Nem mindennapi szombat délután

E. Schiele

   Hetek, talán hónapok óta készülök erre a napra: mióta megtudtam, hogy október 5-én megnyílik a Schiele - Basquiat kiállítás a Vuitton Alapítvány múzeumában Párizsban, a Bois de Boulogne zöld ölében. Schiele már évek óta egyik kedvenc festőm, Basquiat-t csak "messziről" ismertem, talán mióta meghalt a 80-as évek végén.

   Fiam előre lefoglalta az időpontot, a jegyeket a Neten, így nem kellett végigállni a száz métereken át kígyózó sorokat. Rengetegen voltak, minden korosztály, de legtöbben talán mégis a fiatalok. Daniel kölcsönadta a botját, erre támaszkodva botorkáltam végig a 4 szintet. Előnye, hogy a teremőrök különleges figyelemmel vettek körül, kalauzoltak kérés nélkül is a termekben!

Jean-Michel Basquiat

   Egy szintet szenteltek Egon Schiele műveinek, főleg a rajzainak, aminek külön örültem. Régóta az volt az érzésem, hogy őt a festés kevésbé izgatta, mint a rajz, a gyors, spontán, villanó skiccek  -  mintha csak abban a bizonyos "flow"-ban tudott volna alkotni, efemér, zseniális megérzéseket (kb. 300 festménye maradt fenn, 3000 rajzzal szemben). Osztoztam vele ebben a mély meggyőződésben, titkos támogatásnak vettem részéről, örültem, hogy egy ilyen egyedülállóan zseniális "meteor" igazol engem a mindennapi küzdelmemben, hogy elismertessem a rajz iránti vonzódásom jogát! A rajz műfaját ugyanis legtöbben nem veszik komolyan: amolyan kis firkálásnak tekintik, legfeljebb az "igazi mű", a festmény előkészítése ad neki bizonyos létjogosultságot! Engem valósággal megigéz...

Basquiat 

   Három másik szint Jean-Michel Basquiat birodalma. Vele "élőben" először szembesülök. Be kell vallani, hogy a találkozás eleinte sokkoló hatású, még Schiele után is. Sokszor monumentális méretű képein először is a színek "kebeleznek be" bennünket, majd a zsírkrétával húzott vonalak, feliratok. Figuráiban elsősorban a csontvázat látja az ember, a koponya fogai egyformán vicsorognak, az arc kifejezése nem változik, a szemek üregei mereven néznek velünk szembe. Kezdetleges "gyerekrajzok" stílusábol alkot színes, hol fenyegető, hol provokáló világot, a 20. század végi nagyváros, New York világát.

   Mindvégig érezhető a két festő rokonsága, nemcsak abban, hogy mindkettő 28 éves korában halt meg és a néző akartalanul is az "éhen maradottság" érzésével viaskodik: vajon mivel maradtunk szegényebbek? Főleg abban rokonok, hogy újat, ösztönösen újat teremtettek. Az ő valóságuknak nem sok köze van ahhoz a realitáshoz, melyhez a mindennapi ember keresi a hasonlóságot. Ők nem másoltak, hanem egy másik valóságot teremtettek saját tekintetük, megérzéseik prizmáján átszűrve azt. De ehhez már nem elég a vágy, hanem zsenialitás szükségeltetik. Nekem marad a vágy...

Basquiat

Évforduló és egyéb gondolatok

   Október 23. Gyerek voltam még (9 éves), amikor ez a dátum bevésődött az emlékezetembe. Nem sokat értettem belőle akkoriban, csak a felnőttek előttünk mindent titkolni igyekvő pánikhangulata ragadt rám egy kicsit. 

   Aztán évekig nem nagyon volt szabad a témát előhozni, legfeljebb az "ellenforradalom" címkével ellátva, egy mondat erejéig a tankönyvben. Konszolidáció... ez utóbbi olyan érzést keltett, mint amilyet a födővel légmentesen lezárt fazékban fődögélő csirke érezhet...

