Töprengés így nyárutón

   Egy hete múlt, hogy itthon vagyok. Ilyenkor persze felvetődik a kérdés  -  nemcsak bennem  -  hol is van az a bizonyos "otthon"? A magyar nyelv némi ravasz csavarintással kisegít a válaszban: "itthon" vagy "otthon"? Az egyik közelebbi, a másik távolabbi viszonyt sugall nekem, a kétlakinak, bár tudom, hogy a különbség valójában nézőpont kérdése: honnan beszélek? Az otthonomból, vagy a távolból róla?... A válasz azonban, mi tagadás, 46 éves eltávolodás után szülőföldemtől és immár 30 éves észak-franciaországi letelepedés folytán (soha nem laktam még ilyen hosszú ideje ugyanabban a házban, gondolom némi döbbenettel...) egyértelmű számomra: az otthonom itt van, ebben az országban, mely befogadott, ahol a gyerekeim, unokáim élnek, melynek a nyelvén kifejezem magam nap mint nap, s melynek sorsában osztozom. 

    Sok volt évfolyamtársam  -  érdekes módon főleg lányok  -  választottak külföldi férjet szerelemből, s vele a mélyvízbe ugrást, majdnem csukott szemmel. Néhányukkal laza kapcsolatban vagyok, másokról csak pár szavas hírt kaptam innen-onnan. Miért a lányok? Annak idején, a hetvenes években a fiúkat nehezen engedték külföldre, még turistaként sem, valószínűleg a katonai szolgálat miatt. A lányok viszonylag könnyen kaptak házassagkötés után külföldön élő magyar állampolgár számára szóló speciális útlevelet. Ilyennel mentem én is Algériába, ahová G-t 2 éves magyarországi tartózkodása utáni állása hívta, és vele engem is. Francia állampolgárságom a kérvény beadása után 3 évvel érkezett meg. Addig a különböző vízumok utáni szaladgálással telt vakációink egy része.

   Leírtam már francia és magyar blogomon ennek a fatális döntésnek a következményeit. A 2 éves algériai tartózkodást követő nyugat-berlini 6 évet, ahol fiunk is megszületett, a fallal körülvett, három nagyhatalom által őrzött szigeten, majd 2 év a bordeaux-i borvidék, Libourne után 6 felejthetetlen év Isztambulban... 1990 óta pedig itt, a belga határ mellett, G. halála óta 14 éve egyedül, sok baráti szeretettel körülvéve. 30 év!... hihetetlenül gyorsan eltelt. Nyilván engem is megváltoztattak az átélt események, boldogok és tragikusak... Az egész élet elsuhan, mint egy álom. Álmunkban néha mosolygunk, néha lezunanunk, kétségbeesve és hiába keresve a kapaszkodót. Végül is mi számít? A végeredmény, a végösszeg. Megbékélés a megmásíthatatlannal.

Majd 2 hét dióhéjban

  Langyos a radiátor a folyosón... Kint szürke az ég, de még korán van: reményeim szerint kisüt majd a nap és végre kimoshatok, kiteregethetek, anélkül, hogy holmi futó zápor megzavarna.

   Semmi kétség: újra itthon vagyok az észak-francia csendben, az ebédlő meghitt sarkában, melyet teljesen elfoglal az íróasztalom, ahol karnyújtásnyira van az egész világ... Újkeletű magányomban felidézhetem az elmúlt 2 hét hangulatát. Szombat reggel érkeztem vissza a rövid magyarországi vakációról, és amikor repülőgépünk Charleroi fölött lassan leereszkedett a vastag felhőtakarón keresztül, éreztem az otthon hagyott 30° hiányát: itt alig érte el a 18-at a szemerkélő esőben! 

   Lelki szemeim előtt megjelentek az otthoni reggelek napsugaras ébredései (mint unokáim mondták pár éve: "az a jó itt Mindszenten, hogy amikor felébredünk, biztosak lehetünk benne, hogy mindig, de mindig süt a nap!") : hét óra, félnyolc felé kiballagtam a konyhába, kiengedtem a kutyust, hogy csaholjon egyet a környező kutyákkal (láthatóan nem volt nyelvi problémájuk!). Pár perc múlva megjelent kisebbik unokám a 11 éves Alice, hogy elkészítse a Nescafémat. Nagyon ragaszkodott e gesztushoz: kávéspohárban megmelegítette a mikróban a vizet, majd pontosan belemérte a két csapott kiskanál kávét, miközben nem telt be a szemcsék barna folyadékká oldódásával (otthon nem isznak Nescafét). Kikészítette a reggelihez valókat az asztalra, közben meghitten trécselgettünk a reggeli napsütésben, s még néhány pasziánsz kirakására is maradt időnk, mielőtt szülei is megérkeztek, nővéréről nem is szólva.

