Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

Vakáció előtti szezonvégi

   Minél jobban gyűrűznek felettem az elvégzendő tennivalók, annál inkább kívánom a magányos nyugalmat, a csendes szemlélődést, töprengést, mely sokszor nélkülözhetetlen az íráshoz, rajzoláshoz. Amikor pedig részem lehetne benne, kifelé húz a vágy, hogy megmerítkezzem az élet sűrűjében. Ilyen állandó ellentmondások között lavírozok, mióta eszem tudom.

   Különös élességgel merül fel a probléma így nyár elején, amikor a szezonzáró összejövetelek rendkívül megnövelik az elfoglaltságokat. A nyugalomból jószerével csak az áhítozás marad. Aztán jön az elutazás kérdése, mellyel kapcsolatban évről évre untatom nyavalygásaimmal az ide bepillantó nyájas olvasót. Menjek, ne menjek, mi legyen a választás : az utazás egyre kimerítőbb fáradsága vagy az itthon maradás előbb-utóbb jelentkező frusztrációja?... Végül mégis megyek, és általában nem bánom meg. Még eddig.

   A múlt szombat végül is szinte tökéletesen boldogra sikerült. Muszáj lejegyeznem  - "fel kell írni a kéménybe korommal!", ahogy nagyanyám szokta mondani tréfásan gyerekkoromban, valami fontosnak hitt eseményről  -   olyan sóvárogva kerestem azt a bizonyos gombot, melynek lenyomása megállítaná az időt. Szinte minden hozzávaló együtt volt, mint valami ínyenc vacsora elkészítéséhez. Evelyne barátnőmmel moziba mentünk délután, majd vacsorahely után néztünk, hogy megbeszélhessük a filmélményt. Szabad parkolóhelyet keresgélve pont egy kis vendéglő előtt találtuk magunkat. A nap sugarai már enyhülni kezdtek, este fél 8 körül járt. 

   Mit mondjak? Nagyon kellemes 2 órát töltöttünk ott. Már a hely maga is megnyugtató derűt sugárzott világos, tiszta színeivel, minden hivalkodó dekoráció mellőzésével, a kiszolgálók diszkrét, figyelmes jelenlétével. Semmi zene, hangoskodás, hallottuk saját hangunkat.

   Na és a menü? Mondhatom, felért egy gasztronómiai vacsorával! Kerestem az elfogyasztott tengeri hal magyar megfelelőjét: "bar" vagyis "pásztás farkashal" a szótár szerint. Nagyon finom, nem szálkás, szívesen veszek alkalomadtán belőle, persze ilyen finom szósszal, friss, szinte ropogós párolt zöldségekkel elkészíteni nem tudnám, azt hiszem! A desszert emléke szintén összefut a számban : "pain perdu", vagyis a bundáskenyér desszert változata. Kenyér helyett  egy karéj kalács volt átsütve pár szelet almával együtt, édes karamellás sziruppal átitatva, leöntve a még meleg sziruppal, s egy gömb karamella fagyi kísérte... Egy pohár bordeaux-i Médoc mellett  lakomáztunk, s közben folyt a fáradhatatlan csevegés, eszmefuttatás, terefere...