Esti, lefekvés utáni kedvenc olvasmányom Réz Pál: Bokáig pezsgőben című hosszú beszélgetése Parti Nagy Lajossal. Olyan olvasmányt szeretek választani estére, mely kellemesen érdekes, de nem felbolygató, s jó félóra múlva, úgy 3 óra felé álomba ringat...A nyáron vettem a könyvet Szegeden. Ha jól tudom, a beszélgetést még 1992-ben kezdték el, s a "hangos memoár" 2015-ben kibővítve a "Tények és Tanúk" újraéledő sorozatában, a Magvető kiadónál jelent meg 2016-ban. Réz Pál idén májusban meghalt, 86 éves korában.
Aradon született, onnan került viszontagságos időkben Budapestre. Kritikus, műfordító, kiadó (Szépirodalmi) és folyóiratszerkesztő (Holmi), irodalomtörténész - mindez volt Réz Pál. Mégis, a könyv olvastán igazat kell adnom Parti Nagy Lajosnak: "... mégsem ezek egyikét mondanám, hanem azt, hogy Réz Pál foglalkozása rézpál."
Nagyon jó mesélő, mégsem akarta megírni a memoárját. A huszadik század magyar irodalmát kiválóan ismerte, sőt, a második felének legjelentősebb alakjaihoz baráti kapcsolat is fűzte. A könyv anekdotáinak végetérhetetlen sora nemcsak szórakoztató olvasmány, hanem a kor irodalmi életéről is hű képet ad: a párt cenzori tekintete ránehezedett mindenkire, íróra, költőre, szerkesztőre, kiadóra egyaránt. Sokszor kisebb-nagyobb megalkuvások árán lehetett csak menteni a menthetőt.
Két kisebb részletet ragadnék ki a beszélgetésből, melyek különösen megmaradtak bennem, nyilván személyes okokból. Az első, melyet magam is megfogalmaztam tíz évvel ezelőtt, amikor az írásba fogtam, francia nyelven, s nagyapám viszontagságos életét felidézve az alábbi felismerés hirtelen egészen evidens módon világosodott meg előttem:
"Hogy ennek a bizonyos magyar nemzeti jellemnek is fontos összetevője, hogy fölöttünk döntenek, hogy úgyse tudok beleszólni abba, ami történik, inkább behúzom a nyakam, erről Babits is ír már egyébként. Hogy az események a fejem fölött röpülnek el, a kérdés, hogy milyen katatonul viselem el, hogy Pilinszkyt idézzem. A magyar szellem ez, hogy túlélni mindent, ugye. Egyébként nemcsak magyar dolog ez, hanem kelet-európai."
A másik részlet Illyéssel, az írással kapcsolatos:
"Nagyon szeretem Illyés könyvét, a "Kháron ladikján"-t - az egyetlen könyve, a verseit nem számítva, amit remekműnek tartok. (...) Én rettentő öntelt vagyok, ennek következtében egy hihetetlen magas dolgot szeretnék megostromolni. Ez azért rossz taktika, mert nyilvánvalóan úgy kell csinálni, hogy ír és ír az ember, ír közepeset, jót, aztán hátha nagyon jó lesz egyszer. Feltehetőleg mindkettőnk kedves írója, Kosztolányi is így tett. Nem volt olyan nagyon jó, amit fiatalkorában csinált, aztán addig-addig írt, amíg nagyon jó lett."
S hozzátesz egy számomra nagyon megszívlelendő következtetést:
"Sajnos nekem már arra nincs időm, hogy írás közben tanuljak meg írni, ahogy ő mondta."
