Még munkabíró ismerőseim blogján, telefonban, esetleg a kerti asztalnál, a nyári nap engesztelővé szelídült sugarai mellett egy csésze kávét szürcsölgetve, egy a téma: a szabadság vége, a munkakezdés hátrálva vagy a várakozás izgalmától pezsegve...
Jól emlékszem még ezekre az időkre... Aki tanári pályára lép, a nyugdíjig szinte el se hagyja az iskolát, csak átkerül a katedra másik oldalára... Megírtam már itt-ott, hogy az én tanári pályámat a sors rövidre szabta, pedig nagyon szerettem... Egy-két tanítványommal, kollégával máig is tartom a kapcsolatot, elcsodálkozva, hogy lassan nagymamakorba léptek. Ők is...
A szentesi három és az algériai két év után becsapódott előttem az iskola kapuja. Berlinben kapott Gilbert állást, én pedig a "háztartásbeli" (most hogy titulálják?) státuszt kezdtem gyakorolni. Nem is kell mondani, hogy nehezen tudtam megszokni. A kommunista rendszerben "polgári csökevénynek" nevezték az ilyesmit. Nyugat-Berlinben más kép fogadott. Körülöttem sok katonatiszt feleségének (a francia megszállási zónában laktunk) legfőbb problémája az volt, hogyan szervezze az egymást követő vacsorákat, fogadásokat, természetesen takarító és szakácskodó személyzet segítségével. Egyenesen rossz szemmel nézte a vezérkar, ha valamelyik dolgozni akart... Képtelen voltam beilleszkedni közéjük.
Gilbert kollégái sokszor összejöttek nálunk, hogy megtárgyalják a munkát, a diákokat, a többi tanárt... Akkor kezdtem úgy érezni, hogy immár az én életem csak "tartozéka" az övének, hogy ismerőseim, barátaim az ő révén keletkeznek, s nagyon meg kell küzdenem azért, hogy saját magamért is elismerjenek...