Keresés ebben a blogban

2017. január 29., vasárnap

Bűvölés

   Kaptam egy gyönyörű szál fehér rózsát Thérèse barátnőmtől, újévi lapomért cserébe. Még meg is bűvölte sebtében, afféle Reiki-s hókuszpókusszal, hogy sokáig bírja.       
   Emlékszem, Richarda avatta be annak idején. Én hoztam össze őket, mert sejtettem, hogy jól megértik majd egymást. Richarda beavatta a Reiki mester-fokozatába is, Thérèse viszont az Ikebana rejtelmeibe vezette be őt.
   
Sajnos, a rózsa minden kezelés ellenére csak egy hétig bírta a benti meleget, lekókadt a feje, elszáradtak a szirmai, a levelei. Levágtam alul-felül és egy pohár vízbe tettem a konyhában. Egy hét múlva kis hajtások fakadtak a szárán. Elhatároztam, hogy mentési akciót kísérlek meg.
   Eszembe jutott a facebook-on látott ötlet. Fogtam egy közepes krumplit, levágtam az aljából és felül kis lyukat fúrtam rajta.
   A kertben pár nap óta felengedett a fagy. Szabad helyet kerestem a kakukkfű és a menta mellett, elföldeltem a krumplit a jövendőbeli gyönyörű fehér rózsatővel. 
    
   
   Vajon gyökeret ereszt-e a remény még egyszer a kertemben?... 
    A fejleményekről tudatlak benneteket.

2017. január 26., csütörtök

A reggeli kávé

   
   Szeretem a kávét, nincs is más "drogra" szükségem az ihlethez!
   Gondolom, elég sokan leírhatnák ezt a mondatot azok közül, aki elolvassák.
   Még emlékszem az első kóstolóra, azt hiszem, lehettem végzős gimnazista vagy már egyetemista  -  a kávéivás nem volt mindig annyira elterjedve, mint ma, a gyerekeknél főleg nem  -  és kb olyannak találtam, mint később az első cigarettát: kicsit erőltetni kellett, hogy megkedveljem. Keserű volt, esetleg émelyítően cukros, többszöri próbálkozásra volt szükség, hogy élvezetessé váljon. Nem is annyira az íze, hanem a "feldobó" hatása miatt.
   A tanárira a hetvenes évek elején a vágható füstön kívül az egyik sarokban álló kávéfőző volt a jellemző, nem feledkezve meg a szenvedélyesen sakkozókról és az ugyanolyan megszállottan kötögetőkről. A füstölőket egy idő után külön terembe zárták, de a kávé össznépi vonzerőnek örvendett. Rengeteg órám volt kezdő koromban, mert egyik, 3 évre Franciországba ment kollégám óráit is meg kellett osztanunk a megmaradt 3 (!) francia szakos között, lévén heti 12 órás angol és francia tagozatunk. Ezért a szünetekben első utam a kátrány-sűrűségű, méregerős kávéhoz vezetett. Szerencsére fiatalon bírtam a napi 4-5 csésze mérget.
   A francia családomban a filteres kávé járta, eleinte nyilván elaludtam tőle... Lassanként hozzászoktam. Most már a nescafé a kedvecem, úgy adagolom, ahogy akarom, természetesen cukor nélkül már majd negyven éve, fiam születése óta. Szeretem kesernyés ízét, amit az édesítő csak elrontana... 
  Az én koromban hajlunk a rutinos időbeosztások felé: sok mindent ugyanabban a sorrendben végzünk (szakemberek tanácsolják, hogy néha kavarjuk fel a jól bevált rendet, jót tesz agytekervényeinknek!), kb. ugyanabban az időben, szinte behúnyt szemmel (amit nem javaslok különben).
   Reggel felkelek és még azon pizsamában, köntösben, félig-meddig radar által irányítva leballagok a 18 lépcsőfokon. A konyhában első mozdulatom a forralóhoz vezet, meggyújtom a gázt alatta, miközben a kisebb csészébe készítem a nescafét, lenyelem a kavéskanál mézet, felhúzom a rolókat a kertre, s közben nyugtázom, hogy megint szürke az ég. A nappali felé veszem az utam, hogy az utcai ablakokon is felhúzzam a rolót, s közben lenyomom a számítógép gombját. Mire a víz pezsegni kezd, a gép is beindul és a képenyő előtt kortyolgathatom a megváltó nedűt, mely végre kinyitja a szemem, és nekiláthatok az e-mail-ek olvasásának... 
   Igy megy ez majdnem minden reggel.

