Keresés ebben a blogban

2012. március 28., szerda

"Én kis kertész legény vagyok..."


   Itt a Húsvét nemsokára. Azt hiszem, sokakban felvillan, hacsak egy pillanatra is, néhány régi Húsvét emléke... Fazékban fő a hatalmas házi sonka, körülvéve néhány szál házikolbásszal és pár tucat, ugyancsak háznál termett tojással... Van mit enni napokig, sőt vendégkínálásra is bőven jut belőle! Kifestettünk néhány tojást a locsolkodóknak, de legtöbbjük inkább pár forintot kíván  zsebpénz kiegészítőnek, mint egy kemény tojást, még ha színes is! 
   Húsvét hétfő különben a napfelkeltével kezdődik. Az első locsoló apa akar lenni mindig, s egy kancsó friss vízzel belopakodik a szobába, ahol még javában alszom. Felemeli a lábamnál a dunyha végét és belöttyinti a kancsó hideg vizet a takaró alá! Ébresztés garantált, utána jöhet egy kis kölnivíz a hajamra...
   A rokonság, szomszédság, ismerősök férfitagjainak apraja-nagyja megjelenik még korán. Nagyanyám 10-től már kaput zár, mert az illendő locsolkodók ideje lejárt. 10 után már csak ismeretlenek járnak házról-házra, kis pénzt, kupica pálinkát vámolni...
   Mi, kamasz lányok, valóságos listát készítünk a locsolóinkról, akiket kicsit dobogó szívvel várunk. Kinek sikerült a leghosszabbra a lista: egyesek kis kegyes csalástól sem riadnak vissza, hisz a locsolkodók száma a leányzó népszerűségének biztos jele! Gimnazista koromtól, bejáró lévén, fiú osztálytársaim nagy részétől meg voltam fosztva Húsvét hétfőn!...
   Dél felé a hajunk, ruhánk bűzlik a sok olcsó kölni koktéljától. Az utcán is csak ritka, inkább kanyarogva bicikliző, esetleg a járgányra nehézkesen támaszkodó elkésett locsolkodó látható... Az utcákat virágzó fák szegélyezik... Mindig, de mindig süt a nap...
   

2012. március 24., szombat

"Művész család"...

Ma kaptam ezt a rajzot, Alice készítette még ma reggel és hála a modern kommunkációnak, szinte azonnal ideérkezett. Nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy ne osszam meg veletek dagadó (a büszkeségtől is) nagymamai keblem naivan szubjektív felindulását. Mivel a múltkoriban közzé tettem Lucie boszorkányos rajzát, úgy igazságos, hogy Alice se maradjon ki. Most 3 éves és 5 hónapos  -  40-50 év múlva bizonyára nem fogja a hónapokat számolni!... Pár héttel ezelőtt még megelégedett a papír intenzív és teljesen absztrakt összefirkálásával, most meg már kezd emberke formája lenni a nagyon is meggondolt színezésnek! Hihetetlen, milyen gyorsan változnak a gyerekek ebben a korban! Felnőtté válva egyre lassúbb a változás. Szerencsére.

2012. március 23., péntek

Illúziók az elmúlás ellen...

   Honnan is vesszük észre, néha meglehetős brutalitással, az idő múlását? Nem is annyira a tükörképünk, ruhaméreteink alattomos változásáról: ennek adagolása mindennapi, mondhatnánk bensőségesen megszokott. 
   Szerintem a ráébredés durvasága onnan ered, hogy életünk megszokott, közeli és távoli díszletei kezdenek megrepedezni, a vakolat hullóban, s végül összeomlanak... Pedig gyerekkorunktól körülvesznek, boldogító biztonságot árasztva magukból és az örökkévalóság kéjes illuziójába ringatnak bennünket. Nagyszülők, nagynénik, apák, anyák, szilárd bástyaként védenek bennünket az elmúlás gondolata ellen. Nyilván tudat alatt saját örökkévalóságunkról is adnak csalóka zálogot...
   Holott így van ez jól. Mihelyt megszületünk, az elmúlás felé tesszük meg az első lépést. Valószínűleg az ember az egyetlen  -  legalábbis bolygónkon  -  aki ennek tudatában van. Nem könnyű beletörődni a gondolatba. Ezért is folyamodtak emberöltők a civilizációk sokszínű forgatagában mindenfajta spekulációhoz, mely jótékony reményhez juttatta a benne hívőket: a halál csak egy stáció az igazi örökkévalóság felé... A métempsycose (a lélek egyik testből egy másikba vándorlása), a lélek testtől elválasztott önálló túlélése és egyéb vallásos, filozófiai elképzelések mind arról hivatottak meggyőzni a halandót, hogy a halállal semmi sem ér véget...
   Tudom, hogy így van ez rendjén. Mégis, nagyon nehéz átélni, amikor gyerekkor díszletei falanként omlanak össze, maguk alá temetve az örökkévalóságot...