   Aztán jött a rendszerváltás, ami eleinte a beszéd, a szavak felszabadulását hozta: rengeteg könyv, tanúságtétel jelent meg, egyrészt a sok bennrekedt szó akart kitörni, másrészt az eltitkolt ismeretek tömegére vágytak az emberek. Én természetesen csak ez utóbbiak közé tartozhattam.

   Manapság minden politikai irányzat ki akarja sajátítani magának 1956-ot. Saját érdekei alá rendelni, saját elveit táplálni vele. Több beszédet is meghallgattam ma. Legtöbb szónok  vajmi keveset beszélt róla érdemben, inkább az elkövetkezendő választások céljára gyártott érveken lovagolt, mit sem törődve az igazság könnyed vagy durva elferdítésével. Hagyjuk... Igyekszem legtöbbször megtartóztatni magam ezen a blogon a politizálástól, már ami a szülőföldem politikai életét illeti, nehogy szememre vettessék esetleg, hogy vajmi kevés közöm van hozzá, a renegátoknak ugyanis nincs beleszólási joga. A F-B-on meg olyan durva, alpári hangnemben folyik az "érvelés", hogy attól hamar felfordul az ember gyomra.

   A lelkiismereti szabadság is ilyen téma lett. Egyszer már próbáltam a francia "laïcité" fogalmát tisztázni (2012. máj. ezen a blogon). Sajnos sokan vannak, akik ezt a szabadságot csak magukra értik. Hogy valaki hisz-e istenben, allahban, buddhában, jehovában vagy ki tudja még, kiben, miben, az legbennsőbb ügye, egyéni szabadsága. Mint ahogy az is, ha egyiket sem választja és igyekszik nélkülük boldogulni. Sok hívő ember azonban - főleg a 3 nagy monoteista vallás követői között  -  csak a saját vallásának dogmáit  -  sőt, létjogosultságát  -  ismeri el, igyekszik a többire rákényszeríteni, akár térítés, akár erőszak révén is. Egy dologban értenek egyet: az ateizmus megvetésében, üldözésében. Ha valaki nem vallásos, az erkölcstelenég határát súrolja  -  mit súrolja, benne hentereg! Hiszen erkölcsi támasztékot csakis a vallásbol lehet meríteni! Így aztán a világ minden bajáért ők a felelősek. A bűnbakok...

   Abba is hagyom, bár sokat lehetne még hozzátenni. Amúgy is sokszor kinyilvánítottam már a lelkiismereti szabadsághoz való ragaszkodásomat, remélve, hogy a tolerancia erényét mindenki magáévá teszi, a hívők épp úgy, mint a hitetlenek.  

   

Csendes vasárnap

   Csendes vasárnap délután. 

   Még a forgalom is leállt, tán a garázsban szunnyadnak az autók, esetleg elmentek pár napra valahová, hiszen most kezdődik a két hetes őszi szünet.

Louis Vuitton Alapítvány

   Gyönyörűen süt a vénasszonyok napja, kiadja utolsó erejét, hiszen tudja, hogy ideje lejáróban van. 

   Lassan árnyékos mély kút lesz a kert a falak mögött, olyan alacsonyan jár a nap, hogy nem tud besütni tavaszig. A terasz is árnyékba borul, el lehet pakolni a napernyőt legalább fél évre. Ez a dolgok rendje, hiába lázadozik ellene bárki. 

Tegnap megnéztem egy jó órás dokumentumfilmet az Arte csatornáján Jean-Michel Basquiat, a híres amerikai festő rövid életéről. (Október eljén nyílt meg a kiállítása Párizsban, azt készülök megnézni a jövő hét végén.) Bár régóta tudok róla egyet-mást, de "élőben" látni monumentális képeit mégis más lesz! Az 1980-as évek elejétől fedezték fel a falakra festegető tizenéves kamaszt (anyja Porto-Rico-ból, apja Haïti-ból származott), hamarosan meteorként robbant be a modern New York-i under-ground festő-körökbe, maga Andy Warhol vette szárnyai alá. Valódi ösztönös festő volt, teljesen tudatában nagy tehetségének. Hamarosan milliókat keresett és kerestek rajta a gyűjtők is. 28 évesen heroin over-dose áldozata lett...

