Naptár szerint megérkezett az ősz. Sokaknak kedvence, amolyan átmeneti évszak a megszelídült nyár és a lassan téli álmába szenderülő természet között. Kedvencemnek kellene lennie, mert életem is benne kezdődött. Mégis húzódozom, mert én is úgy érzem immár, mint Ági, hogy az elmúlás felé terelget. Gondolatban vissza-visszatérek abba az időbe, amikor még szabadon, didergő hátsó gondolatok nélkül élvezhettem az őszt, hiszen az elmúlást semmi nem juttatta akkor még eszembe.
Gyerek- és kamaszkoromból az illatok, ízek és képek támadnak fel elsőnek, fognak kézen és vezetnek évtizedekkel visszafelé gyerekkorom őszeibe. Sápadó napsütés simogat kukoricatörés közben az elsárgult zörgő levelek között, kezemben él még az akkurátus mozdulat emléke, mely egy pontos csavarintással letöri a kukorica fejét, s a derékra kötött zsákba csúsztatja. Alig várjuk a kukoricafosztás estéit, amikor is a lovaskocsi leönti az udvarra a fosztanivalót. A szomszédok sorra összejönnek egymásnál a kukorica halmok körül, és kezdődik a fosztóka! Mi, gyerekek befúrjuk magunkat a lehántott "csuhéj" melegébe, sajátságos illatába, hajából bajuszt kötünk az orrunk alá, hallgatjuk a felnőttek meséit, tréfáit az éjszakába nyúló estében, a csillagok alatt...
Apa begyűjti a sütnivaló tököt a hideg szezonra, és hajnalonként, piaci napon kisüti a saját maga rakta kemencében, mely nagyszüleim szobáját fűti. Nem tudom, kinek fut össze a nyála rajtam kívül a sült tök mézédes emlékére?... A probléma csak az, hogy olyan kapós az apám sütötte tök, hogy néha még a piacra se jut belőle : még a háztól elviszik azon melegében, alig tud apa a család részére egy kis kóstolót elmenteni.
(kép a NET-ről)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése