Féléves "együttlakásunk" ért véget péntek este a fiammal. Lejárt 6 hónapos gyakorlata az itteni bíróságon. Vissza kell találnom lassanként a esti magány kietlen óráiba. Mert a nappali majdnem ugyanaz marad.
Negyvenegynéhány évesen az ember többnyire túl van azon, hogy jó munkahelyet keressen magának, családot, otthont alapítson. Új fogalom foglalja el az első helyet : az élet, pontosabban a munka ÉRTELME. Az összegzés. Hol, mivel akarom eltölteni a második felét? Ha belső szükségletből változtatni kell, akkor most, vagy soha.
A Covid hónapjai óta rengetegen feltették maguknak ezt a kérdést, sokan hagyták el a nagyvárosokat - főleg Párizst - a kifizethetetlen lakás árak, a közlekedés nehézségei miatt, de főleg azért mert a fenti kérdés más választ kívánt. Sokan rájöttek, hogy a kezdeti sikerekért folytatott egyre keményebb küzdelem felemészti az életüket. Elsikkadt belőle az értelem, amiért érdemes napról napra újra felvenni a kesztyűt. Igy lett sok bantisztviselőből bio-kertész vagy kecsketenyésztő... esetleg más önálló vállalkozó. Sokszor nagyobb kockázatvállalással és kisebb jövedelemmel, de a munka igazibb, mélyebb értelmével. Hogy meddig tart ez a tendencia, nem lehet tudni. Egyelőre bizonyos területeken nehéz az üres helyeket betölteni.
Ami engem illet, ez a kérdés már nem fog számomra előjönni. Mások a távlatok, sokkal rövidebb, keskenyebb az ösvény. A kérdés : hogy fogom az előttem álló - jobbik esetben néhány - évet eltölteni? Nem számítva az elkerülhetetlen fizikai leépülést, szeretném, ha az alkotni vágyás pislákoló lángja még jó ideig érintetlenül megmaradna bennem. Ha pislákolva is, de megmaradna.
Brancusi portréja, toll, tus, 1995, |