2017. január 22., vasárnap

Két tablókép, két generáció...

   Keresem a szálat, ami összeköti a két képet. Mert ott van valahol, láthatatlanul.
   Gyerekkorunkban, az ő gyerekkorában főként, luxus volt a fényképezés, s így rólunk kevés, az ő gyerekkorából pedig szinte alig maradt fenn kép, amihez hozzáköthetném nosztalgiázó emlékezetem szárnyait.
   Az első képen a negyedik osztályt végeztem el. Az évzáróra készülődés sok pillanata megelevenedik, mint a múltból a fiókban felejtett zsebkendő levendula-illata. Még emlékszem a fehér blúzra, szoknyára, amelyet frissen keményítve, vasalva vettem fel reggel, az elmaradhatatlan masnival a hajamban. Ez volt az utolsó masnis évem, azt hiszem, a felső tagozatban már lemondhattam róla végre...
   Sokan voltunk az osztályban, Totka Éva tanítónéni jóakaratú vezénylete alatt. Mi voltunk a negyedik vegyes, volt egy párhuzamos lányosztály is. Most, ahogy majd 60 év múltán elnézegetem az arcokat, a nevek nagy is része beugrik az emlékezetembe... Sokan meghaltak már közülük. 
   A másik kép nemrégen került a kezembe. Emlékszem, anya nagyon megörült neki, egy volt osztálytársa küldte el a másolatot. A harmincas évek vége felé készülhetett. Anya lentről a második ülő sorban, jobbról az ötödik, kis szöszke fehér ruhában... Nicsak: mint én, majd 20 év múlva (19 év volt köztünk a különbség)... Valami "népi" színdarabot játszottak, a "Három árva" címmel, tanúsítja anya kézírása a hátoldalon.
   Akkor még nem tudták, hogy pár év múlva kitör a háború, végigsöpör rajtuk a front, a visszafelé vonuló német és az előretörő orosz hadsereg. Sőt, a lerongyolódott magyar katonák között ott lesz jövendőbeli apám is, aki tejért kérezkedik be nagyapám házába...

2017. január 16., hétfő

Tanúvallomás a tévéből... vagy az életből?...

    Egy tévéműsorban, melyet szinte minden nap megnézek (d.u. 2 és 3 között, ürügy a megállásra napközben) s amelyről már beszéltem is bizonyára, "inspiráló személyek" tanúvallomásait hallgathatjuk meg. Legtöbben persze nagy megpróbáltatásokat éltek át, de az is lehet, hogy életük fordulatai, esetleg kicsorduló energiájuk teszi őket különlegessé. Mindenesetre a műsorvezető intelligens jelenléte is hozzájárul a műsor sikeréhez.
a képen nem az eredeti fiatal nő szerepel
de hasonlít...
   Pénteken egy fiatal, 33 éves nő ült le a hangulatos díszletben, növényekkel, különféle eredeti tárgyakkal, párnás kanapéval, nagymamától örökölt tálalóval berendezett házban, ahol szívesen elfogadna az ember egy kávét... Fején művészi turbánba kötött színes kendő: rögtön tudtam, miről fog mesélni. Megismertem azonnal az itteni északi beszédmódot is, innen 30 km-nyire lakik.
   Boldog házasságban él 14 éve, 8 éves kislányuk mellé fiúra vágytak, de valahogy nem akart sikerülni, egészen addig, míg le nem tettek a görcsös próbálkozásról. S ahogy lenni szokott, nagy örömmel újságolhatta a pozitív tesztet a férjének! Majdnem egyidőben, a terhesség ötödik hónapjában mellrákot találtak nála.
   Köztudott, hogy fiatal korban milyen veszélyes ez az alattomos kór, mely ráadásul  legfinomabb csemegének tekinti a terhességi hormonokat! Rögtön elkezdték a kemoterápiát, nagyon szoros ütemben, eleinte szinte minden nap. Hamarosan kiderültek a medencecsonton és a májon az áttételek... Röntgenterápia járult a kemóhoz... Mindez a múlt év tavaszán kezdődött.
   Nézem ezt a csodaszép fiatal nőt. Nem is annyira a vonásai, hanem a belőle sugárzó hallatlan életerő a szép. A mosolya. A tekintete, pedig szemöldöke, szempillái is kihulltak. 
   Kis idő múlva bejött a férje is. Nagy kék szemek, neve elárulja lengyel őseit. Vidámak, nevetősek, Mélanie azt mondja: "szép életünk van, két gyerekünk, a család, szülők, nagyszülők, barátok szorosan körülvesznek minket. Minden pillanat fontos, mindent más színben látok". Bevallom, nyeltem a könnyeimet, olyan megindító volt a fiatal férj vallomása. Találkozásuk szerelem első pillantásra, ahogy a nagy könyvben meg van írva... S úgy tűnik, most még intenzívebben izzik, melegít, világít a szemükből. Az egyik kérdésre a férfi zokogásban tör ki, bocsánatot kér, mert eddig még egyszer sem hagyta el magát így mások előtt, csak titokban sírt...

2017. január 11., szerda

Korai lámpagyújtás

Georges de La Tour: Marie-Madeleine (részlet)
    Öröknaptáram mai oldalán ez fogad: 
"Légy önmagad lámpása, szigete, menedéke. Magadon kívül ne ismerj jobb menedéket." 
Buddha üzeni az i.e. VI-V. századból. Ő már csak tudja, hiszen mindenki által elismert bölcs volt és még 2500 év múltán is idézzük.
   Megpróbálom hát, elindulok az ihlet után. Önmagamba.
   A lámpásra nagy szükség van, az égen egymást kergetik a felhők és bár még d.u. 5 óra sincs, meg kell gyújtanom a lámpásomat. Nemcsak a belsőt  -  az szinte állandóan ég  -  hanem a szobait is.
    Erről a felfedező útról sokat tudnék mesélni, de nem jött még el az ideje. Egyelőre magamnak próbálom megfogalmazni, kerekíteni, nyesegetni a szavakat, mondatokat, hogy megvilágíthassák, ami leginkább lefoglal jónéhány hónap óta, akkor is, ha mást csinálok éppen. Ez a bizonyos "háttér" mindig ott van, mint valami diszkrét látogató, aki végleg befészkeli magát, anélkül, hogy meghívták volna. Szemem sarkábol figyelem, mozdul-e vagy nyugton marad, hogy elterelje magáról a figyelmet, s lecsaphasson, ha már kellően láthatatlanná tette magát.
   Vannak persze lelkesítőbb teendőim is. Megírtam már kb 40-50 üzenetet az új év alkamából. Nemsokára megleszek a szimbolikus csűrés-csavarással, ami a láthatatlan tintával írt üzenetet is segíti kibogozni. Számomra legalábbis érthető lesz...
   Teljesen hétköznapi módon viszont le kellene mennem a pincébe a dobozokért, hogy a megfáradt karácsonyfa díszeit leszedjem és rendíthetetlen optimizmusról téve tanúságot, a jövő karácsonyban bízva ismét levigyem a pincébe. Kicsit húzódozom még ettől a túrától...

2017. január 8., vasárnap

Mark Twain idézetek...

