Keresés ebben a blogban

2013. december 29., vasárnap

Nemsoká itt az Új!...

Vége felé ballag ez az elfáradt 2013-as év... Vagy csak mi érezzük a fáradtságot? 
Sebeinket nyalogatjuk, mint hajdani zseniális Kormos kutyánk, hátha gyorsabban beforrnak. Nála be is vált a módszer.
Félek a remény érzésétől is, olyan mély nyomokat hagy a hűtlensége... Ha nem remélünk, a csalódás sem létezhet!... Önvédelmi reflex.
Ez az állapot azonban nem lehet végleges, hiszen a jobb iránti vágyunk szolgál üzemanyagul életünk motorjába. E vágy következő állomása a remény. Nélküle lefullad a motor.
Aki nem vallásos, nem fordulhat egy mindenhatónak hitt lényhez, csak magára számíthat. Természetesen a mélyen hívők ilyenkor is megmagyarázzák, hogy a gondviselés egyaránt oltalmába veszi a hívőket, hitetleneket. A hit természetéből következik ez a megingathatatlan "globalizáció", ami ráadásul még a univerzális szeretet nagylelkűen jóleső érzésével is elárasztja a hívő embert.
Mélyen tisztelem mindenki egyéni lelki szabadságát. Mindenki találja meg a neki legjobban megfelelő megoldást, a saját igazságát. 

Újévi kívánságaink, mint a varázsigék, a jobb iránti reményt fejezik ki. Akárcsak rokonaik, az ősi ráolvasások. Vagy a tündérek kívánságai Csipkerózsika bölcsője felett...


Legyen hát ez az új esztendő mindannyiunk számára szebb, jobb, kíméletesebb, 
mint a 2013-as, melytől minden nosztalgia nélkül búcsúzom. 
Szeretném végre arcomat a fény felé fordítani. 
Mi ennek a fénynek a neve? Ha boldogság nem is, de legalább derű...

2013. december 23., hétfő

Karácsony, 2013

   Holnap karácsony estéje… Aki hívő keresztény, annak egyértelműen Jézus születésének ünnepe, még akkor is, ha az igazi születésnap pár nappal, héttel későbbre esett, s valójában csak i.sz. 354 óta lett december 25-e, mióta Liberius pápa így határozott.
   Aki nem vallásos, annak is ünnep karácsony, a szeretet ünnepe. Nem muszáj ilyenkor "kötelező" ajándékokkal leplezni az érzelmeket, a figyelmet, a törődést, az egyszerű együttlét örömét. Az ajándék csak ennek többlete lehet, de nem helyettese. Csak akkor okozhat örömet is! Csakis így járhatjuk le a lábunkat bosszankodás, sajnálat nélkül, előre örülve annak, hogy örömet szerezhetünk. A vele járó fáradtság is eltűnik pillanatok alatt!


Boldog Karácsonyt minden kedves idelátogatónak, barátnak, rokonnak,
akár személyes, akár ismeretlen ismerős!
Legyen békés, szép ünnepi hangulat, akár éjféli misével, akár anélkül!
Honoljon a szívekben szeretet, örüljünk, hogy még együtt lehetünk!
Felbecsülhetetlen, legszebb ajándékként ezt kívánom
Mindnyájunknak!

2013. december 19., csütörtök

Év végi merengések...




   Milyen furcsa… Tegnap este olvastam fel kis, gondolatébresztőnek szánt elmélkedésemet az időről, nomeg arról, hogyan próbál az ember ezredévek óta megbirkózni az elmúlás tudatával. Az utána következő vitában-beszélgetésben hiába járkáltunk a téma körül, hogy az idő csak fejünkben lineáris, előrehaladását mégis  napról-napra szemlélhetjük magunkon… Mint most is: mondhatjuk magunknak, hogy december 31. és január 1. csak két egymást követő nap, az ünnepi rituálék arra hivatottak, hogy fejünkben lezáruljon egy hosszú év minden bajával és örömével, és új kezdődhessen, mely mintha lehetőséget kínálna arra, hogy (majdnem) tiszta lappal induljunk az új év felé.

   




   Gondolatban lezárni az elmúlt évet, mint egy könyvelő… Végigmenni a történteken, fényképek, esetleg napló (blog) segítségével is, a múlttá enyésző jelen pillanatain, felbecsülni e pillanatok súlyát: mennyivel gyarapodott gazdagságunk. Mert hiszen minden megélt pillanattal gazdagabbak lettünk, akár örömök, akár szenvedés tette súlyukat. Szembenézni emberi voltunk minden körülményével, állni a sarat bánatban örömben egyaránt, nem létünk aranypróbája-e?

