A múltkoriban régi fényképek kerültek szóba s valaki közbevetette, hogy sohasem nézegeti őket: az emlékei a fejében élnek...
Elgondolkodtam: nekem viszont szükségem van e "bizonyítékokra", mint valami időgépre, mely visszaröpít szinte azonnal a képen rögzített pillanatba és ízét maradéktalanul felidézi. Újra érzem, amint a délutáni forróság enyhülőben, kiülünk a ház elé a meggyfák árnyékába az apa ácsolta padra és a pillanatok alatt kitelepített székekre. Lábunk alatt harsogóan zöld még a fű, melyből - mintegy a fő helyen - kiválik a műanyag ülőke élénk narancs színe, a fényképész (François) helye...
A kép hátoldalán felirat: 1993. nyara... Szerencsére feljegyeztem a dátumot, különben könnyen tévedhetne az ember pár évet. Anyósom, apósom utolsó látogatása Mindszenten. Apának még 2 éve maradt hátra. A képen látható személyekből már csak kettő él...
Nemsoká útra készülünk megint. A ház rendületlenül visszavárja a megmaradottakat és az új nemzedéket, hogy továbbteremtsék az emlékek láncát...
'93 óta jól megfogyatkoztunk.
VálaszTörlésSok szeretet, összetartozás van ezen a képen, tovább viszik, akik később születtek.
Remélem, Klári. A mi dolgunk, idősebbeké, hogy a hagyományt átadjuk.
Törlésengem nagyon meg tudnak hatni ismerőseim, rokonaim régi fényképei
VálaszTörlésnekem is hiába vannak a fejemben, kell, hogy lássam, és olyan jó néha újra megnézegetni
Nagyon megértem, amit érzel, Kati. Amikor évente összejövünk, szinte mindig előjönnek a képek... Egyfajta rituálé az emlékezésre.
Törlés