már második napja szitáló esőt és az ólomszürke eget, a csendet, mely körbefon, mint egy alattomos háló s amely napsütésben olyan könnyed és kellemes tud lenni, hogy nem lehet betelni vele... A kedv, a tennivágyás elapad, kiszárad, mint a szikes tó  -  pedig vízben pont nincsen hiány! A napfény hiányzik, melyet megszoktam az elmúlt két hét alatt. 
    Ilyenkor szembesül legmélyebben az ember önmagával. Reményei még hiúbbnak tűnnek, a vágyak, melyek értelmet adnak olykor a megmaradó napoknak, céltalanul próbálnak éledezni, majd erőtlenül visszahullanak a földre. Titkos szorongások ütik fel a fejüket győzelmesen, mintha máris igazolást nyertek volna. Akik azt hitték eddig, hogy elég erősek a kiállt megpróbáltatások után, hogy talpon maradjanak, sőt, fegyvert kovácsoljanak belőlük a túlélésre, megremegnek a viharos éjben. A hívők imáikba kapaszkodnak, hogy hitük megmelengesse fagyos tagjaikat. A közömbös, sőt, nehezen megtűrt társ is menedéknek tűnik a szakadék szélén, mert nehéz elképzelni, hogy egyedül csak magunkba kapaszkodhatunk. 
   Nézem a blogom jobboldali oszlopát, ahol az általam látogatott blogok listája látható. Ők is fogynak, mint az élet. Vagy itt vannak még néhányan, de kedvük csökkenőben , alig-alig publikálnak (tisztelet a 2-3 kivételnek!). Énmagam is lelkesebb, dinamikusabb voltam 3-4 éve... Hullámvölgy. 

2015. április 23., csütörtök

Anya, anyák...

   
   Holnap este nálam lesz a soros irodalmi est. A téma szinte magától adódott, nem is kellett rajta tépelődnöm, de a miértje csak később vált tudatossá bennem: "Anya, anyák"... Ma két éve halt meg az enyém.
    Annyi mindent lehet róla elmondani! A téma oly sokrétű: anyja mindenkinek van vagy volt. Sokan mi is azok vagyunk, az emberiség jó része.
   Mindig megdöbbentem azon a mérhetetlen hatalmon, mely a kezünkbe tétetett. Hogyan sáfárkodunk vele, nagyjából tőlünk függ: szeretetből, bizalomból szőtt szárnyakat adunk-e gyerekeinknek, vagy földbe tiporjuk a szeretetlenség kietlen elhagyatottságában... Vannak kegyetlen, esetleg közömbös anyák is, szerencsére kisebbségben. S a gyerekük szeretete irántuk mindennek ellenére kiolthatatlan...

2015. április 14., kedd

Feldmári bölcsességek

   Györgyi jóvoltáboól egy Feldmár-oldalra tévedtem és ott is ragadtam több, mint egy órát. Ez az én egyéni szabadságom, az egyedüllét kellemes ellenszolgáltatása, hogy akár délig is elböngészkedjek a képernyőn, érdekes olvasmányok felett: egy félóras Esterházy Péter felolvasástól egy csomó újságcikken, fotón keresztül egy Feldmár interjú-sorozatig.
    Megvallom, eddig többnyire csak névről ismertem a híres kanadai pszychiátert. Most kicsit belekóstoltam a nézeteibe. Érezhetően saját élettapasztalatai kovácsolták rendszerbe empirikus módszereit.
     Mélységes humanizmusa fogott meg elsősorban. Az ember nyilván arra reagál leginkább, ami személyes visszhangot kelt, válaszként hangzik saját kérdéseire, esetleg igazolja a maga feltalálta puskaport.
   "Amikor az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse."
   Ilyenkor persze belenézünk a visszapillantó tükörbe. Vajon előfordult-e velem, egyre tekintélyesebb hosszúságú életem folyamán, hogy mertem követni vágyaimat? Vagy csak igazolásokat gyűjtöttem arra, hogy mennyire lehetetlenek? Van, aki ebből meríti mártíromsága kissé önelégült igazolását: "mi mindenre lettem volna képes, ha..." Esetleg "úgyis mindegy már, késő bánat, kár gondolni is rá"... Lemondások sorozata és a velük járó alattomosan belénk szivárgó méregadag.
   Ami engem illet, legalább kétszer-háromszor hallgattam a vágyak szavára, melyek erősebbek voltak, mint a félelem. Igaz, teljesülésük nem mindig hozta meg a nirvana tökéletes állapotát. De mit számít a relatív csalódás! Előre léptem. Az élet mezsgyéjén többet ér az előrelépés, mint a sajnálkozást szülő egyhelyben tiporgás, sőt, az esetleges meghátrálás...

2015. április 10., péntek

Két Kosztolányi-vers egymásnak felel...

Mindig megdöbbenek hallatlan modernségükön...

Vénasszonyok nyarán


Az ég törékeny, lágy üveg most,
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sujtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
és int a búcsuzó ökörnyál.

Vörös gyepen ülünk setéten,
megannyi nappali kisértet,
húsz éves kávénénikék és
huszonkét éves agglegények.

Hervadt krizantém gomblyukunkban.
Kisírt szemünkben nyári bánat.
Leégett gyetyák. Őszi csókok.
Üres kupák. Halotti ágyak.

(Magia. 1912.)


Szerelem

Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantal az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.

(Meztelenül. 1928.)

2015. április 7., kedd

Húsvéti hétvége

  Szombaton megjöttek a gyerekek. A. épphogy kezd talpra állni az influenzából, F. fáradt és feszült, mint egy túltöltött akkumulátor, L-t sürgősen el kellett vinni röntgenre bokaficam miatt; csak a legkisebb őrizte legendás zen-attitüdjét...
   Én magam kezdtem érezni a megelőző 2 nap sok lótás-futásának hatását: bevásárlás, takarítás, ágyak áthúzása, sütés-főzés stb. Szokásos lelassult életritmusom száz százalékos felbolyduláson esett át! Különben nem is a tennivalók fárasztottak ki legjobban, hanem a stressz: ne feledkezzem meg valami egetverően fontos dologról (amit valószínűleg senki se vett volna észre rajtam kívül...) 
   Ilyenkor mindig anya jelenik meg előttem: mennyit hadakoztam vele, hogy "ne kerítsen akkora feneket" a jöttünknek, ne fárassza holtra magát már napokkal előtte, nem kívánunk rendkívüli fogadtatást! De a vendéglátás mindig halálosan komoly dolog volt: nehogy "szó érje a ház elejét"  -  nagyanyám szavával élve  -  a ház asszonyai valahányszor mintha újra és újra vizsgán estek volna át! S ezt a tudatot átadtak mélyen bevésődve utódaiknak is... A gondos rendcsinálás, takarítás hatása különben is csak addig tart, míg a gyerekek be nem viharzanak az ajtón, a ház minden zugába ömlesztve a magukkal hozott holmit s hozzájuk adva az itt található játékokat!...
   Tegnap délután kiürült a ház. Nem volt erőm azonnal porszívózni, lerogytam a kanapéra, s csak hajnali 5 óra felé ébredtem föl, hogy az ágyamba felmenjek...
Megvárt minden ma reggelig.
   A hétvégéből viszont megmaradt az együttlét melege, a beszélgetések, összebújások és nevetések, az öröm, hogy mindenki kipihenhette magát és L. is kezdett lábra állni. S nem utolsó sorban a gaufres (gofri?) tésztája is pillekönnyűre sikerült!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...