Feldmári bölcsességek

   Györgyi jóvoltáboól egy Feldmár-oldalra tévedtem és ott is ragadtam több, mint egy órát. Ez az én egyéni szabadságom, az egyedüllét kellemes ellenszolgáltatása, hogy akár délig is elböngészkedjek a képernyőn, érdekes olvasmányok felett: egy félóras Esterházy Péter felolvasástól egy csomó újságcikken, fotón keresztül egy Feldmár interjú-sorozatig.

    Megvallom, eddig többnyire csak névről ismertem a híres kanadai pszychiátert. Most kicsit belekóstoltam a nézeteibe. Érezhetően saját élettapasztalatai kovácsolták rendszerbe empirikus módszereit.

     Mélységes humanizmusa fogott meg elsősorban. Az ember nyilván arra reagál leginkább, ami személyes visszhangot kelt, válaszként hangzik saját kérdéseire, esetleg igazolja a maga feltalálta puskaport.

   "Amikor az ember a félelmeit használja a döntéseihez, tulajdonképpen menekül. Csak abban az esetben indul el egyáltalán valami felé, amikor elég bátorságot gyűjt ahhoz, hogy bár fél, mégis a vágyait kövesse."

   Ilyenkor persze belenézünk a visszapillantó tükörbe. Vajon előfordult-e velem, egyre tekintélyesebb hosszúságú életem folyamán, hogy mertem követni vágyaimat? Vagy csak igazolásokat gyűjtöttem arra, hogy mennyire lehetetlenek? Van, aki ebből meríti mártíromsága kissé önelégült igazolását: "mi mindenre lettem volna képes, ha..." Esetleg "úgyis mindegy már, késő bánat, kár gondolni is rá"... Lemondások sorozata és a velük járó alattomosan belénk szivárgó méregadag.

   Ami engem illet, legalább kétszer-háromszor hallgattam a vágyak szavára, melyek erősebbek voltak, mint a félelem. Igaz, teljesülésük nem mindig hozta meg a nirvana tökéletes állapotát. De mit számít a relatív csalódás! Előre léptem. Az élet mezsgyéjén többet ér az előrelépés, mint a sajnálkozást szülő egyhelyben tiporgás, sőt, az esetleges meghátrálás...