   

   

Talán nem véletlen, hogy ugyanaz a múzeum (Fondation Louis Vuitton), egyidőben állítja ki Egon Schiele képeit is. Ő is 28 évesen halt meg 1918-ban, a spanyolnátha áldozataként. Fél évszázaddal előbb szintén forradalmasította a festészetet. Az ő képei 2016-os nyaram óriási élményét jelentették a bécsi Leopold-múzeumban.
(itt olvasható)

   Na tessék: a csendes, majdnem teljesen néma vasárnapi hangulatot teljesen felforgatta  a két forradalmi festő... Alig várom már a jövő hét végét!

Kedves vasárnap

   


Jó 10 éve csináltattam egy könyvespolcot a nappaliba, méretre, saját tervezésben, hogy ne kelljen egy-egy könyvért 36 lépcsőfokot megmásznom naponta többször is. A több mint 3 méteres belmagasság megengedte, hogy a polc elérje a 220/110/40-es méretet, asszimetrikus formában, hogy a kisebb-nagyobb könyvek, sőt, egy-két emléktárgy is helyet kapjon.

   Az évek folyamán rettenetesen megterheltem, és a könyvek kezdtek újra "szétfolyni" minden helyiségben...

   Időnként eluralkodik rajtam a helycsinálás ellenállhatatlan ingere, mert úgy érzem, hogy az életteremet uralják el tőlem a tárgyak. Ilyenkor elhatározom, hogy minél kevesebbet hozok be a házba, sőt, lehetőleg megszabadulok a feleslegtől. Szombaton tehát eljött Valérie (aki operációm óta heti 2 órában segít takarítani) férjével és nagy fiával, és elvittek három bútordarabot, amit csak úgy ingyen odaadtam. Nem szeretek és nem is tudok üzletelni...

   Ki kellett üríteni a nagy polcot. A könyvek elárasztották a nappali asztalát, a fotelt. Szerencsére a fiam felajánlotta, hogy vasárnap csak úgy "elugrik" ide Lucie-vel, hogy segítsen a rendcsinálásban. 500km oda-vissza... Reggel 8 felé indultak, 11 előtt már itt voltak és én boldogságban úsztam, hogy együtt tölthetjük a vasárnapot! Főztem egy kis borjúragut, lett hozzá egy-egy szelet sütemény. Gyakran megölelgettük egymást, néha hármasban is, csak úgy, mert jólesett. Fiam egy-kettőre felállította az új, levegősebb polcokat, melyek feketére patinált fémből készültek. A régi egyelőre a folyosó egyik üregébe került, lehet, hogy hosszú időre!

   El kellett menniök d.u. 5 óra felé, így is este 8 óra tájban értek haza a délutáni torlódások miatt. Válogatom a könyveket, melyik marad lenn, melyiket kell fölvinni a másodikra, melyiket elajándékozni... Nézegetem a cserép fehér orchideát, melyet a gyerekek hoztak. Ma is süt még a nap, példátlan hűséggel. Hálás vagyok neki.

Kisebbségi komplexus

   Ma reggel érdekes beszélgetést hallgattam a rádióban pszychológusok, pszychiáterek részvételével. Igaz, a téma nem volt ismeretlen előttem, hiszen nagyon kevesen vannak, akik nem találkoztak volna vele, sőt, nem szenvedtek volna tőle életük során (meg is írtam azon melegen francia blogomon).

rajz: T.R. 1998.

   A beszélgetők többnyire egyetértettek abban, hogy sokszor már kisgyerek korban (5-6 éves kor előtt) kezdődhet, esetleg a kamaszkorban, amikor a test és a személyiség alakulása olyan érzékenyen zajlik. A környezet, a szülők, az iskola, a többi gyerek egy-egy megalázó, megszégyenítő megjegyzése válthatja ki, pláne ha ismétlődik. Elálló fül, súlyfelesleg, az átlagnál kisebb termet, valamilyen látható (vagy néha láthatatlan, de elég, ha én tudom...) testi hiba kipellengérezése hosszú időre  -  esetleg örökre  -  alááshatja az ember önbecsülését, szorongást, égető szégyenérzetet vált ki. A kisebbségi érzéstől szenvedő ember elbizonytalanodik, visszahúzódik, társaságban nem szólal meg, irtózik az előtérbe kerüléstől, legszívesebben a föld alá bújna. 

   A napjainkban dúló divatok nem kedveznek a gyengéknek. Mindenképpen meg kell felelni az általuk sugallt ideálnak: a fiatalság, a szépség, az egészség terrorjának. Aki kilóg a sorból, megvetik, legjobb esetben nem vesznek róla tudomást. Mindez tovább mélyíti a kisebbségi komplexust, hiszen a mai ember méginkább a másik tekintetének tükrében létezik. Ez a tekintet pedig egyre felszínesebb, nem akar valójában megismerni, legfeljebb futtában felmérni. Elég ha a Facebook és egyéb közösségi láncok oldalaira gondolunk.

   Néha felülkerekedik a gátlásos egyénben az átlagon felüli becsvágy, mely elégtételt szerez a kiállott kínlódásért. Azt mondják, Bonaparte sokáig szenvdett kis termete miatt, de amikor I. Napóleon császár lett belőle, ez megbosszulta az átélt kínokért.

  Mint mindenki, én is őrizgetek egypár komplexust, de igyekszem nem felhívni rájuk a figyelmet, legalábbis a legnehezebben elviselhetőkre... Rájöttem ugyanis, hogy az emberek nagy része észre sem veszi a testi vagy egyéb hibát, amitől a másik annyira szenved. Egészen addig, amíg az illető maga fel nem hívja rá a figyelmet. Attól kezdve viszont csak ezt látja mindenki.

   Akkor hát, ha lehet, kerüljük a felesleges megpróbáltatásokat!

Vénasszonyok nyara 2018.

   Kegyes kis ráadásként éljük a vénasszonyok nyarát. "Indián nyár", javítanak ki a messziről jött divatok hívei, de én jobban szeretem az ízesebb "vénasszonyok nyarát", ahogy mindig is ismertem. Annyira benne van az a bizonyos kései vigasznak szánt öröm, ami még fátyolosan is, de megmelenget. A nap később kel, akárcsak én, viszont nálam sokkal hamarabb lenyugszik!

    "Les gens heureux n'ont pas d'histoire" mondja a francia, vagyis: "a boldog embereknek nincs története", azaz nincs róluk mit mesélni... Elmondom mégis a tegnap délutánt, olyan melengető érzést hagyott maga után.

   Sok barátom van itt északon, akik szeretik maguk köré gyűjteni az embereket egy-egy ebéd, vacsora alkalmából. Martine is közéjük tartozik.

   Pár évvel fiatalabb, mint én, egyedül él ő is, az idén lett nagymama. Tegnap hatan ültük körül az asztalát a napsütéses, kertre nyíló konyha-veranda közepén. Innen 15-20 km-re lakik egy faluban, párszáz éves házikóban, mely kék zsalugatereivel már messziről befelé invitál. Nagy kertjében sok virág, sőt, alma és szilva, de még szőlő is terem, amiből mindenki bőkezűen részesül.

   Szeret főzni, nem sajnálja a fáradságot és úgy válogatja össze a vendégeit, hogy azok örömmel fedezzék fel egymást az asztal körül. 

   A délután folyamán a társalgás kezdte kimeríteni a panaszos témákat. Nem akartam, hogy a levert hangulat uralkodjon el, ezért nosztalgikus, kicsit játékos témák, emlékek felé tereltem a társalgást. Lassanként még a zárkózottabbak is feloldódtak a nagy vidámság közepette, és estefelé a feldobott hangulat emlékcserepeivel a zsebünkben indultunk hazafelé...