Egy Radnóti vers ürügyén, vagy esetleg fordítva...

Holnap lesz 5 éve, hogy reggel 7 óra tájban, egész éjszakai virrasztás után meghallottam:

"Ca y est, c'est fini. Il ne respire plus." ("Vége, megállt a lélegzése.")

Közös és nagyon kedves barátunk, Amos, egy kameruni származású egyetemi tanár segített átvészelni az éjszakát, Gilbert-nek és nekem, miután az orvos kimondta a végső prognózist. Telefonhívásomra azonnal eljött este 7 felé, otthagyva csapot-papot, asszonyt, gyerekeket. Testvére volt Gilbert-nek, a látszólagos fizikai különbségek ellenére. A látszat tudvalevően csal. Öszekötötte őket az irodalom, a színház, a szellemiség vonzásának magas igénye, egymás iránti határtalan megbecsülés és barátság.

Brahms Német Rekviemjét, Gilbert kedvencét hallgattuk, mivel az orvos szerint a hallás sokáig még a kómában sem adja fel. Felváltva fogtuk a kezét, hogy ne érezze egyedül magát ezen a végső utazáson a megsemmisülés felé. Amos hívő, neki más elképzelése van az úticélról. Én magam már nagyjából megbékéltem a Néant, a nagy Nihil gondolatával, s tudom, hogy Gilbert se hitt semmiféle vigasztaló elképzelésben. Itt állok most évről-évre, napról-napra ezzel a rejtéllyel szemben, melynek végső megfejtése, remélem, várat még magára egy kicsit...

ÉS KEGYETLEN

Az anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is,

asszonyom kicsi huga, nénje és annak férje.

Sokan haltak meg és hirtelenül

s álmainkban, ha sokat vacsorázunk,

halljuk, hogy sírjuk alatt harsogva

nő a köröm még és szisszenve a szőr.

Tisztán élünk különben és könnyü mosollyal;

asszonyom járkál a szobán szoknyája kis neszével

és fényes szemmel rendezi tárgyainkat.

Tudja már, hogy harapósak a gazdagok kutyái

s hogy aki meghal, azt végleg elkaparják.

Oly félelem nélküli így az életünk és egyszerű,

mint a papír, vagy a tej itt az asztalunkon.

és kegyetlen is,

mint mellettük a lassútekintetű kés.

1933