Keresés ebben a blogban

2012. augusztus 30., csütörtök

Tanévnyitó...

Még munkabíró ismerőseim blogján, telefonban, esetleg a kerti asztalnál, a nyári nap engesztelővé szelídült sugarai mellett egy csésze kávét szürcsölgetve, egy a téma: a szabadság vége, a munkakezdés hátrálva vagy a várakozás izgalmától pezsegve...
Jól emlékszem még ezekre az időkre... Aki tanári pályára lép, a nyugdíjig szinte el se hagyja az iskolát, csak átkerül a katedra másik oldalára... Megírtam már itt-ott, hogy az én tanári pályámat a sors rövidre szabta, pedig nagyon szerettem... Egy-két tanítványommal, kollégával máig is tartom a kapcsolatot, elcsodálkozva, hogy lassan nagymamakorba léptek. Ők is...
A szentesi három és az algériai két év után becsapódott előttem az iskola kapuja. Berlinben kapott Gilbert állást, én pedig a "háztartásbeli" (most hogy titulálják?) státuszt kezdtem gyakorolni. Nem is kell mondani, hogy nehezen tudtam megszokni. A kommunista rendszerben "polgári csökevénynek" nevezték az ilyesmit. Nyugat-Berlinben más kép fogadott. Körülöttem sok katonatiszt feleségének (a francia megszállási zónában laktunk) legfőbb problémája az volt, hogyan szervezze az egymást követő vacsorákat, fogadásokat, természetesen takarító és szakácskodó személyzet segítségével. Egyenesen rossz szemmel nézte a vezérkar, ha valamelyik dolgozni akart... Képtelen voltam beilleszkedni közéjük. 
Gilbert kollégái sokszor összejöttek nálunk, hogy megtárgyalják a munkát, a diákokat, a többi tanárt... Akkor kezdtem úgy érezni, hogy immár az én életem csak "tartozéka" az övének, hogy ismerőseim, barátaim az ő révén keletkeznek, s nagyon meg kell küzdenem azért, hogy saját magamért is elismerjenek...

2012. augusztus 28., kedd

Nemes Nagy Ágnes: Madár


Nemes Nagy Ágnes: Madár

Egy madár ül a vállamon,
Ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
Hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
Ellökném, rámakaszkodik,
Mint egy tölgyfa a gyökerét,
Vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
Most már eldőlnék nélküle.

2012. augusztus 25., szombat

Tükör által (homályosan)...

   Tegnap este vacsorára voltam hivatalos. Kilencen ültünk az asztal körül, mind többé-kevésbé közeli ismerős, barát, 40 és 70 között. Három házaspár és három magányos nő. A sok téma között szerepelt az Internet-függés  problémája is.
   A társalgás nagy iramban folyt, politika, vakációs emlékek, olvasott vagy olvasandó könyvek, gyerekkori történetek, ételek-italok (a franciáknál elmaradhatatlan téma) stb., mintegy rutinos bizalommal, mivel évek óta összeszokott társaságról volt szó.
   Úgy tizenegy és éjfél között fészkelődni kezdtem, titkon az órámra is pillantottam. Még csak a desszertnél tartottunk és én már a nappali csendes, meghitt sarka után kezdtem sóvárogni, ahol a képernyő várt rám, hogy egy pillantást vethessek a megvilágosuló ablakra. Mi ez, ha nem addikció? El is követtem azonnal a "comming out"-omat. Igen, bevallottam kis aggodalommal, hogy internetes ismerőseim pihentetőbbek, mert csak akkor vesznek igénybe, ha én is akarom, szó és szemrehányás nélkül megvárnak, ha nem érek rá... Sőt, ha csalódtunk egymásban, pszichodráma nélkül magunkra csukhatjuk az ajtót. Tűrik (több-kevesebb türelemmel), hogy végigmorfondírozzam magam itt-ott zavaros eszmefuttatásaimon. Sőt, még biztatnak is kedvesen, hogy továbbmenjek haszontalan kedvteléseimben...
Igen, azt hiszem, igaza van Évának, amikor azt írja, hogy "a blogosok nagy része önmagát adja", ha kiadni nem is akarja mindegyik teljesen. S ez talán írásban, egyedül a képernyő, mint valami tükör előtt, valamivel könnyebb... Annál is inkább, mert ez a tükör ritkán görbe... 
   

2012. augusztus 22., szerda

Mérleg...

