A Párkák...

  Errefelé még mindig enyhe az idő. Időnként viharossá válik a hideg-meleg ütközése. Vasárnap  nem messze innen, pár perces tornádó söpört végig több falun is, letépte a tetőket, fákat, villanyoszlopokat csavart ki. Az emberek pincékbe menekültek, ha volt idejük.

   Őrangyalom egyelőre kiterjesztette fölénk a szárnyait. Különben is az az érzésem, hogy ilyenkor csak a fatalizmusra lehet támaszkodni, hiszen semmi előrelátható nincs a dologban. Az embereknek alig volt idejük a hatalmas forgó, tölcsér formájú felhőt észrevenni, felfogni, hogy miről is van szó és menekülni. Egy percig se tartott, s máris romhalmazzá lett az utca.

   Ilyenkor válik számunkra kézzelfoghatóvá életünk törékeny kiszolgáltatottsága, hogy egyetlen percre sem merülhetünk el a biztonság érzésének langyos tudatában. Annyi minden múlik a véletlenen! Már maga a fogantatásunk is : a számtalan versenyt futó ivarsejt közül melyik érkezik célba elsőként, melyik a legkitartóbb, legellenállóbb, hogy létre jöhessen az első osztódás és a sok milliárd valaha létező ember között is egyedi élőlény születhessen pár hónap elteltével. Ettől a véletlen esélytől függ bőre, haja, szeme színe, vonásai, egészségi állapota, neme stb.  -  s részben élete lefolyása is... 

   Mindig nagy hatással voltak rám azok az esetek, melyek a véletlenek meghatározó szerepéről tanúskodnak. Elsőként pl. amikor valaki az utolsó pillanatban lekési a repülőgépét, esetleg már a reptéren derül ki, hogy nem szállhat fel, mert otthon felejtette az útlevelét... S még ki se lábalt a csalódásból, amikor megtudja, hogy lezuhant a gép!... Biztos vagyok benne, hogy első érzése nem a megkönnyebbülés...

   A hívők ilyenkor hálát adnak istenük gondoskodásának. Mert hogy is lehetne másnak tulajdonítani egy ilyen óriási, sorsszerű mulasztást, mint isteni akaratnak ? A fatalisták csak ennyit mondanak : még nem jött el az időm. Hiszen minden úgy és akkor történik, ahogy a "fátum" határidőnaplójában előre meg vagyon írva... 

Mozgalmas hét

   Micsoda hét van (majdnem) mögöttem! Tulajdonképpen a keddi csontsűrűség-vizsgálattal kezdődött, születésnapi előzetesként, de figyelmes szomszédasszonyom már aznap benézett ajándékával : egy arcápolásra szóló "beutalóval" a szemközti kozmetikushoz, ahova a majd 84 évével őmaga is jár! 

   Reménykedtem, hogy még haza tudok autózni a kórházból a tartályban megmaradt benzin utolsó cseppjeivel, hiszen nem lehet tudni, meddig húzódik el a majd 2 hete tartó sztrájk a finomítókban. Ilyen helyzetben el se indulhatok holmi eldugott benzinkút keresésére, ahol lenne  még valami csoda folytán néhány liter... Szerencsére 1 hete bevásároltam ennivalóból...

   Ezek a gondok némileg ránehezednek mindennapjaimra, hiszen nem tudok már olyan jól gyalogolni, mint hajdanán. Sok mindent el kell napolnom, amit el akartam végezni még a héten. Pl. meglepni magam egy kis ajándékkal "Gilbert részéről", szokás szerint. De ami késik, nem múlik. 

   Kárpótolt a rengeteg üzenet, melyet a családtól, távoli és közeli barátoktól kaptam, nem számítva a sok telefonhívást: néha több is csengett egyszerre, hogy a kapucsengőt ne is említsem! Mindenkinek válaszoltam egyénenként, hiszen vették a fáradságot, hogy néha csak pár szóval is, de jelezzék, hogy gondoltak rám, ami mindig meghat. Szememben nem az ajándékok pénzbeli értéke számít elsősorban, hanem a szándék, a gondolat, amellyel "bekopogtak" hozzám, amellyel jelezték, hogy még létezek számukra, ha többnyire már csak emlékként is! Hozzáteszem, hogy ez utóbbi sok esetben a fiatalságba repít vissza. Időgépem egyelőre jól működik.

Hangulatos összejövetel kávéval, teával és 15 novellával

    Annie Ernaux francia írónő kapta meg az idei irodalmi Nobel díjat. 82 éves, remélem tud majd örülni az elismerésnek még jónéhány évig.

   Nem tartozik kedvenceim közé, de azért örültem az eseménynek. Akkor is, ha jól  tudom, hogy nem a díjak adják meg egy író nagyságát : hány Nobel díjas nevét takarta be az idő hordaléka, s hányan maradtak fenn díjak nélkül is!

   Az én délutánom másfajta örömöket hozott, emberközelibbeket, minden ünnepélyességet nélkülözőket, de egy ponton mégis találkoztak Annie Ernaux-val : írásról volt szó. Összegyűlt nálam a november végére tervezett felolvasó est 4 szereplője (az ötödik aznap foglalt lévén, már a múlt vasárnap eljött). Előre kiválogattam, kiosztottam 15 mikroszkopikus novellát, a sorrendet is megterveztem nagyjából, amelyben november végén majd olvasásra kerülnek közönség előtt. Sőt mitöbb, még az eljövendő cím is beugrott az utolsó pillanatban, egységbe vonva  a meglehetősen heterogén válogatást.

   A felolvasók nagy része nem ismerte szövegeket. 2010-12 között íródtak, afféle "fikcionális hullámban", nem tudom, miért, de akkoriban "kitalációra" volt igényem, kedvem, mintegy átvéve az anyaggal szemben a szobrász szerepét. A történetek mélyén csaknem mindig van egy valóság-mag, egy motívum, mely velem esett meg, esetleg valaki mással, aki elmesélte nekem élete egy meghatározó epizódját, amit aztán kedvemre átdolgoztam. Legtöbbször csak az én fejemben létezett a történet hajszálpontos élességgel, a kontúrokat, élesebb vonásokat gondosan elmosogattam, mint rajzolás közben, hiszen engem az írás és rajzolás szinte egyszerre ejtett rabul, sokáig párhuzamosan, de máig is elválaszthatatlanul. Az írnivaló képekben, ízekben és illatokban jelenik meg előttem szinte minden érzékszervem közreműködésével, s ezeket a képeket aztán már csak meg kell eleveníteni, átadni a szavak segítségével.