2012. március 19., hétfő

Kis Illyés-üdítő a "Kháron ladikján"-ból...

Kháron ladikján-t úgy kell kinyitni, mint a Bibliát: a véletlenre bízva a lapot. Csodálatos módon mindig megvilágít egy sereg homályosan sejlő érzést, esetleg nyomasztó megérzést, melyeket csillogó optimizmusa elviselhetővé sugároz. Mint most is.  

Semmit nem ajánlhatunk tehát melegebben a vénülőknek, mint a halál pillanatáig tartó tevékenységet. A halált eggyel szégyeníthetjük meg. Ha nem várjuk. 
Napjaim megszámláltattak. Napjaimat nem számolom. Képtelenség is volna, hisz a meddiget nem ismerem. Napjaimat valójában csak tudatosítom, érzékelem. Most itt van, itt ez a ragyogó szombat, de már most délelőtt is távolodik, távozik, el fog menni. Igy fogom, így észlelem-érzékelem tűnő óráimat is, hógolyóként lappogatva-nyomkodva szinte a tenyeremben, csaknem kezem törülgetve; úgy olvadnak.
   Ami úgy kevés, hogy hiányzik, az értékes. Sajnálom az üresen elfutó órákat. Azt hiszem, hoztak valamit számomra, de nem adták át, illetve én nem vettem át. Nem tökéletesen. 
   (...) Nem ma ébredtem rá arra a fején álló tényre: számomra az az óra értékes, melybe én töltöttem valami értéket; amelyet én tettem értékessé; amely alatt valami értékeset míveltem. Vagyis hát dolgoztam. Versben: Húztam az átkos ember-igát. 
   Mégpedig minél maradandóbbnak tetszőt csináltam, annál kevésbé érzem az elfutott napot szomorúnak, magamat boldogtalannak. Megtetejezni a kerti szőlőt, ez is valami, de földbe rakni végre a ház mögöttre évek óta tervezett kőlépcsőt, az még több: bizonyos, hogy jó lesz az éjszakám. Befejezni egy költeményfélét vagy másfél lapnyi prózát úgy, hogy ha másnak nem, de X. X.-nek tetszésére lesz  -  ettől már az este, esetleg a délután is gondtalan lesz, még semmittevéssel töltve is.

2012. március 12., hétfő

Családfa...

A képen apai nagyszüleim a másfél éves körüli nagynénémmel. Rövid fejszámolás után, 1915. nyarán lehetett: nagynéném 1914. februári születésű. Nagyapám már katonaruhában állt a fényképész  lencséje elé: nyilván hazaengedték rövid időre, mielőtt még orosz fogságba esett volna s el nem kerül hadifogolyként a Kaukázusba egy tanyára dolgozni... Onnan gyalogolt aztán haza télvíz idején a háború vége felé  -  de ezt már megírtam a blogom elején (itt).
   Pár évvel ezelőtt Gilbert-rel családfakutatásba fogtunk. A váci püspök engedélyével a zsebünkben bekopogtunk nyári szünet alatt a mindszenti parókiára, egy üveg Bordeaux-i borral a kezünkben. A tisztelendő úr megengedte, hogy napokon át böngésszünk a poros anyakönyvek lapjain apai ági őseim után. A legkorábbi nyomokat az 1700-as évek vége feléről találtuk, mert a még előbbi dokumentumok tűzvész áldozatai lettek az ismétlődő török hadjáratok során. 
   Őszintén szólva nem számítottam arisztokrata ősökre, még kurtanemesekre sem, de amikor megláttam a nevek mellett sorban a "servus", vagyis jobbágy (szolga, más időkben esetleg rabszolga  -  de mi is lehetett a különbség?) minősítést, mégis elszorult a szívem... Mindig is az volt az érzésem, hogy génjeinkben magunkkal hordozzuk őseink távoli üzenetét, melyet titokzatos hieroglifákként átadnak nekünk. Rajtunk múlik, hogy hűségesen megfejtsük őket...

2012. március 7., szerda

Piros füzet, fekete füzet...