   Mark Twain... Igazi neve Samuel Langhorne Clemens, írói álneve a "mark two", vagyis a "második jel" kifejezésből ered, mely a hajózható víz mélységét jelezte a gőzhajók számára (ahol szintén dolgozott változatos élete során).
    A híres amerikai író három regényét olvastam gyerekkoromban, lenyűgözve: a "Koldus és királyfi"-t, a "Huckleberry Finn kalandjai"-t és a "Tom Sawyer kalandjai"-t. Sok egyebet is publikált, sikeres íróként halt meg 1910-ben, nem egészen 75 éves korában. Érdekes anekdota, hogy a "Tom Sawyer kalandjai" volt a világon az első írógéppel írt regény, 1874-ben!

Összegyűjtött aforizmái, gondolatai élvezetes perceket szereznek, nem hiányzik belőlük a humoros életbölcsesség. Ime kis csokor a válogatásból:

“Időnként elmegyek az orvoshoz, és megvizsgáltatom vele magam, mert az orvos is élni akar. Aztán elmegyek a gyógyszertárba, és kiváltom az orvosságot, mert a patikus is élni akar. Aztán a gyógyszert a csatornába öntöm – mert én is élni akarok!”

“Egyszer egy tucat barátomnak küldtem táviratot ezzel a szöveggel: „Menekülj – mindent lelepleztek”. Mindannyian azonnal eltűntek.” 

“Mindig őszintén ismerd be a hibáidat. Ez elbizonytalanítja a lesben állókat, és lehetőséget ad arra, hogy továbbiakat kövess el.”

“A jó modor az, hogy eltitkoljuk, milyen sokat tartunk magunkról és milyen keveset a többiekről.” 

“Add meg minden napnak az esélyt, hogy életed legszebb napja legyen!”

“A hírnév illanó, a népszerűség véletlen. Az egyetlen biztos dolog ebben az életben – a mulandóság.”

“A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.” 

2017. január 2., hétfő

Az én 2016-os szilveszterem...


   2017. Ezt is megértük  -  sóhajtok fel. 
  Újfajta reakció. Az élet nem beláthatatlanul kígyózó széles út többé, hanem egyre keskenyedő mezsgye, esetleg szakadék szélére vezető hegyi ösvény, melyet szakaszonként teszünk meg, gyakran hátrapillantunk, pihegve meg-megállunk, és örülünk, ha még ballaghatunk rajta...
  Elhatároztuk két szintén egyedül élő kedves ismerősömmel, hogy együtt töltjük a Szilveszter estét. Ki-ki vállalja a menü egy részét, s nálam jövünk össze. Egyikük, Françoise előtte napon töltötte be a 83. évét, így neki külön ajándék is járt. 
    Anne készítette az előételt, Françoise vállalta a húst (kacsamell naranccsal). Rám esett a desszert, amúgy is ebben vagyok még a legelismertebb családi és baráti körökben (igaz, G. is ezt szerette legjobban a fogások közül, s így természetesen ebben tettem szert a legnagyobb gyakorlatra). A fenti képen látható Charlotte-ot készítettem el (viszonylag gyors és nehéz elrontani is). 

   Jól elbeszélgettünk, hiszen a szűk kör megfelelő hangulatot keltett hozzá és kihozta a bizalmasabb vallomásokat is. A desszert előtt társasjátékoztunk, Françoise valami fejtörő játékot hozott, ami a scrabble és a domino között helyezkedik el valahol. Ide kell még írnom, hogy meglehetős csodálattal viseltetem Françoise irányában. Már több mint 10 éve ismerem. Szinte semmit sem változott, még most, nyolcvanas évei elején is jó tizenöttel kevesebbnek néz ki. Szellemi frissesége megmaradt, sőt a fizikai is tűrhető (az enyémnél jobb). Utazik, most éppen Dél-Afrikába készül. Mióta özvegy, egyedül látja el nagy kertjét is. Lényeg, hogy soha nem panaszkodik, hangulata mindig kiegyensúlyozottan kedves, mosolygós. Nincs kizárva, hogy időnként fellobban, esetleg elkeseredik, de azt megőrzi magának, azt hiszem...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...