Néha elcsodálkozom vonatozó fiatalságomra emlékezve, milyen könnyen szóba elegyedett az ember vadidegen utastársakkal az együtt rázkódás hosszabb-rövidebb ideje alatt. Sokszor életünk bizalmas eseményeit is kicseréltük, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Itt, Franciaországban, ahol tartózkodóbb a mentalitás, ritkán fordul elő, hogy az emberek kibújjanak a magányos szemlélő védőburkából és beszélgetésbe elegyedjenek a minimális köszönésen túl. Pedig valljuk be, sokkal gyorsabban és kellemesebben eltelik az idő a társalgással (kivéve, ha jó könyv lapul a táskánkban). Sőt, bejáró diák koromban sokszor arra használtam a fél órát, hogy többnyire titokban lerajzoltam útitársaimat.
Itt meglehetősen ritkán ültem eddig vonatra, hiszen az ablak alatt várt rám szolgálatkészen az autóm, ha gyorsan a gyerekekhez kellett "szaladnom" unokákra vigyázni. Párizs mindössze 230 km ide, így nem voltam menetrendi időpontokhoz kötve, nem kellett csomagot se cipelni a metróban. Mostanában változásokkal terhes új szelek fújdogálnak : menyem szülei, egészségi állapotuk romlása miatt, lemondtak az autózásról, én még szeretném folytatni, amíg lehet, mert így lassan elvásnak a reflexeim (főleg a forgalmas autópályákhoz, ahol a félelem kezdete maga lesz balesetforrás), fiam pedig erős nyomást gyakorol, hogy térjünk át a vonatra. Igy nem marad más, mint a lemondás. Újabb lépés lefelé a lejtőn...
Vonaton mentünk hát hozzájuk a múlt hét végén, idősebb unokám 19. születésnapját ünnepelte. Tegnap született - tolakodik elő a szokásos nosztalgikus sóhaj, immár kötelező közhely az idő gyorsuló iramáról, melyet egyre nehezebb követnünk. A vonatban beszédbe elegyedtem (előbújt belőlem a régi szokás!) egy számos bőrönddel később felszállt, szimpatikus nővel és a megmaradt fél óra alatt szinte mindent tudtam róla : fiát látogatta meg Új-Zélandon, aki májusban egyébként visszajön, ő maga nemsoká betölti az 50-et, de messze még a nyugdíj, az én enyhe akcentusom vajon honnan, aha, igen magyar származás, tehát Orbán, (itt nem meri rögtön kinyilvánítani ellenszenvét, nem tudva, én hol állok a skálán), végül megsajnál...
Kedves Rózsa, éppen nem régen beszéltünk arról M-mal, hogy milyen jó volt valaha vonatozni. Már nem emlékszem, hogy mikor ültem utoljára rajta. Mivel nem tudok hosszú útra rollátor nélkül menni, így már nem is fogok vonatozni. Nehéz lenne a segédeszközömet felvinni rá. Csak bottal sokat nem tudok menni, marad az autó vagy az itthon levés.
VálaszTörlésÖrülök, hogy tudtál beszélgetni azzal a szimpatikus hölggyel. Én soha nem voltam beszédes a vonatokon. Néztem ki az ablakon, olvastam, vagy az éppen velem utazóval váltottam néha néhány szót. Olvastam mostanában, hogy milyen könnyen megnyílik bárki is a vonaton. Nem látja többet valószínűleg a beszélgetőtársát, így könnyebb beszélgetni, és valóban az idő is múlik.
Örülök, hogy a családdal szép napokat töltöttél együtt, és meg tudtátok ünnepelni a 19 évest. Olyan jó volt olvasni az írásodat. Minden jót kívánok neked!
Ha az igazi vonatozásra gondolok, nem is annyira a mindennapi bejárás jut eszembe diák koromból, ami korai volt és kényszerű, hanem pl. a Budapest-Moszkva közötti hálókocsis, vagy később a Strasbourg-Berlin közötti, szintén hálókocsis vonat, melyet fúvószenekar fogadott reggel a még fallal körülvett Nyugat-Berlinben... Ha jól emlékszem, egyszer már meséltem róla közös blogunkon (?)...
TörlésKár, hogy a többnyire nehéz fel- és leszállás megakadályoz a vonatozásban! Sokkal pihentetőbb, mint az autó, bár ez utóbbi a szabadságot is jelenti, nomeg olcsóbb, mint a vonat!
Gyakran vonatozom, ugyan csak rövid távon, de ez idő alatt is gyűjtögetek, ha módomban áll. Csütörtökön hazafelé L3-tól és L4-től, egy tüneményes asszonnyal hozott össze a sors. Szívesen utaztam volna vele tovább, de le kellett szállnom. Takarítónő a Kútvölgyi kórházban, de nyugodtan lehetne angyal is. Mosoly, szelíd báj, kedvesség, derű - egyre kíváncsibbá tett. A sors nem kímélte - sőt. Élő tanúbizonysága annak, hogy lehet elégedetlenség, panasz nélkül élni, elégedetten, mondhatom, hogy sugárzott róla a szeretet, amikor családjáról, munkájáról beszélt. Egy szó sem esett politikáról. Furcsállom, hogy unos-untalan fókuszba kerül, hogy kinek mi a véleménye a magyar miniszterelnökről. Mindent át kell szőnie ennek a témának?! Gondolkodom rajta, hogy beszélgetésünk lenyomatát lejegyzem. Ugyanezen a reggelen busszal utazva egy másik "nénivel" beszélgettem - az is élmény volt. Szeretek sorsmorzsákat gyűjtögetni. /Márta/
VálaszTörlésKedves Márta, nekem általában nincs kedvem O.V-t spontán felhozni, mint társalgási témát, itt külföldön. Mihelyt szóba kerül származásom (nyilván enyhe akcentusom kelti fel a figyelmet, hiszen ennyi idő után hibát már nemigen ejtek), Magyarországról manapság mindenkinek O. V. jut eszébe szinte kivétel nélkül, mint Európa "fekete báránya", Trump csodálója és főleg, Putyin "trójai falova" az Únióban... (franciául úgy mondják "taupe" vagyis "vakond", kifejezés mely a kémekre használatos... nem túl hízelgő számomra...). Jobban esne, ha valami kulturális vagy tudományos híresség, esetleg sportoló, neve ugrana be, de ez a név mindent elhomályosít manapság, úgy látszik. Ráadásul többnyire negatív felhanggal. Ha beszélgető partnerem engem szimpatikusnak talál egyébként, sajnál, de ez se túl kellemes érzés.
TörlésSzerencsére más téma is akad azért a beszélgetésre, de ő gyakran felhívja magára a figyelmet!
Húúú, tényleg szégyen a "vakond"... !
TörlésLégy készen az ilyen szituációkban, hogy KARIKÓ KATALIN-nal büszkélkedj!!! Itt nőtt föl, itt tanult!
(Csak errefelé többnyire nem inspiráló a klíma a jó/szép kiteljesedésére úgy látszik. )
Kedves Annamaria, annak idején egész bejegyzésben büszkélkedtem francia nyelvű blogomon Karikó Katalinnal az orvosi, és Krausz Ferenccel, a fizikai Nobel díj nyertesével. (Még arra is büszke voltam, hogy Karikó Kati a szegedi egyetemen végzett, akárcsak én...) Arra már kevésbé lehettem büszke, hogy el kellett mennie Amerikáig, hogy világhírűvé váljanak kutatásai, melyeket még Szegeden kezdett.. Magyar származásomat soha nem tagadtam és ezután se fogom, sőt, azt se hiszem, hogy otthon mindenki egyetért O.V-ral.
TörlésKöszönet a hozzászólásért.