Betelt ez a piros fedelű füzet, amiről már szót ejtettem egyszer-kétszer. Betelt a sűrűn teleírt 225 oldal, melyeket még majd 3 éve, 2009. márc. 12-én kezdtem, a párizsi könyvszalonon. A tizedik és egyben utolsó részvételem volt a Nord-Pas-de-Calais régió standján irodalmi folyóiratunk 25 számával (évi 3, majd 2 megjelenéssel, 144 oldalon). Folytathattam volna, kereslet még ma is van rá, de letettem a lantot... Gilbert nélkül is tovább vittem még 3 éven át. A csapatból senki nem vállalta a helyemet. Nem csodálom, rengeteg munkával járt. A 6 nap alatt 35 oldalt írtam tele. Talán akkor jelentkeztek annak a grafomániának az első jelei, melyek azóta sem hagytak el...
Majdnem minden nap került bele pár szó, de a is előfordult, igaz, ritkán, hogy egy hétig se volt rá időm... Ilyenkor is türelmesen megvárt, mint egy igazi társ, akivel semmi sem kényszerűség, s akihez annál nagyobb örömmel és kötődéssel tér vissza az ember, mert nem "muszáj"... A piros tábla igencsak megviselt állapotban van, mert mindenhova követett, mindig kéz alatt volt. Legutóbb még Alice is rajta hagyta keze nyomát: ennyivel is gazdagodott.
3 év van a 225 oldalba sűrítve. Főképpen benne vagyok énmagam, apró-cseprő és fontos eseményekkel, átélésekkel és az általuk szült gondolatokkal... Ha visszalapozok 50 oldalt, pontosan átélem, milyen voltam pár hónappal azelőtt...
Ez itt az új füzet. 250 oldal, természetesen ez is síma, vonal és kocka nélkül, hogy szabadon futhasson a fekete filctoll. Szabvány füzet-méretű, 21-15 cm. Ha ez is 3 év alatt telik be, akaratlanul is felvetődik a kérdés: hol leszek én akkor? Leszek-e egyáltalán és milyen állapotban? 3 év egyszerre hosszú és nagyon gyorsan lefutó idő hatvanon túl... Mindenesetre szeretném a lehető legtartalmasabban kitölteni, hogy ne legyen bennem túl sok elégedetlenség az elfecsérelt idő miatt, mely közismerten soha nem hozható vissza...

2012. március 5., hétfő

Szörnyek és boszorkányok...

Boszorkány a seprűnyélen, a macskájával
az 5 éves Lucie rajza
Téli szünet a Párizs környéki óvodákban. A 2 hétből egyet itt töltöttek az unokáim. Lucie, aki 2 nap múlva tölti a 6. évet, a másik nagyszülőknél lakott, míg én Alice-t "örököltem" a 3 év és 4 hónapjával. Azért hétvégeken az egész család itt volt. Ilyenkor Alice boldogan aludt el nővérével egy szobában, és sem a szörnyek, sem a farkas, sem a boszorkányok nem akadályozták az elalvásban... Mert ez volt a legnagyobb problémánk kettesben. Egymás után elzárkóztam minden javaslatától, miszerint ő költözne az ágyamba, esetleg én üldögélnék mellette egy kis széken, míg elég mély álomba szenderül... Csak az volt a baj, hogy mihelyt elmozdultam, azonnal kipattant a szeme. Néha 2-3-szor is az éjszaka folyamán... Sajnáltam is: szokatlan volt neki egyedül a szobában, a nagy ház csöndjében, de nem akartam a szülők nagynehezen elért nevelési eredményeit sem aláásni, nomeg magam is cseppfolyós állapotba kerültem az egész napi készenlét után és alig vártam egy kis kikapcsolódást... Végül, hiába vagyok kenyérre kenhető nagymama általában, a csütörtökről péntekre virradó éjszakán fellázadtam: "Elegem volt! Tilos az ágyból felkelni és sírdogálni! Lefekszem én is az ágyamba, az ajtó tárva, a villany ég, szót se halljak tovább!" "Hát mit csináljak, ha nem tudok aludni?" "Nekem mindegy, nézd a falat!" Ez így meglehetősen nyersnek tűnik, de szinte rögtön elaludt szó nélkül. Másnap 7 óra felé bűbájos mosollyal jelent meg: "Látod, nem sírtam és fel se keltem! Néztem a falat.

2012. március 3., szombat

Gergely Ágnes: Meddő asszony

Nem ismeri a beléköltözést.
Húsa csak szenvedélyre nyílik.
Az osztozkodás törtperceiben
nem tud a folytatásról
másként szólítják meg a csillagok
botlik, botlik a délkörökben
fölkel, mert fölkelni ítéltetett
magából
s a sziromként leváló éjszakából
elporzó önarcképe néz.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...