Új év...

A közelgő új esztendőre mindazoknak, akik készakarva vagy véletlenül

lapjaimra tévednek,

a lehető legjobbakat kívánom.

Kísérjen mindenkit szerencse, jó egészség és lelki béke.

Találja meg mindenki a megoldást elsősorban saját magában : akkor már a többiek is mögéje, köréje sorakoznak...

De ha önmagával nincs jóban, hiába vár bárkire is...

Ez a segítőtárs viszont mindig kéznél lesz...

Boldog új esztendőt mindenkinek!

Emlékszem...

Az egyik rendszeresen látogatott francia blogon Bottle elindított, George Perec mintájára, egy emlékezet-idézőt. A kommentárokban aztán mindenki hozzátehette a maga listáját, ami nyilván sosem lehet végleges...

Ime az enyém, szubjektív ugyan, de biztosan találkozik egy-egy ponton másokéval...

Emlékszem, hogy régen mindig nagy volt a hó télen és apa a befagyott Tiszán gyalogolt át erdőt vágni a túlsó partra...

Emlékszem, hogy az osztályban olajozott padló várt bennünket a nyári szünet után, és olyan kátrányos volt a szaga sokáig...

Emlékszem, hogy az utcákat nálunk akácfák szegélyezték akkoriban és virágaik bódító illata maga volt a tavasz...

Emlékszem, hogy a nyarat szinte végig mezítláb töltöttük, s milyen nehéz volt újra cipőt húzni az évnyitóra...

Emlékszem, hogy a vasárnap délelőtti matinéra kitelt a pár forint a zsebpénzünkből...

Emlékszem, hogy nagybátyám hintó elé fogott két szép lovával várt bennünket a bobai állomáson, amikor nyár elején érkeztünk az Alföldről, és akkor kezdődött a több hetes mesebeli vakáció...

Emlékszem a fosztott kukorica illatára és a gyenge főtt kukorica ízére...

Emlékszem, hogy az első táncdalfesztiválokat még szomszédnál nézték a hónuk alatt sámlival messziről odaballagó utcabeliek...

Emlékszem, hogy a nem egészen 400 km-es vonatozás Dunántúlra reggel 5-től d. u. 4-ig tartott, de csak miután fele gyorsvonat lett; azelőtt már előző este 8 körül elkezdődött...

Emlékszem, hogy milyen izgalmas volt az első könyvtári beíratkozásom 10 éves koromban : igazi olvasó lettem...

Emlékszem, hogy első vonatos élményeimben fapados volt a vagon, közepén kis kályhával, melyre a kalauz néha dobott egy lapát szenet...

Lehetne még a végtelenségig szellemet idézni, de folytassátok ti, ha van kedvetek!

Az őszi tárlatról (2010)

Itt a tél, de

amiről írni szándékoztam, annak nincs látható köze a képen látható báránykához, mely zsebkendőnyi kertem gyepét van hivatva legelészni... igaz, minimális sikerrel. Inkább ebben a karácsonyi, ádventi hangulatban eszembe jutottak gyerekkorom templomhoz fűződő emlékei. Megintcsak visszapillantás, de hátha mond valamit a fiatalabbaknak is...

Anya protestáns családból "szakadt" az Alföldre, majdnem színtiszta katolikus faluba, ahol talán 10 főt tehetett ki a máshonnan jött néhány evangélikus. Bennünket öcsémmel katolikusra kereszteltek. Jött az első áldozás napja, amit már egy héttel előbb lelki vizsgálat (vagy inkább tortúra) előzött meg : a pap, aki még csuhát viselt akkoriban, lelkünkre kötötte, hogy a nagy nap előestéjén minden bűnünkért kérjünk bocsánatot szüleinktől. Anyával még könnyen átestem a dolgon, de apával nem volt szokás közöttünk az efféle "ömlengés". Végül valóságos zokogás árán bírtam csak kinyögni a kérdéses mondatot és szegény apa, maga is kényelmetlenül érezve magát, sietve véget vetett a pszichodrámának.

Nagyanyám, aki különben ritkán tette be a lábát a templomba, megkövetelte tőlem a minden vasárnapi nagymisét és a minden hónap első vasárnapi áldozást. Ez utóbbit persze gyónás előzött meg, amitől már előre viszolyogtam. Maga a gyóntató-fülke is olyan félelmetesnek tűnt a benne uralkodó baljós homálytól, hogy ha lehetett, messze elkerültem. Havonta egyszer viszont nem kerülhettem el 14 éves koromig... Igyekeztem mielőbb túlesni rajta, mint valami nehéz vizsgán, amire soha nem tudtam felkészülni. A rácson át kivehetetlen kövér fülnek próbáltam kinyögni nagy nehezen összegyűjtött "bűneimet", melyekből, bárhogy igyekeztem is, sohase jött össze három-négynél több. Ilyenkor következett az ingerült ösztökélés : "Na mi lesz, tán harapófogóval kell belőled kihúzni a bűneidet?" Esküszöm ez a mondat a "harapófogóval" szó szerint beivódott az emlékezetembe, mintha csak belemarták volna. Nem voltak nekem bevallani való bűneim, sőt, még tettem is hozzá (hazudtam, káromkodtam - pedig sosem!), hogy meg legyen elégedve a plébános úr... Igy lettem végül is hazugságra kényszerülve! Az utána következő áldozásról sem maradt felemelő emlékem... Akkoriban még sorba térdeltünk az oltárt elválasztó korláthoz, öregek, fiatalok, s kinyújtott nyelvvel vártuk, hogy a pap rátegye az ostyát. Hittan órán lelkünkre kötötte, hogy véletlenül se ropgtassuk meg, sőt fogunk ne is érintse, mert az maga Krisztus Urunk teste... Több se kell egy gyerek fantáziájának : hazáig próbálgattam nyelvemmel lepiszkálni a szájpadlásra tapadt, papír ízű, megpuhult valamit, nehogy még harapással is terheljem lelkemet... Mindez bizonyára hozzájárult a vallástól való teljes eltávolodásomhoz, mert az állandó bűntudat szítása azt az érzést keltette bennem, hogy a vallás csak a földi siralomvölgyet tudja nyújtani nekem egy nagyon is hipotetikus paradicsom reményében, egy Big Brother -szerű istenség állandóan figyelő szeme alatt...