A fiam, amikor kicsi volt, nagyon szerette a vonatot (manapság csak kocsival hajlandó közlekedni, ezekamaifiatalok :)) ) A nagypapájával (Apuval) egy jó ideig minden nap kimentek és nézték a vonatot, volt egy hely, ahol pad volt és ott ülve, vagy kimentek a vasútállomásra (kicsi vasútállomás). A közelben van egy nagyobb város és oda meg én vittem ki többször, sokszor jött velünk a Nagypapa, ő vezetett vonatot egy időben, így sokat mesélt és mutatott neki. Volt olyan is, amikor vasárnap reggel felkeltünk, mondtam neki, hogy menjünk vonatozni, felszálltunk és Pestig meg sem álltunk, majd a következő vonattal vissza. Imádta. És mivel ő imádta, így engem is magával ragadott a gyermeki öröme. Egyszer csak ketten voltunk elől és jött a kalauz, beszélgetett a fiammal, és bevitte a mozdonyvezetőhöz. Ez már ez az új vonat volt, sok "kütyüvel". Jött a kalauz és mondta, hogy most ő vezeti a vonatot. És tényleg, benézhettem. A mozdonyvezető ott állt mellette, ő ült, magyarázott neki (hamar rájött, hogy sokmindent tud a fiam, hiszen a papától hallotta), és megengedte neki, hogy bizonyos "kütyüket" ő használjon. Neki is volt egy hasonló gyereke, gondolom ez is segített ebben a "vezetési" lehetőségben. Olyan nagyon büszke volt a fiam, hogy szinte repkedett. És én is. És aztán a papának mesélte az élményt, már ő is vezetett vonatot. :) Szeretek vonaton ülni én is. Nézelődni azon a nagy ablakon. Sokszor mentem vonattal a Balatonra fiatal koromban, mindig arra az oldalra ültem, ahol a Balaton van. És amikor először megláttam a nagy vizet, akkor mindig meghatódtam, akárhanyadszorra is értünk oda. És emlékszem gyerekkoromból a füstös vonatra. Az illatára, a hangjára, a hatalmas fekete, hangos szépségekre... :)
VálaszTörlésA kocsi nekem is a szabadság jelképe. Időnként felreppen, hogy hány éves kortól már nem lehetne vezetni, mostanában az is, hogy újra kéne vizsgázni 70 év felett. Azt gondolom, hogy ez nem korfüggő. Egy negyvenéves is megbukna simán egy új vizsgán. A reflexek más kérdés, az biztosan romlik idővel. Valami olyasmire is emlékszem, hogy lehetne valamilyen matricát használni, hogy tudják mások, hogy idős ember vezeti és jobban figyeljenek oda, de sajnos azt gondolom, hogy ez inkább a káromkodások, inzultálás alapja lenne a fiatalabbak egy részétől. Pedig mennyire fontos lenne az elfogadás, hiszen azok szülei is öregek, és jó esetben ők is lesznek azok, érezniük kéne, hogy ezt nem szabad. Nem tudom, hogy hány idősebb vezető "merné" kitenni ezt a matricát. A vonatozással valóban egy közösség része leszünk, és ha van akivel lehet beszélgetni, az jó. Amit még szívesen kipróbálnék, de sosem volt benne részem, az az étkező kocsi használata. Isteni lehet meginni egy kávét egy robogó vonaton, terített asztal mellett, vagy egy jó kis rántottát... :) Betty
Kedves Betty, akkor nálatok közeli családi hagyomány a vonat! Akárcsak férjem családjában : az ő imádott anyai nagyapja is mozdonyvezető volt! Ebből kifolyólag az egész család ingyen utazhatott sokáig (ma már eltörölték ezt a kiváltságot...).
TörlésAmi az autót illeti, nagyon szeretek vezetni. Mielőtt elkezdtem volna megtanulni (Algériában voltunk akkoriban 2 évig), már álmomban vezettem... Itt, Fr.o-ban nem kell az öregeknek még orvosi vizsga sem (bár ez utóbbi bizonyára elkelne...) Van, aki 90-en túl is vezet, de szerencsére nem messze... Azt hiszem, én is megérzem majd, mikor kell végleg lemondanom róla, nincsenek nyaktörő ábrándjaim...
Én is szeretek vezetni. Jó zene, szép tájak, kellemes út, maga a tökéletes idő. :) Remélem, hogy nem fogják elvenni a vezetés lehetőségét itt sem. Akik ezt akarják, azok is lesznek idősek. A szüleiknek is lehet kincs az, hogy vezetni van lehetőségük, és mondjuk éppen az ilyen ellenzőknek nem kell hordozni őket, hanem megcsinálják maguktól. Itt a vidéki közlekedés (legalábbis ahol én lakom) nagyon nem megfelelő. Órákat kell várni, hogy jöjjön és visszafelé is. Budapesten éltem majd' 20 évet, ott ez sokkal könnyebb, a buszok, villamosok, metró sűrűn jár.
TörlésA mi városunk olyan kb. 46 ezer lakosú, de a szorosan tapadó kisvárosokkal együtt tízszer annyira dagad... Így autóval közlekedek szinte mindenhová, annál is inkább, mert a gyaloglás egyre nehezebb, bár van villamos és busz is. Nem is szeretném elképzelni azt az időt, amikor már nyilvánvalóan le kell majd mondanom róla. A család messze van, barátaim, ismerőseim gyakran ajánlkoznak, hogy elvisznek ide-oda, de amíg lehet, nem akarom elfelejteni a reflexeimet - nomeg a vezetés kellemes oldalát sem!
Törlés