Rakovszky Zsuzsa
Öregkor
Megint a nyár: parlagfű, zöld legyek.
Amint az év bankjegyét januárban
fölváltottam, a kisebb címletek
kifolynak a kezemből: újra nyár van,
megint egyszer hóvége, újra kedd.
Úgy nő tovább az élet szakadatlan,
mint kötött sál, melyet a köszvényes kezek
reflexmozgása nyújt, bár a mész megülte agyban
többé se terv, se szándék, csak a szokás uralma.
Virágzik az ecetfa – mint tavaly,
tíz éve. Mintha a mintát lefújta volna
a szél egy régi blúzról, fakó kis csillagok
a lábtörlőn, a lépcsőn. Besodródnak a hallba,
éjjel a holdfény rombusz alakú
tócsájában hevernek haldokolva.
Még a két macska is ecetvirágszagú…
Nyolc óra: az utca percek alatt
kihal. Az ablakokban reszketeg kék
világosság: valami sorozat.
Vágy, bosszú, szenvedély hevíti föl az estét.
Mindez oly távoli, akár bölcs is lehetnék,
vagy szent, de csak a szomjúságot érzem
az eltűnt szomjúságra. A vágy, mint régi seb, még
tompán jelez a kéken meg-megrángó sötétben.
Éjszaka az idő magára hagyva
tesz-vesz a házban: kirágja a szövetet.
Az ábécérendet összezavarja
a polcon, minden vízszintes felületet
porral lep – penésszel a kenyeret.
A rózsát barna kóróvá aszalja.
Már nincs erőm, hogy ellene tegyek.
Hagyom, vigyen, ahova ő akarja…
Erre-arra kanyarog a kidőlt
sör csíkja. A sarki kisbolt előtt
egy szál trikóban vedelik a sört.
A bolton túl az árok, alján fekete-zöld
szennyvíz, partján csalán és bodza nőtt,
szél borzongat csiga rágta laput.
Az árkon túl a domb, a dombon a fenyők.
Az erdőn túl egy újabb betonút
egy ugyanilyen városba vezet.
S az erdő mélyén, ott sincs semmi más
sehol, csak a már ismert részletek
új kombinációi: sarjadás
és korhadás, nem lakja megbűvölt lény a fát,
nincs ház a sűrűben, hol csontkezek
mákot törnek mozsárban, kiseprik a szobát.
Nem horzsol hattyúszárny holdtól vemhes vizet…
Vállamon egy madár ül és rekedt
hangján azt ismétli: nem érdemes.
Azt mondja: nincs jövő. A helyzetek
nem változnak, csak a helyszínek és nevek.
A régi bajt tövestül tépheted,
csak jobb talajt kínálsz az új bajoknak.
A változás: hanyatlás, mondja. A füstbe ment
reménységnél csak a betelt remény a rosszabb…
Kénsárga fény a temető fölött:
az égi roncstelep öngyulladása,
az alkonyat rongykazla füstölög.
Aztán kék este ömlik a sistergő parázsra.
S a kékben úgy dereng egy messzi sárga
ablak, mintha minden, amit szerettem,
ott élne most a halvány borostyán térbe zárva,
félig még látható, egész elérhetetlen.
Egy idegen szobában ébredek
minden reggel. Az ismeretlen
ágyból nézem a szürke-kék eget,
ahogy a véletlenszerű ablakkeretben
kettőbe vágja egy esetleges
szederfaág. Várom, hogy összekösse
az „itt és most”-tal az emlékezet
a szálat, amit elmetszett az este:
a döntések és kényszerek sorát
s a véletlenekét, amelyek összessége
az életem, amelyben minden lehetne más,
minden lehetne semmi, a kezdetet kivéve.
A kezdet: ott van első, egyetlen otthonom.
Időtlen napsütés pereg a konyhakőre,
a kézre, régen nincs sehol, most is fogom,
már el sem engedem, arra a kis időre…
Rakovszky Zsuzsa szívszorítóan pontos verse, különösen most...
Köszönet Gabinak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése