Tavasz?...

   

Ma reggel olyan szép napsütés fogadott, hogy a kellemes meglepetéstől azonnal a fényképezőgéphez kaptam. Az időjárás előrejelzései ugyanis minimum csütörtökig esős, szeles, hideg időt jósoltak, amiben különben már volt is részünk napok óta.

   

Szeretem a reggeli napot, azt, amelyik az utca felől érkezik és végigsímogatja a függönyöket, a kanapékat, megvilágítja a bumfordi táncosnő szobrát is, melyet egyik csoportbeli kollégám állított ki pár éve és tőle vettem meg.

   

A vörös tulipánok  valósággal kigyulladnak ilyenkor. A kertben virágba borul lassan a kamélia. Kifelé kívánkozik az ember, de a szél metsző hideg. Megtanultam már a 25 év  alatt, hogy nem kell az első csalóka illúziónak hitelt adni... Várjuk ki a végét.

Egy Pilinszky-levél

Pilinszky összegyűjtött leveleit böngészem.
Az alábbit 1980. jan. 28-án keltezte Törőcsik Marinak Velemből.

Drága Mari!
Karácsony után egy hetet töltöttem Pesten Ingriddel. Többször hívtam magukat, de senki se vette föl a kagylót. Ezt mindketten nagyon sajnáltuk. Drága Mari, írja meg, mikor és meddig lesznek Pesten. Legközelebb amikor fölmegyek, szeretném látni magukat, hiszen oly rég beszélgettünk! A gyerekek Jézuskája is megkésett, ez is bánt.
   Ami engem illet: a legjobb velemi napokra emlékeztető csendben élek. Újraolvasom a Karamazovokat; döbbenetes! Pártatlanul száll alá három alaptípus  -  a szent, a lázadó és a képmutató lelke mélyére  -  egy, a Dante dimenzióit sokszorosan meghaladó mennybe, purgatóriumba és pokolba, egyszóval önmagába és persze az olvasóba. Valamikor azt hittem, hogy ismert "fecsegése" zseniális formai találmánya volt. Most ámulva látom, hogy sohase fecseg, minden rezdülése pontos megfelelője egy örökmozgásban lévő drámának. Szerb Antal (amikor először és utoljára fölkerestem) azt mondta, már egyedül ezt a regényt tudja olvasni. Minden huszadik századi műtől az különbözteti meg, hogy hasonlíthatatlan erejét tökéletesen földeli, a pokolban is szelíd marad.
   De nem áradozom tovább. Gyuszit és a gyerekeket sokszor ölelem, drága Mari, és kérem, válaszoljon! Igaz barátja:

Jancsi

 Pilinszky 1981. május 27-én meghalt. Nem volt egészen 60 éves.

Barkácsolás

   Kinek nem volt még része manapság IKEÁ-s kalandban? Hát, gondolom, annak, akinek túl sok, vagy túl kevés pénze van... Esetleg annak is, aki nem szereti a modern skandináv stílust. Netán világnézeti okokból utasítja el, mint Gilbert, aki kategórikusan elzárkózott, miután megtudta, hogy a II. világháború alatt a cég alapítója együttműködött a nácikkal...

   Hogy őszinte legyek, nem vagyok ennyire következetes. Sőt, mióta Gilbert meghalt, néhány IKEA bútordarab be is lappangott a házba... Nagyon praktikusak, ár és minőség viszonyában verhetetlenek. Két bajom van csak velük.

   Az egyik, hogy sok helyről visszaköszönnek rám... A másik, a fontosabb meg az, hogy apró darabokban érkeznek, egészen takarékos méretre csomagolva, melyből aztán elénk bomlik az ijesztő mennyiségű, százféle méretű, előre kifúrt darab fa és az akkurátusan külön kis zacskókba csomagolt, töménytelen és változatos formájú csavar és egyéb titokzatos herkentyű... Mindegyikből hajszálpontosan annyi, amennyi kell. Ezért fogja el az embert a szorongás, ha néha megmarad a végén egy-két csavar...

   Tegnap este öt óra felé nekiláttam az összeállításnak. Nyolckor kidőltem, de állt a szekrényke, igaz, még nem a négy lábán... Ma délután fél négytől fél hatig BEFEJEZTEM! Öt fiókja van, de csak az első összeállítása ment lassabban, a többi már rutinosan, igaz, azért még nem csukott szemmel! Áldom a kis tölthető fúrógépemet, ami kívánatra csavarozik is, oda-vissza. Igy lettem kész hamarabb, mint amennyi időtől tartottam. 

   Most már csak le kell festeni. Kicsit mégis büszke vagyok magamra...

Nosztalgiahullám egy fénykép miatt...

   Mi is válthat ki az emberben nosztalgiahullámot? Olykor elég egy dallamfoszlány, hogy  abban a pillanatban visszaröpüljünk arra a bizonyos nyári strandra, s máris bőrünkön érezzük a perzselő nap s az enyhe szellő símogatását, téli zimankó kellős közepén...

   Máskor meg hirtelen beúszik egy elfelejtett illat, s azonnal felidéződik szánkban a hajdani disznótorok íze... Néha csak egy mondat, egy szó, esetleg egy kifakult fénykép s kinyílnak a zsilipek...

   Minden érzékszervünk az emlékek kifogyhatatlan lerakata.

   Tegnap egy fényképre bukkantam a "Fotóbutik" nevű F-B oldalon. Ismerőseim közül sokan időznek el rajta, úgy látom. Az említett képen egy idősebb asszony feldarabolt répalevelet kavar kukoricadarával a kacsáknak. Önmagaban véve nincs ebben semmi különös, mégis az emlékek, hangulatok áradatát indította el, szinte gombnyomásra.

   Többször is említettem már mesebeli piriti vakációim hangulatát. Mert ugye, nem is annyira eseményekről, világrengető kalandokról, hanem hangulatokról van itt szó. Majd 20 éven át tartó személyes idillről, köztem és a dunántúli, akácosok között megbújó kis falu közötti idillikus nyári hónapokról.

   Az idegen fénykép egyszerre idézte fel a gyerek- és kamaszkor egzotikusnak tűnő felfedezéseit, majd e felfedezések minden évben visszatérő megnyugtató bizonyosságát. A hangulatot, melynek áradó szeretethullámaiban fürödhettem évente egy-két hónapig... A  szénagyűjtés, krumpliszedés, tehénőrzés felejthetetlen emlékeit... Mindig mezítlab, ami külön élvezet volt.

   Na és a kacsák? Iduska nénémnek több is volt, néhányat tömésre fogott. Sokszor szedtem a haragoszöld répalevelekből a kertben, élveztem, amint vékony csíkokra szelte a kés, még a darált kukoricával, kis vízzel kevert eledel sajátságos illatát is, melyre falánkul vetették magukat a mindig éhes kacsák... 

   

   

Radnóti Miklós: Ikrek hava

(...)
- Hogy halt meg anya?  -  kérdeztem három év múlva egy alkonyatkor a nénit.
- Tanulj, és ne kérdezz butaságokat! Meghalt!
- Hogy halt meg? miért halt meg?  -  A hangom megijeszthette, mert felém fordult, és összekulcsolta a kezét.
- A szíve nem bírta, ikerszülés volt.
- Ikerszülés volt?  -  mondtam ámulva utána.  -  Mi mindent rejtegetnek ezek még!  -  csikordítottam össze a fogam, a kezem ökölbeszaladt... Micsoda család! Minden másképpen van, mint másoknál, rendes embereknél!
- Hol az ikertestvérem?  -  támadtam a nénire gyanakodva.
- Meghalt, gyönge volt, egy-két percig élt csak. Az is fiú volt.
- És?
- Mit és?
- És... és anya azért halt meg, mert ikergyerekei lettek?
- Azért  -  törölt ki gyorsan egy könnyet a szeméből a néni  -, de ezen már úgysem lehet segíteni, ne kérdezgess, és különben sem való ilyesmiről beszélgetni. Szégyelld magad!
- Dehogyisnem való!  -  dühöngtem  -  és apa!
- Hát nem hagysz békén? Apád nem volt Pesten, egy órával később érkezett meg. Tanulj és hagyj békén!
Egy nagy lélegzettel visszanyeltem torkomból a szívemet.
- Huszonnyolc éves volt akkor szegény Ilona  -  sírta hirtelen a néni, és kiment a konyhába. Rányitottam, de visszanyomta az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban a konyha felől.  -  Tanulj és hagyj békén  -  kiabálta nedves hangon.
- Én a falhoz vágtam volna apa helyében azt a kölyköt, tudja?  -  ordítottam az ajtón át.
- Bolond vagy? Milyen kölyköt?  -  nyílt ki hirtelen az ajtó.
- Engem  -  sziszegtem összeszorított szájjal  -, mindenki meghalt neki, csak én maradtam! És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vagyunk, honnan lehet azt tudni?!
(...)

   A múltkoriban néhány ember összejött egy tévéműsorban, hogy elmondják egy életen át tartó gyötrődéseiket: ikertársukat elvesztették, s azóta úgy élnek, mintha egyik felüket amputálták volna. Egyrészük még a születéskor maradt magára, s egy életen keresztül viselte a rejtélyes és fájdalmas hiányérzetet, mert senki nem világosította fel, mi történt. Kíméletből. Holott sok évtizedes szenvedést takaríthattak volna meg, ha a lehető leghamarabb tisztázzák a gyerek előtt a történteket. 

   Most már tudjuk, hogy a születés előtt az ikrek titokzatos összhangban, mintegy szimbiózusban élnek a méhen belül, s ez többnyire megmarad születésük után is. A magára maradt ikertestvér reménytelenül keresi elvesztett társát, "levágott felét", s nem találhat gyógyulást megfejthetetlen bajára, hacsak idejében meg nem kapja rá a magyarázatot. A gyerek Radnóti szemrehányást kapott válaszul: "nem való ilyesmiről beszélni... Szégyelld magad!" A pszichológiai készség döbbenetes hiánya... Hányszor kaptunk kérdéseinre ilyen elhárító, megszégyenítő választ! Míg végül is magunkba zártuk őket, valamint a válaszokat is...

