Keresés ebben a blogban

2012. július 23., hétfő

Kérdés-felelet

Mammkától a napokban kaptam az alábbi kérdéseket. Figyelmét megköszönve megpróbálok röviden választ keresni rájuk, bár könytárnyit lehetne összeírni ezekről az örökzöld témákról:


- Miért vagy mostanában hálás?
Először is a "hálás" szó értelmét kellene kibogozni. Ha egyénekről van szó, örülök egy figyelmes, kedves szónak, érdeklődésnek. Örülök, ha kisüt a nap. Örülök, ha nem vagyok beteg és szeretteim is jól megvannak. De "hálás" vagyok-e ezért a napnak? Vagy valaki más, természetfeletti lénynek? Ez már világnézeti kérdés, melybe itt nem bonyolódok bele...

- Szerinted mi az ember életének a célja?
Mivel az ember tudatában van (nagy valószínűséggel egyedül az összes élőlény közül) élete véges voltának, szerintem szükséges, hogy ennek értelmet adjon. Vagyis annak, ami a két dátum között van. Kell, hogy ez a végesség minden napnak megadja az egyedi nagy és visszahozhatatlan értékét. Hogy lehetőleg azzal az érzéssel olvadhassunk bele a nagy megsemmisülésbe, hogy a ránk szabott időt nem nagyon fecséreltük el. Hogy (majdnem ) mindennek volt értelme...

- Miért kezdtél blogot írni?
2008-ban kezdtem francia blogomat, Gilbert halálának második évfordulóján. 
Mielőtt meghalt, azt mondta 3 félbemaradt regényére: "Majd te befejezed őket."
Óriás súlyú megbízatás. A francia nem anyanyelvem, hát még az ő irodalmi szintjén. Elkezdtem hát "gyakorolni", nyilvánosan, bár álnéven. Aztán nagyon beleízelődtem. 2009-ben elkezdtem a magyar blogot is, főleg Ági és még egy-két személy biztatására, hogy "visszataláljak" anyanyelvemhez. A blogokban főleg a gondolatcsere érdekel. Tengerbe dobott palack.

- Milyen terveid vannak mostanság? 
Mindig van egy-kettő, vagy még több raktáron. Sok nem is valósul meg, terv formájában még izgalmasabb. Egy regény  -  a regény, mert egynél többre ezzel a sebességgel nem futná úgysem az időből  -  egy-két tűrhető kép, egy kb 30 cm széles "fríz" mely körbefutná 15 méteren az egyik szobát, és a legközelebbi, egy 3 személyre szabott színdarab, melyet nemsoká el kell kezdenem, ha még ebben az évben el akarok vele készülni... Még közelebb: augusztus a családé, az unokáké, rokonoké.

- Milyen ajándéknak örülnél nagyon?
Ha vendég jön és megkérdezi, "mit hozzak?", általában azt felelem: "votre affection" vagyis: szeretetet. Különben örülök könyvnek, ékszernek, színházjegynek, utazásnak (ez utóbbiak főleg fiaméktól)


Hát, ezt tudtam hirtelen, kedves Mammka, sajnos, kevés az időm, holnap érkeznek vendégek Magyarországról és még nem vagyok készen!
Az alábbi link még jobban megmagyarázza a tárgyakhoz való viszonyomat, amiben talán mások is magukra ismernek egy kicsit:

http://floramagyarblogja.blogspot.com/2011/07/targyak-lelke.html




2012. július 20., péntek

Pakolás

Csak pakolok, meg pakolok, már négy napja... Most jöttem le a 36 lépcsőfokon (ez azért érdekes, mert mindig kell fel- és levinni valamit, mert ugyebár, luxus lenne csak úgy, üres kézzel...) és mára leteszem a lantot. Vízszintes helyzetben megjutalmazom magam egy kis esti krimivel, hogy aztán kissé remegő lábakkal térjek nyugovóra a titokzatos éjszakai zörejekkel teli nagy házban.
   A vendégszobának, melynek felújítását a gyerekek a múlt szombaton befejezték, készen kell várnia a jövő héten érkező rokonokat. Helyükre válogattam az egybe ömlesztett könyveket és ruhákat. Három könyvespolcot töltöttem meg újra, bár ez csak nagyon elenyésző része a meglevő könyveinknek! A nagy, négyajtós szekrény használaton kívüli ruháinkkal van tele: mindent átválogattam, sokat kiselejteztem. Szembesülés a múlttal is: esküvői ruhám, a 38-as méretű nadrág, melyet 20 évvel ezelőtt még hordtam... Hajdani vékonyságom bizonyítékául is  tartogatom, magam számára főleg. Gilbert pulóverei: most már talán oda tudom adni rászorulóknak, nem tartoznak olyan elválaszthatatlanul a képéhez, melyet magamban őrzök róla... Nem mondom már önkénytelenül is: hát mit vesz fel, ha hazajön?... Egyre inkább anyagtalanná válik, beolvaszthatóvá, állandóvá... 
   