"Világ-óra", Gyula

   Gyakran lebicikliztek a Tisza-parti strandra, kivéve, ha családi ebéd, esetleg messzebbre szóló kirándulás jött közbe. Engem nagyrészt akadályozott a harmadik napon történt látványos zuhanásom az utcán, egy járdahiba miatt, s a hátralévő napokban igyekeztem borogatással működő állapotba hozni a bal térdemet, mely még most is bokáig dagadt és fájdalmas, de tudok rajta járni! Sőt, fiam szerint a járás tesz neki a legjobbat, s ezzel a jelszóval mind az öten elmentünk egy egész napos gyulai kirándulásra, amelyen több km-t (a statisztika szerint majd 10 ezer lépést...) legyalogoltam!... Fogalmam sincs, hogyan. Gyula városa viszont teljesen elbájolt, meghódított bennünket szépségével, gondozottságával. Árnyat adó fák, parkok mindenütt, a Körösök is gyakran felbukkannak, nem beszélve a gyógyfürdőkről. Ennyi szálláshely-ajánlatot, kisebb-nagyobb vendéglőt közepes méretű kisvárosban még nem láttam! No és a "100 éves cukrászda"! Valójában 1840 óta működik, két terme megőrizte a 19. sz-i hangulatot az eredeti bútorok, freskók segítségével, s egy kis múzeum bemutatja az akkori cukrász-szerszámokat is. A vár alól induló kis kék vonaton félórás séta alatt bejártuk Erkel Ferenc, Albrecht Dürer (apja), Munkácsy és még sok híresség városát.

Gyula, park

a"100 éves cukrászda" két terme

    Az otthoni megmaradt rokonság, a család melege, mellyel megtelítődhettem, remélem, eltart még az eljövendő hónapokra is!...

    

Minden(ki) elvonulóban

    Még a kánikula is enyhülést mutat!...

   Tegnap szemerkélni kezdett az eső és azóta is szürke felhőtakaró óv bennünket az égető napsugaraktól. Sok idő kell, míg a felforrósodott ház belül is elfogadhatóra hűl. A 10 napos kánikula kis előzetes volt csupán azokból az apokaliptikus klímaváltozásokból, ami a közeljövőben vár ránk, de méginkább gyerekeinkre, unokáinkra... Hogyan lehetne optimizmustól dagadó a magamfajta egyszerű ember, akinek vajmi csekély beleszólása van a nagy tendenciák alakulásába, hiába keltenek benne bűntudatot minden lépéséért a környezetvédelem bűntető osztagai!... 

   A háború utáni évek szülötte lévén, a Rákosi korszak nélkülözéseit is átvészelve, soha nem idegződtek belém a pazarló manírok. Nem szokásom csak úgy repülőre ugrani, hogy  hét végére elruccanjak édenibb tájakra, s tusoláskor elzárom a csapot, amíg szappanozom magam... Sőt, két év Algéria és hat év Isztambul után, ahol is a vízszolgáltatás gyakran és váratlanul megszakadt, még mindig csodálattal tölt el a csapból mintegy gombnyomásra fakadó, éltető víz!... A szemetemet válogatom, s igyekszem csökkenteni is, és következetesen leoltom magam után a villanyt. Nem felszólításra, hanem megszokásból. Azt hiszem, anyaföldünk kizsákmányolása nagyobbrészt nem rajtam és a hozzám hasonlókon múlik... Mégis bennünket dorgálnak nap mint nap. Talán azért, mert könnyebb, mint a hatalmasokat jobb belátásra bírni?...

"Héro et Léandre" Louis Baader (1866)  (fotó: A. R.)

   Életem perspektívái egyre lehangolóbbak. Pedig az optimizmus majdhogynem kötelező: szépen kell öregedni, sportosan, bölcsen, kivirultan, hogy legalább 15-20 évet letagadhassunk és a lehető legkésőbb szoruljunk másokra. Hogy példaként szolgáljunk, és  a fiatalok is kevésbé rettegjenek az évek múlásától, netán az elmúlás gondolatától... 

   Őszintén szólva nem sok kedvem van az efféle erőfeszítésekre, nem beszélve a kellő energiáról. Inkább szeretném "megszelídíteni" életem mindenkori szakaszának változó követelményeit, mint valami hűséges háziállatot (az igazi helyett, ami nincs és nem is lesz soha!), magamat elfogadásra és nem csüggedt rezignációra hangolni. Megtalálni az adott  helyzet értelmét, mert az életet továbbra is megfejthetetlen csodának tartom, s szépségéhez még mindig csökönyösen ragaszkodom.

   

Fények és árnyékok

   Fények és árnyékok reggeli játéka a kertben... Olyan igazi nyár van, hogy alig hiszem el. S most, ilyenkor menjek el? Amikor elengedhetném magam, élvezhetném a sugárzó napfényt, ami itt északon majdnem mindig elviselhető?... Nagyon nehéz kérdés. Fizikai állapotom meglehetősen kényes, a legkisebb stressz vagy tartósabb erőfeszítés felborítja, s aztán napokig orvosolhatom, mire újra felkapaszkodok a lejtőn. Tény, hogy sokkal gyorsabb az alján találnom magamat.

   Ráadásul a tágabb világom sem a legbiztonságosabb. Naponta érkeznek a riasztó hírek az újabb megbetegedésekről, fertőzési gócok kialakulásáról. Mindenki újabb COVID hullámtól fél, a gazdasági helyzet kataszrófába fordulásától. Az öregek meg attól, hogy utoléri azokat is, akik eddig kimaradtak a szórásból. 

    A nyári vakáció felszabadította a fiatalok hónapokig visszafojtott életösztönét. Minden óvatossági figyelmeztetés ellenére tömegesen összejönnek, szórakoznak, ez a nyár: megértem, hiszen ők maguk nem sokat kockáztatnak, annál inkább azok, akiket, sokszor nem is tudva róla, megfertőznek.

   Mennék is, meg nem is. A gyerekekkel, a magyarországi családdal töltendő idő nagyon vonz, ugyanakkor nem szeretném holmi karanténban tölteni. Egyéb problémák is okoznak szorongást, amelyeket nem muszáj kiteregetni. 

   Tegnap délután gyógyír volt egyik kedves barátnőm látogatása. Kb. 15-20 km-re lakik. Csípőműtétre vár szeptemberben, nehezen bírja a várakozást az erős fájdalmak miatt, mégis bejött másfél órára a fodrász után. Mint mondja, a helyváltoztatás a legnehezebb... 

Egy kamaszkutya kalandjai

a liftben a shopping felé

    Jó hét után elmentek az unokáim a másik nagyszülőkhöz. Mondanom se kell, kellemes hét van mögöttem, egy-két melegebb pilanattal fűszerezve. Ez utóbbit nem a lányoknak, hanem a kutyájuknak köszönhetjük: szerencsére csak a hét végét töltötte velünk.

   A Jack Russell tudvalevően hiperaktív, okos és rendkívül gyors kutya. Omega 2 éves, mondhatni, még kamasz. Kint ültünk ebéd után a teraszon (tehát a ház másik végében), amikor is szomszédasszonyom becsengetett. Szaladtam ajtót nyitni, megfeledkezve a közbeeső ajtók becsukásáról... A kutya egy pillanat alatt kiszökött az alig nyitott résen az utcára!... 

ugye, milyen engedelmes vagyok?...

   Azon kívül, hogy többnyire pórázon sétálgat, kivéve az erdőt és a tengerparti strandot, ahol szabadon lehet engedni, hogy megrészegedve rohangáljon és a vízbe vesse magát, nincs a mi két irnáyban is nagyon forgalmas utcánkhoz szokva. Riadót fújtam a kertben, mindenki utána vetette magát, de mint a villám, eltűnt a szemünk elől, hogy egyszer csak már a másik irányból loholjon visszafelé. Sikerült becsalogatnom az ajtón, de a következő percben újra kipattant az utcára! Már a szomszéd fiú is őt hajhászta, nemcsak a fiam és két lánya. Az ebadta többször átfutott az úton, csikorgó pánikszerű fékezésre késztetve az autókat mindkét irányban. Valami csoda folytán fiamnak sikerült egy autó kerekei alól kihúznia, nagyobb súrlódás nélkül. Mondanom se kell, hogy a délután hátralevő része a pszichodráma elcsendesülésével telt...

   Unokáimmal kellemes, lusta ritmusban telt a hét, amelyből a beszélgetések, kártyapartik voltak a legjobbak. Szombaton már vissza is szállítjuk őket a szülőkhöz.

   Lassan eltelik a nyár fele. Szeretném megállítani ezt a szép enyhe, nem túl meleg, szelíd napos időt... Írásra, olvasásra, kertészkedésre kellene még belőle sok-sok...

Júliusi apró-cseprő...

   Vasárnap óta szinte naponta keringenek felettünk apró záporok, de nem elegendőek a kert locsolására. Pedig igazán ráférne! Szombat délután eljött szomszédasszonyom egyik fia, aki pillanatnyilag munka nélkül van (50 év körüli) és jól jön neki egy kis alkalmi pénzkereset. Kertészkedni is szeret, ami szintén megbecsülendő többlet. 4 órán keresztül, többnyire térden állva kigazolta az ágyásokat, megnyírta a megmaradt 3 másik bokrot és a gyepet is. Gyorsan és szakértően dolgozott, megtöltött 5 kukát. 

...ilyen volt a kert...

   Hétfő délután visszajött és együtt elvittük a hulladékot a lerakóba, majd bementünk a szomszédos kertészetbe, hogy néhány zsák földdel javítsuk fel a talajt a rózsafák alatt. Tetejére fakéregből "szőnyeget" terítettünk, amely egyrészt a kiszáradást, másrészt a gaz felbukkanását hívatott gátolni. Megint jópár órán át dolgozott a kertben 33°-os hőségben. Kicserélte a kis "kerítést" is, amely az ágyásokat szegélyezi már évek óta, s melyet még én telepítettem fénykoromban. A gyerekek kutyája sok helyen kidöntögette, sőt, itt-ott meg is rágcsálta... Nyilván azért, hogy halaszthatatlanná tegye a felújítást! Már csak pár tő virág hiányzik, hogy szép legyen minden.

   Tegnap Anne barátnőm ismét uzsonnára hívott 5 személyt, főleg egyik jelenlevő kedvéért, aki 5 éve özvegy és átlépte a 80-at. Jó egészségnek örvend, anyagi gondjai sincsenek, mindig fess és fiatalos, a háza valóságos múzeum, eredeti és hibátlan ízléssel berendezve, akárcsak a kertje. Nem bírja a magányt, állandóan panaszkodik, miközben másoktól várja a vígaszt! Egy idő után nem bírtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle: "Ha ilyen elhagyatottnak érzed magad, miért nem hívsz vendégeket néha?" Határozott "NEM" volt a válasz. Javíthatatlan, vígasztalan énközpontúság! S természetesen, őt kell sajnálni... Tulajdonképpen igaza van: valóban sajnálatra méltó ürességben él, maga keltette magányban, mely egyoldalúan másoktól várja a feloldást.

Fekete tűzgolyók alatt

    Szép kiállítást terveztek a tavasszal a Louvre-Lens (a Louvre északra kihelyezett "fiókja"), tőlem kb. 1 órás autóútra található múzeumában. Barátaimmal rendszeresen  látogatjuk a kb. évente kétszer rendezett tematikus kiállításokat. A március 25-re programozott "Soleils Noirs", azaz "Fekete Napok" (a Nap, mint égitest értendő) azonban az ismert okok miatt csak most, július elején nyílt meg, s már 4-én útra is keltünk három barátnőmmel.

   A téma a fekete szín volt, melyet a századok során előszeretettel használtak a művészek kifejező eszközként. De a rendezők nemcsak emiatt választották, hanem azért is, mert vidékünk, Észak-Franciaország  identitásának fontos összetevője a fekete szén, gazdagságának és nehéz sorsának megalapozója. A bányák bezártak a múlt század végén (az utolsó ideérkezésünkkel egyidőben, a 90-es évek elején), de sokan tanúskodhatnának még az akkori életről, hacsak a szilikózis nem végzett velük idő előtt. A múzeum maga is egy valahai tárna helyén épült, csillogó üvegkalitka a fekete talajon, melyet lassan benőnek a karcsú, frissen zöldelő fák, bokrok...

   Szín-e valójában a fekete, vagy annak hiánya? Esetleg az összes szín keveréke?... Szimbolikus értelemben az éjszaka és annak minden rejtett veszélye, a tudatlanság, a sötétség, esetleg a halál megtestesítője volt évszázadokon át. A kiállítás ilyen tematikus csoportosításban  -  és nem kronológikus rendben  -  vezet végig bennünket a fekete szín, mint kifejezőeszköz történetén. A 150 kép és szobor elgondolkodtat: a 16-17. sz-i szigorú, sőt olykor zord ünnepélyeségű spanyol, németalföldi portrékon pl. a súlyosan hímzett fekete ruhák a gazdagság, a hatalom jelképei voltak, mert csak igen kevesen tudták megszerezni a ritka kelméket (nehéz volt a fekete szín előállítása!). A romantika korszaka a túlajzott érzelmek drámai kontrasztjának kifejezésére használta előszeretettel a fekete színt.  A 20. sz-ban viszont Kazimir Malevitch, Hantai Simon és Pierre Soulages képeiben önálló elemként jelenik meg. A 100. évét taposó, és még mindig alkotó Soulages két monumentalis képén a fekete szín életre kel: az egyenetlen vastagságú, jobbra-balra dőlő ecsetnyomokon a fény megtörik és a néző mozgásától függően, változó képet teremt...

a magyar származású Hantai Simon

Pierre Soulages

   

    

Elgondolkodtam a kiállítás címén: "Soleils noirs"... Vajon mit fejez ki ez az oximoron az ellentétes töltésű két szó összekapcsolásával? Számomra talán azt, hogy a gyász, a bánat, a csüggedés és az éltető, ragyogó Nap kontrasztját hogyan oldja fel a művészet mindenható ereje...

   Visszatérve, Martine barátnőnk finom vacsorával toldotta meg az élvezeteket, amihez én egy almás süteménnyel járultam.