Asszonyok sora...

   Elmúlt a nőnap, azt hozta, amit nagyjából el is vártam tőle: azt hiszem, hogy tán egy hangos szót sem szóltam egész nap... Belül aztán nagyon is jól eltársalogtam magammal!

   Gyönyörű napos idő volt, azúrkék éggel és kimentem a temetőbe. Ollót vittem a zsebemben és egyenesre vagdostam a mini-bukszusokat a márványlap körül. Búcsúzóul kis fehér kavicsot tettem a januári mellé: itt jártam.

  A múltkoriban egy pszichológus azt fejtegette a TV-ben, hogyan nehezednek a soha fel nem fedett családi titkok a későbbi nemzedékekre is, anélkül, hogy ők tudnák, mitől szenvednek. Esetleg ismétlik a tragédiákat, mint valami öröklődő betegséget, míg csak fel nem oldja valaki a titkot.

   Ettől már csak egy lépés volt a leszármazottak sora, nőnap lévén női felmenőim ágai... Kedvet kaptam, hogy elgondolkodjak, kitől mit örökölhettem és kikeressem ritka fényképeiket is.

   Apai nagyanyám 23 éves koromban halt meg, a másik tíz évvel később. Ha volt is titkuk, magukkal vitték a sírba. Örök sajnálatomra már sohasem tudhatom meg, milyen titokzatos örökséget hagytak rám, csak sejtelmeim vannak róla.

Anya már sokat mesélt, olykor túl sokat is felfedett, szinte nyitott könyv volt előttünk. Mégis maradt kérdezni valóm.

   Ami engem illet, a kettő közötti egyensúlyt szeretném elérni. S hogy unokáimnak ne legyen elmulasztott kérdeznivalója egy kimaradt láncszem miatt.

Nagymamák napja

   A múlt vasárnap történetesen a "Nagymamák napja" is volt Franciaországban... Mivel már kétszeresen is kiérdemeltem a státuszt, ezt a virágot kaptam az unokák nevében.

   Persze, mindenki tisztában van az efféle ünnepek pusztán kereskedelmi eredetével. A karácsonyi nagyszezon utáni üresjáratot fel lell lendíteni a Valentin, a nagymamák, a babavárás, a titkárnők, az ápolónők stb. ünneplésével. Hogy az Anyák napját és a Nőnapot ne is feledjem! A férfiaknak ott van az Apák napja, meglehetősen kései találmány... Talán azért, mert a férfiaknak nincsen külön ünneplésre szükségük? Övék lenne az összes többi nap?... 

   Mesterkélt találmány ide vagy oda, a virág mégis nagyon jól esik. Okkal vagy ok nélkül. Főleg, ha igazi érzelmek kísérik.

Restauráció

A mellékelt "csendélet" a konyhai dekoráció része, pont a fejem felett, amikor reggelizek, ebédelek a magam társaságában... 
Ma reggel ezt a hatást tettem magamra. Csak az aranymadár (egyiptomi szobrocska másolata) hiányzik a valóságban...
Szombaton oda, tegnap este visszaautóztam a gyerekektől, ezzel lezárult a lányok két hetes téli vakációja is, hó nélkül, esős, enyhe időben. Szerencsére a múlt hét végén elvittem őket a tengerpartra, hogy félúton együtt tölthessék a szülőkkel a péntek-szombat-vasárnapot és ki is szellőztessük magunkat a napos, szeles  -  és egyébként majdnem néptelen  -  strandon.
Kicsit lemerült a belső akkumulátorom, pedig még ma hozzá kell fognom a félórás "exposé" megírásához, péntekre. Lucie-vel feltakarítottunk, rendet raktunk még pénteken, elutazás előtt. Mégis kellemesebb így visszatérni.
Náluk ma reggel kezdődik a padlástér szigetelése és lakhatóvá tétele. Hetekig eltart majd, de ők csak este mennek haza, amikor a mesterek már elvonulnak.
Ma reggel csodás kék ég és napsütés fogadott, amikor felhúztam a redőnyöket. A téli gyepet még nem akarom taposni, de a kertbe már le kellene ereszkedni és  szétnézni a rózsafák között. Az éjjel is esett.
Nagyon szerettem az unokáimmal töltött időt. Kell ez a meleg kapcsolat mindannyiunknak. Úgy kóstolgatom, mint ritka csemegét, hiszen néhány év múlva már emlékké halványulnak csupán ezek a hetek. A barátoké lesz az esőbbség, s ez a természet rendje. Az ellenkezője nyugtalanítana... 
Hirtelen lelassult a ritmus, a csend is furcsán vesz körül, hozzájárulva a tempó fékezéséhez. "Restaurálom" magamat...