2013. december 16., hétfő

Hic et nunc

   Sok latinos van, azt hiszem, látogatóim között. De aki nem volt, az is hallotta már, úgy lehet, ezt a két szót, mely földi létünk téridőbeli keretét meghatározza. "Itt és most". 
   A jelent tanácsolja a sztoikus Seneca is, amikor azt mondja: "Aki a túlságosan a múltban él vagy csak a jövő reményében, elszalasztja a jelent." Az epikuroszi "carpe diem" is erre buzdít bennünket, nem beszélve a bölcs montaigne-i életfelfogásról, mely a jelen legteljesebb megélését javallja, saját tapasztalatból. Illetve talán azt szeretem legjobban a montaigne-i "Esszék"-ben, hogy nem akar ő senkit megváltani, tanácsokkal megtömni, mint a hízlalandó kacsát, libát, ahogy azt sok mai sikeres guru megteszi. Ő csak ennyit mond: én ezt így csinálom, nekem ez a jó. Aztán kövesse, aki akarja! Ez a mondata összefoglalja a fentemlített filozófiát: "quand je danse, je danse, quand je dors, je dors". Vagyis: "amikor táncolok, táncolok, amikor alszom, alszom". Nincs ennél egyszerűbb, egészségesebb ars poetica.
  Igenám, de mi is az a "jelen"? A múlt és jövő közé beszorult pillanat, mely azonnal múlttá válik, a következő pedig még csak a bizonytalan jövő része. Alighogy kimondjuk, megéljük, már el is illant. Hiába próbáljuk visszatartani papírra vetve, kőbe vésve, fényképre rögzítve árnyát, esetlek számítógépünk titokzatos zsigereibe rejtve illúzióját… S mégis, ez az egyetlen valóság, amivel rendelkezünk.

2013. december 13., péntek

Kapun ki, kapun be...

   Egy hete is elmúlt, hogy a blogomon jártam. Az is lehet, hogy egyúttal ki is töröltem magam azon kedves látogatóim emlékezetéből, akik időnként bekukkantottak hozzám, beköszöntek és meg is álltak egy pillanatra, hogy kis kavicsot helyezzenek a kommentdobozba, jelezvén jöttüket, mely mindig örömet okoz. Mint ahogy elejétől fogva többször is említettem, számomra  -  de csakis a magam nevében!  -  a blogom nem a magányos monológ céljából keletkezett, hanem mint valami tengerbe dobott palack, annak reményében, hogy valaki(k) ki is halássza(k) majd, sőt, reagál(nak) is rá. Hiszen immár harmadik füzetembe magányosan is írogathatok… Csak az addikciótól kell óvakodni, s bevallom, ez a legnehezebb.
   Látom ma, hogy Boróka eltávolodik egy időre (remélem, nem végleg!), hogy rendezze külső és belső dolgait. Ezt persze tiszteletben kell tartani, mint ahogy azt is, hogy a látogatók száma és személye változó, megszokottak maradnak el, újak jönnek néha, ha nem is ragadnak meg mindig véglegesen… A blog a laza, szabad kapcsolatok helye, ahol senkitől se szabad a hűtlenséget számonkérni. Mondhatnám azt is, hogy csak a HŰSÉG fogalma létezik, a hűtlenségé nem. Ezt a játékszabályt már a belépéskor alá kell írni.
   A másik, számomra alapvető szabály a civilizált hangnem. A Net elszabadította a durvaságot, a névtelenség álarca alatt az alpári ösztönöket nem tartja vissza semmi nevelési tabu. Szerintem ez is csak rosszul értelmezett szabadság, mely pillanatnyi megkönnyebbülést okozhat csupán, mint annak, aki látatlanban megrongál valami magán- vagy köztulajdont. Problémája nem kapott megoldást, tovább kell hordoznia a hátán. Szerencsére nem kellett szembesülnöm eddig az effajta problémával.
   Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy a gyerekeknél jártam pár napja, nagymamai misszió keretében...

2013. december 4., szerda

Kolostorban...

