Keresés ebben a blogban

2016. február 20., szombat

Kifelé a télből?


   Délután fél hat körül jár az idő (a téli), és 
a nap még csak most van lemenőben a szomszéd utca platánjai mögött. Majd egy órát hosszabbodott a decemberi napforduló óta. 
   Kimerészkedtem a gyepre, mely lassan felenged az éjszakai fagyok után. A kamélián két bimbó már ki is nyílt, a többi óvakodva várja a hasadást. A rózsafákat sürgősen metszeni kell, egy jó hónappal megelőzve a szokásos dátumot. Egyszer lazán már megmetszettem az ősszel, most azonban a magasra nyúlt ágak tetején kis levélcsokrok készülődnek, ezért gyorsan levágtam őket úgy 30-40 cm magasra, a sűrűjéből is ritkítottam egy kicsit. Ha nem jön még valami szigorúbb fagy rájuk, újra nekiindulhatnak a növekedésnek.

2016. február 17., szerda

Életreszólóan...

   Tegnap a TV-ben a szokásos, 14 órakor kezdődő tere-fere műsorban  -  melyet ebéd utáni "ejtőzésre" szoktam magamnak megengedni (a magányos élet apró, de fontos luxusaként)  -  két meghívott elevenítette fel életüket döntően befolyásoló egykori tanáraik alakját, mondván, hogy szeretnének köszönetet mondani nekik 30-40 év távolából. 
   Egyikük ruandai menekültként érkezett 12 évesen Párizsba, miután szeme előtt gyilkolták le hozzátartozóit, csak nagyanyja istápolta a fél Afrikát átszelő gyaloglás alatt... Másikuk családjával együtt Tunéziából került Franciaországba. Mindkettő magányos, zárkozott gyerekként próbált beilleszkedni az iskolában az idegen nyelvi és kulturális környezetbe. 
   Szerencséjük volt! Meghatározó élmény lett számukra a találkozás az első tanárral, aki figyelmes és jóakaró tekintetet vetett rájuk. "Először éreztem azt, hogy embernek tekint valaki"  -  emlékezett vissza a hajdani lelkileg mélyen sérült ruandai kislány, akiből az egyetem elvégzése után traumán átesett gyerekeket gyógyító pszichológus lett. A hajdani tunéziai bevándorló gyerek sem felejtette el a biztató, alkotóképességeket élesztgető pezsgő órákat, ahol a tanulás nem kényszermunka, hanem boldog tevékenység emlékét hagyta benne. 9 évesen írt versét az egész osztály megtanulta! A fiatal tanár kíváncsiságukat, a tanulás, felfedezések iránti vágyukat élesztgette a favágás és a szankciók lebegtetése helyett... Pedig mindkettejüknek csak egy év jutott a meghatározó élményből, mégis évekre szóló útravaló lett belőle.
   Az adásban szereplő pszichológus szakértő elgondolkodtató jelenségre hívta fel a figyelmet, mely szülőre, tanárra egyaránt vonatkozik.
    Valaki statisztikai becslést végzett annak a megfigyeléséből, hogy megjegyzéseink hány százalékban érintik a gyerek teljesítményének elismerését és mennyiben a hiba, az  elégtelenség kihangsúlyozását. Az arány 20 - 80 %... Könnyebb bírálni, mint a minimális kis haladást is aláhúzni... Pedig az utóbbi szárnyakat ad! S hány tanárt ismer(t)ünk, aki inkább szadista kéjjel a diák orra alá dörzsöli a fogyatékosságait, minthogy valami biztatót keresne, s ezzel teljesen megutáltatja vele az iskola környékét is, hiszen csak kudarc-élményhez juttatja!

2016. február 13., szombat

Valentin...