   Beleolvasgatok Illyés: Kháron ladikján c. könyvébe, mint már annyiszor, megunhatatlanul. Különösen mióta betelt rajtam a hatvanadik. Mintha csak szoktatnám magam az öregedés gondolatához, ami vészesen közeledik, holott azelőtt beláthatatlan messzeségbe veszett... Körülöttem élő nagyszülők, szomszédok örökkévalónak tűntek kőbe vésett változatlanságukban, s velem is a saját örökkévalóságom illúzióját hitették el...
60. születésnapomon, majd 5 évvel ezelőtt! fiam (és az egész család  -  menyem szülei is) társaságában egy vendéglőben

   Fél évvel a hatvanadik születésnapom előtt eddig ismeretlen aggodalom vett erőt rajtam, s levezetésére szokásom szerint elárasztottam nyavalygásommal jóakaratú ismerőseimet. Addig ugyanis szinte észrevétlenül szeltem át a tizes évek hágóit, semmi magaslati szívdobogást sem érezve magamon: az 50. semmivel sem volt rémítőbb, mint a 40., sőt a 30. sem tűnt olyan távolinak... Mentem csak előre, mondhatni felfelé... Akkor hirtelen úgy éreztem, fenn vagyok a csúcson, s lenéztem. Nem kellett volna, de muszáj volt. Megszédültem. Innen már csak lefelé a lejtőn... Feltűnt előttem a következő tizes: 70... Majd a következő: 80... Hiszen ez csak 20 év távolság! Visszafelé semmi különbség, de előre pillantva!... Ráadásul megjelent lelki szemeim előtt egy addig zárt kiskapu, ami ezúttal résnyire megnyílt...

2012. augusztus 20., hétfő

Radnóti Miklós: Pontos vers az alkonyatról

PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,
kigyúlt a víz alatt a tűz
és sűrübb lett a parti fűz,
hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak
locsog a nagy tutajjal itt,
mert úszni véle rest s akit
figyelget: a bujdosó nap

búvik magas füvek között,
pihen a lejtős földeken,
majd szerteszáll és hirtelen
sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem
bánja, hogy őket látni még,
de büntet is rögtön az ég:
szuronyos szellővel üzen;

s mosolyog a szálldosó sötét,
hogy nem törik, csak hajlik a 
virág s könnyedén aligha
hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat, 
estének is mondhatni már,
feketén pillant a Tiszán
s beleheli a partokat.)

1934. szeptember

2012. augusztus 16., csütörtök

Végre itt a nyár!

   Vagy ne kiabáljam el? Gyorsan lekopogom! Elég régóta böjtölünk, hogy legyen már benne egy kis részünk, még a végetérhetetlen ősz és tél beállta előtt.

Ilyen a kert, így este 6 óra tájban... 
Reggelente, még a harmattal végigjárom a rózsafákat (9 tő), megcsodálom a kivirult fejeket,  levágom az elvirágzottakat. 


Ennek a virágnak a magvait Mindszentről hoztam még tavaly. Anya kertjében nagyon megtetszett, ő meg örült, hogy elviszem. Emigráns virág... Más talajba kellett gyökeret eresztenie, s őt még csak meg se kérdezte senki, van-e hozzá kedve, bátorsága. Meg kell szoknia a másfajta levegőt, a talaj íze is más, a napfényt is fukarabbul mérik...
S a szomszédos templom harangja is más nyelven szól, azt is meg kell tanulnia...


2012. augusztus 15., szerda

Arthur Rubinstein, az élet szerelmese


   Ma este az Arte tévécsatornáján egy Arthur Rubinstein (1887-1982) portrét sugároznak majd. Az előzetesből ez a két mondata ragadott meg:   Vannak emberek, akik szinte sugározzák magukból az életörömöt, mint valami rádium-darabka, mely veszedelmesen megfertőzi a körülötte élőket... Pedig ha pl. Rubinstein hosszú életét nézzük, két világháborút, zsidóellenes őrületet élt meg, melyben egész lengyel családja odaveszett, s élete végére megvakult..."Az életet tudni kell feltétel nélkül szeretni. (...) Ami engem illet, egész életemben az örökkévalóság pillanatait gyűjtögettem." (ford. tőlem, szabadon)("Il faut savoir aimer la vie sans conditions. (...) J'ai été toute ma vie un collectionneur de moments d'éternité.")   De nem is folytatom tovább a fejtegetést, éppen most mondtam Aliznál, hogy mennyire bosszantanak néha a manapság oly divatossá vált bölcselkedők könyvei, melyek elárasztanak bennünket moralizáló tanácsaikkal, esetleg sziruposan misztikus példabeszédeikkel (Coelho, Eric Emmanuel Scmitt stb. Úgy tűnik, magyarok is vannak páran, őket nem említem, olvasatlanul)... Sőt, mitöbb, néha azon kapom magam, hogy bennem is felüti a fejét eme hajlam. El kellene rajta gondolkodni egy kicsit, mi az oka a jelenségnek. Öregszünk és mindenáron át akarjuk adni életünk tanulságait, még akkor is, ha esetleg senki sem kér belőle? Vagy pedig van rá kereslet, mint ahogy e modern "prédikátorok" sikere is bizonyítja, mert az emberek annyira támpont nélkül szenvednek a mai kemény individualizmus világában?...Mindez még csak egy reflexió félénk kezdete...   