   A legtöbb általam látogatott blogon adventi hangulat uralkodik: gyertyagyújtás, zsoltáréneklés, elmélyülés, ki-ki a saját hitének mélységeit, esetleg korlátait vizsgálja. Úgy tűnik, jólesik valamiben megkapaszkodni, bizakodni, hogy ami történik velünk, nem a véletlenek kegyetlen játéka, hanem a gondviselésnek célja van vele, velünk…
   A hit, vagy ennek hiánya mindenki legbensőbb magánügye. Ennek ellenére nem titok, hogy ha nem is osztom e meggyőződést, végsőkig tiszteletben tartom mindenkiét. Éppen ezért néztem tegnap este nagy érdeklődéssel azt a dokumentufilmet a TV-ben, melyben egy újságírónő  -  ő maga nem vallásos  -  három hetet töltött egy cisztercita női kolostorban, megosztva minden foglalkozásukat, a krumplipucolástól a napi hét miséig, a rózsafűzér-készítéstől a hajnali 4-kor kezdődő imádságig… Ma reggel mégegyszer megnéztem. Magam is azt a "titkot" szerettem volna megfejteni, amit az újságírónő.
   Az apácák 49-től 98 évesek. Pár évvel ezelőttig sokkal szigorúbbak voltak a szabályok: csak jelekkel értekezhettek, a néha látogatóba jött családtól dupla rács választotta el őket, s matrac helyett csuhéjjal töltött zsák volt a derékalj… 
   Néha-néha elbeszélget egyik-másik apácával. A legmegragadóbb: olykor 25-30-50 éve itt élő, minden világi külsőségről lemondott nők arcán honoló béke, belső elmélyülés. "Az ima számomra olyan fontos, mint az oxigén. Imádkozni mindig, mindenütt lehet"  -  mondja egyikük. Számomra feltűnő volt a 90 éves kor táján is megmaradó szellemi frisseség.
   A napközbeni elfoglaltságok minden percet lekötnek. Ennek ellenére egyik-másik utal a magány ránehezedő súlyára. Az áthatolhatatlan kettős sövényen ki-bejárni lehetetlen. De nem is kívánnak kimenni. Az ő életük immár belül zajlik.
   A CSEND… Újságírónőnk nagyon nehezen szokja meg, míg végül 3 hét után bevallja: "A hitet nem találtam meg. De egyet megértettem: a csend arra való, hogy jobban meghalljuk a lényeget."

2013. december 2., hétfő

Hétvége az unokákkal


  

a csizma és a sisak már készenlétben
 Ilyenkor mondja az ember, hogy amolyan "normális" hétvége volt, semmi "különös nem történt, csak éppen megmerültünk egy kicsit a boldogság pezsgőfürdőjében… Fiam 36. születésnapja volt. Természetesen, minden alkalommal az enyémhez is hozzátevődik egy év és visszajön az a berlini tél, amikor megszületett. Most meg már a két unoka nő lassan a fejemre! 

   


   A múlt héten lekerült a gipsz Alice bal karjáról (iskolai baleset) s így három hetes szünet után visszamehetett szombaton a póni-klubba. A lovacska rakoncátlankodott egy kicsit, le is esett a lovas és kicsit súrolta a lópata… Szerencsére semmi baj nem történt, s még ideje sem volt megijedni, máris újra nyeregben találta magát!

   Nagyon szeretik egymást, ami persze nem zárja ki a konfliktusokat sem. Többnyire a két és fél éves korkülönbségből fakadnak: Alice sokszor úgy tekint nővérére, mint egy utánozandó bálványra, s Lucie nemegyszer visszaél ezzel a csodálattal… A mi feladatunk megmagyarázni neki, mit érez a kishuga, amikor ő tudomást sem vesz  -  esetleg magától értetődőnek tartja huga számtalan kedveskedését (pl. Alice sohasem vesz ki egy sütit, cukorkát anélkül, hogy azonnal spontánul ne gondolná megosztani a nénjével… A viszonzás már nem ilyen természetes, de előfordul.)

   Szeretek a fiammal elbeszélgetni néha, s erre alkalmat ad a négyszemközti kiruccanás a közeli IKEA-ba (a házon még sokáig lesz kedvük szerinti szépíteni való, aminek nagy részét ők maguk végzik). Ilyenkor a munkahelyi gondok is előjönnek: ügyvédi foglalkozása a saját irodával, melyet másfél éve nyitott négy munkatárssal Párizsban, rengeteg elfoglaltságot jelent. Késő este, vakáció alatt, a modern technikának köszönhetően mindenütt elérhető, a világ másik végén is zavarható… Néha felvetődik a kérdés: meddig lehet bírni ezt az iramot, még ha olyan reaktív, munkabíró is valaki, mint ő?…

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...