2012. július 19., csütörtök

Tóth Árpád: LÁNG

Eldobtam egy gyufát, s legott
Hetyke lobogásba fogott,
Lábhegyre állt a kis nyulánk,
Hegyes sipkáju sárga láng,
Vígat nyújtózott, furcsa törpe,
Izgett-mozgott, előre, körbe,
Lengett, táncolt, a zöldbe mart,
Nyilván pompás tűzvészt akart,
Piros csodát, izzó leget,
Égő erdőt, kigyúlt eget;
De gőggel álltak fenn a fák,
És mosolygott minden virág,
Nem rezzent senki fel a vészre,
A száraz fű se vette észre,
S a lázas törpe láng lehűlt,
Elfáradt, és a földre ült,
Lobbant még egy-kettőt szegény,
S meghalt a moha szőnyegén.


Nem látta senki más, csak én.
                                                                     1921.

2012. július 15., vasárnap

Lemerült az akkumulátor...

Az elmúlt hét alatt nemigen tudtam blogíráshoz leülni. Nem mintha nem találhattam volna fél órát egy bejegyzéshez, hanem mert rá kell jönnöm, hogy képtelen vagyok csak úgy futtából összecsapni valamit, úgymint "két ajtó között" ("entre deux portes"  -  mondanák a franciák). Ez nem csak agyi kapacitás kérdése  -  az még valamennyire működne  -,  hanem az a bizonyos "készenlét" hiányzik, ami megengedné, hogy az ember teljesen átadhassa magát a szavak összefűzése által képződő pezsgő állapotnak. Megszoktam ugyanis, hogy ezen a blogon csak úgy rögtönözve írogassak, sokszor alig tudva előre magát a témát is (ez valószínűleg meg is látszik a stílus színvonalán, melyet nagyon lehetne még csiszolgatni): játék lett belőle valósággal, a spontaneitás játszótere, ennek pozitív és negatív oldalaival... 
Akkor jogosan mondhatná valaki, hogy nosza, mi akadálya a "két ajtó közötti" gyors bejegyzéseknek? Hát bizony a perspektíva, hogy szinte korlátlan idő, de legalább egy óra áll előttem, amely alatt senki nem fog félbeszakítani valami kérdéssel vagy kérelemmel, s abba a hallatlanul kellemes pezsgőfürdőbe csúsztathatom magam, ami a szavak, gondolatok áramlását előhívja... Öregednék? Nem tudok már egyszerre több dolgot is csinálni, állandó készenlétben, száz kilométeres sebességgel és száz százalékos teljesítménnyel, mint akár 6 évvel ezelőtt, mielőtt Gilbert meghalt? A rámszakadt magányból, a váratlanul lelassult életből igyekeztem valami pozitívumot kicsiholni. Ha már ez van, akkor legyen meditáció, befelé figyelés: évtizedek óta éppen erre nem volt alkalmam! Szinte felfedezetlen terület állt előttem! S ráadásul azzal az előnnyel, hogy nem kellett mások nyakán csüngenem vigasztalásért (s csodák csodájára, annál inkább jöttek felém!)...
Az elmúlt héten itt voltak a gyerekek, az unokák. Felújítottak teljesen egy szobát. Most megpróbálkozom az akkumulátorok újra töltésével...
a képen Alice éppen mozielőadást szervez az első emeleti előtérben a játékainak... 

2012. július 4., szerda

Nagymamai örömök



Vasárnap délutáni TV nézés az unokáimmal Meudonban, június elején... A család többi része tevékenykedik vagy éppen szunyókál: a másik nagymama szenvedélyesen sudoku-t fejteget, a nagypapa olvasás ürügye alatt szundikál, a mama próbálja behozni a hét közben elmaradt pihenést, a papa meg szokása szerint nehezen tud egy helyben megülni... Alice, a kisebbik elnyújtózik a (sajnos, egyre párnásabb) derékaljon, Lucie rettentően koncentrál a mesefilmre  -  ilyenkor se lát, se hall  -  s testmelegbe bújva megosztjuk az élményeket... 

2012. július 2., hétfő

Illyés naplójából...

augusztus 20. (1979)


Aki költészetre törekszik, elveszti azt  - ilyen biblikusan is lehetne mondani. Persze, aki leplezetlenül  -  ügyetlenül  -  csinálja. A vers  -  intim közlés? Egyenrangú közlés. Ha többet mondasz, mint amit az én elmém (ha még némi erőfeszítéssel is) nyomban felfog, máris a költészeten kívül kereskedsz, vesztenivalókkal. Amit a költő szánkba rág, kiköpjük, mind gyorsabban, ízlésünk finomodásával. Nincs bonyolultabb, mint mívelni már az egyszerűséget, tudva  -  ez volt Kosztolányi ars poeticája; nincs nehezebb, mint a könnyű. (kiemelés tőlem) 
   No de ez világmagyarázat is. A mindenséget nem az őserdők egyszerű embere látja egyszerűnek, hanem az atomfizikus.

(in Illyés Gyula: Naplójegyzetek  1979-1980, Századvég Kiadó 1994)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...