A lenti néhány sorban olvasható a "Vénasszonyok nyara..." első bekezdése. Eredetileg franciául írtam. Az alábbi szöveg fordítás is, adaptáció is a magyar nyelvre. Közben tudatosult bennem a nyelvi mechanizmusok óriási különbsége, mennyire más hatást tenne a szó szerinti fordítás egyik nyelvről a másikra, és épp ezért mennyire lehetetlen. Vagyis: más bőrbe kell bújni ahhoz, hogy kb. otthonosan írjunk egyik vagy másik nyelven, akár anyanyelvről, akár "örökbefogadott" nyelvről van szó... Az az érzésem, hogy sokáig kellene még csiszolgatnom, teljesen megfeledkezve az eredetiről, hogy teljesen símán gördüljön magyarul is...
"Na, végre kisütött a nap!... Nagyon elegem volt már ebből a reggeltől estig tartó szürkületből, az ember meg sem tudja különböztetni a nappalt az éjszakától... Hát igen, magányosan élek, de ebben korántsem vagyok egyedül! Egyeseknek választott, másoknak elszenvedett a magány. Az enyémet eleinte megszenvedtem, később megbékéltem vele. Belaktam...
No, indulnom kell... Nem azért, mert Mindenszentek napja van! Készakarva választottam neki ezeket a sárga krizantémokat. A sárga volt a kedvenc színe... Mindegy annak már, mondhatná valaki. De jó lenne hinni az ellenkezőjében! Igaz, ez azt jelentené, hogy minden porszeme didereg most a novemberi fagyos földben... még elképzelni se jó!
Meg kell mozdítanom végre öreg csontjaimat... tizenöt éve tart már ez a heti zarándokút... Minden áron véghezviszem, ha esik, ha fúj, akkor is ha süt a nap és szívesebben pihennék a nyugágyban, ahelyett hogy sírkövek között kószálnék... Senki sem kényszerít. A világon senki.
Majd ötven évet töltöttünk együtt... Együtt? Inkább azt mondanám, egymás mellett. Öszeszoktunk, mint a régi bútorok, melyek együtt használódnak el a sok ütközéstől, surlódástól..."