Flörtök, szerelmek anno...

Nem szívesen engedek a kísértésnek, hogy kinyissam az emlékek dobozát, s kiszabaduljanak olyan kísértetek is, akiknek talán örökre bezárva a helyük. Mert minek is élesztgetni a múltat, minek olyan illúziókba ringatni magunkat, ami csak szemfényvesztés... Őrizzük inkább az említett szemfényt a jelenre és a jövőre, ehhez kell kötődnünk, ebben kell élnünk, olyan aktívan, amennyire izületeink és agysejtjeink állapota engedi...

Mindez nagyon bölcs elhatározás gyümölcse, kérdés, hogy meddig tudjuk magunkat hozzá tartani. Ráadásul manapság nagy divat a mindent elsodró nosztalgia-áradat, amiben magam is tevékenyen részt veszek a sajátomon és Ági blogján, helyesebben az általa kezdeményezett nagy sikerű közösön. Hiába mondom józanul magamnak, hogy a múltba kalandozás annak a világos jele, hogy a jelen és méginkább a jövő bizalmatlanságot kelt, esetleg korunk, fizikai állapotunk arra ösztönöz, hogy szép és rendíthetetlen fitalságunk, esetleg mesés gyerekkorunk biztonságos meleg vizeire evezzünk vissza, sőt nyakig belé is merüljünk...

Itt van pl. ez a fénykép : Ivan küldte még 1972-ben, miután jó 2 évig leveleztünk még Leningrádból hazatértem után. Pedig e két dátum közé befér az egész történet : 1971. márc. 17 - 1971. máj. 17. Talán vagy 15 találkozás, fájdalmas elválás és két éves tisztázása a történteknek levelekben, mert az úgy könnyebb, ugyebár, a másik nem tud rögtön ellentmondani, mérlegelhetjük érveinket. A múltkoriban csak úgy kíváncsiságból beütöttem a nevét a Google-be. Fel is tűnt a szófiai egyetem pszihológia tanszékének vezetői között (tényleg pszichológia szakos volt), telefonszám, fogadóórák, stb. Hirtelen elképzeltem nagypapaként, esetleg kopaszon, pocakosan és sietve eltűntettem a képernyőről a szellemidézés eredményét...

Illyés Gyula : Kháron ladikján (részlet)

A napokban kezembe került ez a vékony könyvecske, még 1969-ben adta ki a Szépirodalmi. Nézem az árát, 17 Ft. Belül pedig : 0 P 59 K, vagyis O rubel 59 kopejka. Moszkvában vettem a magyar könyveket is árusító könyvesboltban, ahová rendszerint ösztöndíj osztás után zarándokoltunk el, mert a hónap végére általában még ennivalóra is be kellett osztani.

Miért veszem most a kezembe épp ezt a könyvet? Mert lassan elérem azt a kort, amikor egyenesen hozzám is szól, megértem jobban, miről is van itt szó. Az öregedésről, a halálról, amely úgysem kerül el senkit, jobb tehát megbékélni a gondolattal, hozzászokni a méltó, udvarias távozáshoz...

(...) Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést és próbát. Nemcsak a széltől, a fagytól s a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyilától; valamint az eseményektől, a kis és nagy történelem nyilaitól.

A férfiarc áruló torzulásai és sebei védelmére, azaz elrejtésére sokan tartják kínálkozó eszköznek a szakálleresztést. Szóltunk róla, közel sem kimerítően. Az állunk alatti bőrleffentyű, az emlìtett ökörnyaki lebernyeg eltüntetésére szolgált hajdan a nálunk Kossuth-ról elnevezett szakáll. Állunk kétoldali bulldoglógványának eltakarására a Bismarck-bajusz volt alkalmazható. Ideig-óráig ez is, az is, mert hisz a tünetek jelentkezésével a védelemnek ez az útja egykettőre a torzonborzulatnak ahhoz a bokorsűrűjéhez visz, melyet Tolsztoj, Shaw meg a próféták serege viselt, s melyek mélyén ismeretlenül ugyan, de az az érzésünk, hogy riadt partizánként lapul a jobb sorsot érdemlő arc, fölöslegesen. Mert hisz amivel álcázza magát, az is akkorra már kiáltóan vénülési jel.

A nők orcái védhetetlenek. A festék ilyenkorra éppoly áruló, bús őszi bozót. Nem művi úton, hanem természetivel - szívből eredővel - kell megóvnuk őket.