   Az "én időmben" vagyis a hetvenes évek közepén, míg Magyarországon éltem, ismeretlen volt a Valentin-nap. Mintha csak az utóbbi években jött volna divatba, akárcsak itt, Franciaországban. Valamivel fel kell lendíteni a kereskedelmi forgalmat, kis színt és lelkesedést vinni a szürke téli napokba...
   A felhők ma szinte földig értek, csepergett az eső  -  és égett a villany egész nap. A rádióból, tévéből, az internetről, sőt a konyhai csapból is Valentin-nap folydogált, mint  már napok, sőt hetek óta. Addig kell a kedélyeket ajzani, míg végül is elengedhetetlenné válik a jeles nap megünneplése: vendéglői vacsora, esetleg otthon, de gyertyafénynél kettecskén; ajándékok beszerzése  -  lehetőleg piros legyen a színe és szív a formája! A csokorban is legyen szenvedélyes piros rózsa, esetleg kezdő szerelmeseknek  félénk orchidea...
   A nagy felhajtás még mélyebbre ássa a magányosok hangulatát: mi tagadás, kívül rekedtek a bűvös körön... Senki nem vet rájuk holnap szerelmes pillantást, nem kapnak ajándékba csábos csipkés fehérneműt (pirosat vagy feketét!), hogy méltóképpen fejeződjön be a gyertyafényes vacsora... Sőt, virágjuk is legfeljebb akkor lesz, ha megveszik maguknak...
   Vígasztalásul: meggyőződésem, hogy a magánynál is rosszabb az olyan Valentin-nap, amely egy létező, de kihűlt kapcsolat kudarcával szembesít bennünket.
   Ne higyjétek, hogy irigykednék! Nem volt nálunk szokásban a Valentin-nap. Majd tíz éve meg már egyedül élek, amit ugyan én választottam magamnak, de természetes, hogy néha megérzem a súlyát is. Örülök, ha mások ünnepelnek: onnan kell a boldogságot meríteni, ahol fellelhető. 
   Az én vasárnapom meg olyan lesz, mint bármely másik nap...

2016. február 8., hétfő

A levelezésről

   Francia nyelvű blogomon néhány napja a hajdani nagy levelezésekről gondolkodtam el. Kafka és Milena pár hónapos intenzív szerelmi kapcsolata adta hozzá az ürügyet. A mintegy 8 hónap alatt több mint 140 levelet írt Franz a szanatóriumból, mindössze két találkozás között... 
   Több ilyen plátói szerelem táplálkozott a betűk, szavak óriási hatalmából, hogy csak Balzac és Hanska grófnő 18 éven át tartó szerelmes levelezését említsem (csak a végén, 2 évvel az író halála előtt házasodtak össze). 
   Manapság, az e-mail-ek, SMS-ek korában kivesznek a sokoldalas levelezések. Legtöbb esetben nem marad nyoma sem a távirati stílusban küldött lángolásnak, bár igaz, hogy pillanatok alatt odaér. S többnyire ugyanolyan gyorsan el is lobban.
   A korombeliek még a telefonra is ritkán számíthattak. Magam nagy levelező voltam, szerettem írni is és kapni is, barátoktól, szerelmesektől... Visszatér gondolatban a várakozás izgalma, a levelesláda kattanása, az ismerős boríték, amelyet nem szabad rögtön felbontani: először biztos rejtekhelyre kell vonulni vele, mint valami értékes zsákmánnyal, hogy senki ne zavarhassa meg az áhított pillanatot... Azután többször is elolvasni, mindig valami új árnyalatra lelve, szemünkkel símogatva a kézírásban a szeretett lény keze nyomát... A válaszra ugyanilyen gondosan kell készülni, beleélve magunkat a gondolatok lehető legpontosabb visszaadásába, mert a megfelelő szó rendkívüli fontosságú!... Hiszen ő hívatott közvetíteni, táplálni az érzelmeket. A képzeletet, mely sokszor intenzívebb, mint a nyers valóság...
   Van egy féltve őrzött kis dobozom, mely minden költözésben követ. Olyan, mint Pandora szelencéje: nagyon veszélyes kinyitni, mert nehéz tőle szabadulni... A hálójából... Az előbb mégis belepillantottam, hogy ehhez a beíráshoz ihletet merítsek. 3-4 személy leveleit őrzi, okos, érdekes, sőt, szép emberekét... Fájdalmas, édesbús emlékeket kavar fel évtizedek mélyéről: nemcsak az akkori érzéseket, hanem azt is, hogy véglegesen eltűnt az évek süllyesztőjében az a fiatal, romantikus, kicsit óvatosan szenvedélyes fiatal nő is, aki bizony én voltam... 
   Mégis, ha minden el is tűnt az idő süllyesztőjében, ezek a kézzel fogható nyomok bizonyítják, hogy érdemes volt már csak ezekért a szép levelekért is élni, hiszen valahol mégiscsak én ihlettem őket... 

2016. február 3., szerda

Hunyadi Sándor (1892-1942) : "Bakaruhában" részlet

   A velem egykorúak bizonyára látták a novellából készült filmet annak idején Fehér Imre rendezésében, a szépséges Bara Margit és a snájdig Darvas Iván főszereplésével.       
Hunyadit, a kiváló novellistát nyilván kevesebben ismerik.
   
 Cs. Szabó László így méltatta érzékletesen: "Fukar jelzői, lemért hasonlatai, megfontolt képei tele vannak leveses ízzel, bársonyos illattal, cukros aromákkal, darázsdongással, úgy marad itt a műve, mint egy tele kosár gyümölcs egy lugasasztalon (...)"

A két szereplő gondolataimban örökre Bara Margit és Darvas Iván arcát öltötte fel.
Annak idején lefordítottam franciára és megjelentettem a blogomon az alábbi részletet.


(...) Csattant az előszobaajtó. És én láttam lefelé haladni a kivilágított első lépcső fordulóin az ismerős familiát.
   Most beszólított a lány:
 - Menjen oda be hozzám, amíg rendbe hozom a konyhát.
   Ez a "hozzám" parányi kamra volt. Ablaktalan kis kamra. Inkább benyíló. A konyhán keresztül lélegzett. Alig fért el benne egy kis vaságy meg egy szék, amire pléh mosdólavór volt téve. A falba két szeg volt verve, azon lógtak a lányka tarka szoknyái, olcsó blúzai. És volt az ágy fejénél egy zöldre festett kis láda, amilyent a parasztlegények visznek magukkal, ha berukkolnak a katonasághoz. Erre a ládára egy kapcsos, kis katolikus imakönyv volt téve. Teli volt az imakönyv csipkés szélű szentképpel. Búzaviragkék Madonnákkal, viaszszín Krisztusokkal, cseppen homlokukra a bíbor vér a töviskoszorú alól.
   Az ágyra ültem le. Hallgattam, néztem, ahogy a lány sertepertél a konyhában. Kint émelyítő, rossz, nyári szag volt az udvaron. Az ablaktalan kis kamrában pedig mintha a falusi föld könnyű illatát éreztem volna. Parasztszoba illatát, ahol a föld a pádimentum. Talán nem is képzelődtem: a lány ruhái hozták ide magukkal ezt a messzi parfümöt.
   Türelmetlenkedni kezdtem:
  - Gyöjjön már.
  - Mindjárt  -  felelte a lány  -  , csak megmosom a kezemet, mert hagymával babráltam.  -  És odament a vízvezetékhez. Mosni kezdte gondosan a kezét egy nagy darab, komisz mosószappannal.
   Aztán mégiscsak bejött a kis kamrába.
  - Álljon fel onnan. Hadd vetem meg az ágyat. 
   Felálltam, átkaroltam a derekát, magamhoz vontam... Hát nekem azelőtt is, meg azután is, sokat volt dolgom asszonyokkal. De soha életemben olyan tisztaságot és drámai erőt nem éreztem még ölelésben. Semmi volt az én erőm ahhoz, ahogy izmos karját a nyakamba fonta az a lány. A két kezébe fogta a fejem, az arcomba nézett. Halkan mondta:
  - A szemeinek köszönheti, hogy itt van. Az tetszett meg nekem, amikor megszólított...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...