2012. augusztus 13., hétfő

Visszatérés, ha nem is "örök"...

ezt a strandot a hét végére úgy kell elképzelni, hogy feketéllett a napozó, fürdőző tömegtől

   Egy egész hét a Somme folyó öblénél (Baie de Somme), a La Manche partján... A másik nagymamával vigyáztunk a két unokára. Luxus baby-sitting, két gyerekre két nagymama, de mi is reméltünk egy kis napsütést. Lett is, de csak csütörtöktől szombattal bezárólag, gyakran erős széllel enyhítve... A tenger azért mégiscsak tenger, varázslatos, színében állandóan a fénnyel játszadozó. Főleg az Atlanti óceán partján, ahol ritka a Földközi-tengernél megszokott  tiszta kék ég, mint valami víz fölé feszített vászon. Az üdülőhelyeknek gyakran a homokdünék között szorítottak helyet. Fort-Mahon, Saint-Valery, Touquet-Paris plage szívünkhöz nőtt városkáit az angolok hozták divatba több mint száz éve, amikor egy kis meleget keresve átrándultak nyaranta a La Manche túlsó oldalára...
   Azért barnultunk egy kicsit, hogy mégis legyen egy kis nyoma az idei nyárnak...
   Gondoltam Zé-re, amikor a tengerre néző kis erkélyeket elnéztem: pár hetet szívesen eltöltenék itt nyáron, szemben a tengerrel, olvasgatva, írogatva, szemlélődve... Ihlet biztosítva.

2012. augusztus 3., péntek

Rövid pihenő...

   Szinte csak két ajtó között írom ezt a pár sort, holnap vagy holnapután megyek újra "unokázni", a szülők szabadsága lejár.. Ez a nyár (ha egyáltalán megérdemli ezt a nevet) nemcsak a napsütéssel, hanem a pihenéssel is adósom marad. De nem baj: ilyenkor azzal vígasztalom magam, hogy az örökkévalóság amúgy is hosszú lesz, "különösen a vége felé", mint Woody Allen teszi hozzá...
   A szoba felújítását és az azt követő fárasztó rendberakást, lomtalanítást már ecseteltem. 24-én elmehettem végre a belga reptérre, ahová unokaöcsém (testvérem fia) érkezett családjával 10 napos látogatásra. 16 éve járt itt utoljára jövendőbeli feleségével, most a két gyerekkel jöttek. Igaz, 1 hónap múlva 38 éves lesz, nekem mindig az a kis szöszke aranyos kisfiú marad, aki nővérével minden nyáron odaköltözött a 3-4 hétre anyáékhoz, a nagyszülőkhöz, amíg mi is ott voltunk... 



   A szülők a nagyfiúval elmentek Párizst látni, én meg addig a 3 kislányra vigyáztam otthon. 
   Galeries La Fayette, Notre-Dame, Louvre, Opéra, Place Vendôme és megfizethetetlen ékszerészei (legalábbis ismeretségi körömben...) voltak programon. Vasárnap már mindannyian együtt baktattunk fel a Montmartre tetejére, a Sacré Coeur-től Párizs egyik legszebb kilátása tárul a szem elé. A Place du Tertre és festői között a turisták egymás lábát tapossák... Pedig annyi giccset ritkán látni egy helyen! Mintha csak az átlag turista nem érdemelne jobbat! A Montmartre régi romantikájából csak a végetérhetetlen meredek lépcsők maradtak meg, Picasso, Modigliani, Fujita rég elhamvadtak már, műveik a múzeumokat, esetleg a gyűjtőket, kereskedőket gazdagítják, nem beszélve a turisták álmairól...
Erőnkből a továbbiakban futotta még egy kis sétahajózásra a Szajnán. A képen a Pont Alexandre látható. Nehéz volt a sokszáz fényképből a válogatás. A vendégek az Eiffel-torony hősies megmászásával zárták a párizsi kalandot, mind a négyen, gyalog, a második szinttel bezárólag, éppen mielőtt megeredt volna az eső...
   Maradt még szűk 3 nap az elutazásig, amit Valenciennes-ben töltöttünk, lassan levezetve az utazás fáradalmait. Fiamék is visszajöttek még egy kis beszélgetésre Meudon-ból. Tegnap délután elvittem a vendégeket reptérre. Kiürült a ház, az eső is megtért, mintha csak erre a pár napra kegyelmezett volna meg...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...