Októbervég

   Maradt félórám Alice visszaérkezéséig. Elvittem moziba, majd imádott nővérével akart játszani és ezért letettem a lantot két órányira, őt pedig a másik nagymamánál. Különben reggel héttől este tízig vagyok szolgálatban. 

   Egyáltalán nem panaszként mondom: Alice imádnivaló, semmi probléma vele, egy hangos szó sem esik közöttünk. Egy hete múlt 6 éves. Nem szeszélyes, követelőző, mindent szépen megbeszélünk. Jó humora van, sokat nevetünk. Szeptembertől kezdett írni-olvasni tanulni, nagyon élvezi. A rajzoláshoz, színezéshez végtelen türelme van. Csak egyetlen dolog hiányzik nekem egy kicsit: azt csinálni és akkor, ami nekem tetszik, s amire most próbálok például egy kis időt szakítani ezzel a bejegyzéssel...

   19-én, szombaton reggel elautóztam Párizs környékére, ahonnan a következő hajnalban indultunk fiammal kettesben Magyarországra. Egyfolytában 1700 km-t tettünk meg. Meg is érkeztünk este 8 felé. 4 napot töltöttünk ott, 24-én este már újra nyakunkba vettük Európát, és másnap délben értünk vissza, holtfáradtan, az igaz. Nagyon intenzív 4 nap után.

   A cél tulajdonképpen az volt, hogy eldöntsük anya árván maradt házának sorsát. Egy ház tönkremegy, ha nem lakják. Minden úgy fogadott bennünket, mint tavaly tavasszal. Fiam egyre nehezebben viselte a gondolatot, hogy idegenek kezére kerüljön az ő gyerekkori vakációinak színhelye, ahol minden részlet változatlanul idézte a napsugaras emlékeket, s percenként vártuk, hogy nagyanyja előbukkanjon: "Ki kér kávét?"... Még a kredenc lekattanó ajtajából is az örök fahéj és szekfűszeg illat úszott elő... Hosszú telefonos és élőszóbeli tanácskozások után úgy döntött, megveszi ő. €-ra átszámolva szinte egy falat kenyér... Meglehetősen nagy a házhely, a főépület maga is minden alapvető kényelemmel rendelkezik. A fenntartás költségei is kibírhatók, beleértve egy "gondnokot", aki benéz, a fűtést bekapcsolja, kiszellőztet, füvet nyír stb. Mit mondjak? Hosszú lenne kifejteni.

    

   

Jeles napok...

   Tegnap este energiám utolsó morzsáit vetettem be, hogy befejezzem az előző bejegyzésben bemutatott tisztes bútordarab átalakítását, még mielőtt elérkezett volna 67. születésnapom reggele... 22h30 táján vékony viaszréteggel bevontam az egész  befestett felületet (2m80 magas), hogy kis fénye és némi ellenállása legyen hátralévő éveiben, elmostam a pemzlit, sőt fel is porszívóztam az egész földszintet. Csak azután rogytam le a kanapémra egy csésze leves és egy alma társaságában: nem is voltam éhes,  minden helyet óriási és megkönnyebbült megelégedettség érzése töltött be bennem. Végre letehettem a lantot és ma reggel már valamivel kisebb rendetlenség fogadott az ebédlőben! Mesterem még két napra visszajön és akkor talán a konyhát is helyrerakhatom elutazás előtt...

    Uralkodott egy hallgatólagos babona a családban: amit újév napján csinálsz, azt teszed az elkövetkező évben. Mindennek csillogva-villogva kellett várni a jeles napot a házban és  a lakóiban is. Hát én is valami efféle reminiszcenciának engedelmeskedve léptem át a nevezetes dátumot. Menyem szülei nagyon kedvesen ebédre hívtak meg, hogy ne egyedül ünnepeljem magamat. Szomszédaszonyom is meglepett egy szép sállal. Reggel óta meg a sok-sok telefonos és e-mailes jókívánságra válaszolok. Hát nem szép az élet? Főleg, ha ennyi kedves ember vesz körül.

Utolsó felvonás?...

   Hétfő reggel óta ismét kisebb csatatér formáját öltötte fel a földszint. Sokkal kisebb, mint a nyári volt, de tulajdonképpen annak folytatása, sőt, talán-talán méltó befejezése.       Sikerült rátenni a kezem  -  persze csak átvitt értelemben!  -  egy afféle ezermester iparosra, aki elvállalta a festést és a fennmaradó apró-cseprő, de az én erőmet vagy képességeimet felülmúló munkák befejezését, melyek eltartanak jó hétig. Ezen felbuzdulva én is nekiláttam végre a tálalószekrény (büfé - buffet) régóta húzódó átalakításának. Úgyis nehéz lenne ilyen körülmények között változatos elfoglaltságot találni, és legalább meglepem vele magam születésnapomra!

   Tegnap elkezdtem a százéves bútordarab sok-sok viaszrétegének lesúrolását egy  erre kitalált, kicsit büdös szerrel, majd White Spirit lemosás következett és most szárad... Mivel egy bemélyedésben álldogált a kandalló és a fal között, ki kellett húzni óvatosan a szoba közepére, anélkül, hogy a rengeteg pohár, csésze, tányér összetört volna. Kipakolásra ugyanis nem maradt hely, mert a konyhából sok minden megint ideiglenesen odébb költözött! Igaz, nagy kedvem sem volt hozzá... 
   Kint 13° van és csepereg az eső... Nemsokára a fűtést is be lehet kapcsolni, mihelyt újra ablakot csukhatok a sok festékszag kiszellőzése után!

Egy ebédlő metamorfózisa

   Ez a sarok itt az ebédlő egyik sarka. Ebédlő a hagyományos neve ennek helyiségnek, klasszikus francia otthonokban, ahol még volt/van hely ilyesmire, a konyha és a nappali között helyezkedik el, benne ebédlőasztal, tálalószekrény esetleg komód az abroszokkal, szalvétakkal, nagyanyám még sublótnak hívta. ("Ha rosszalkodsz, becsuklak a sublótfiókba!"  -  szökik be emlékezetembe a félig-meddig tréfás fenyegetés...)

    Nálam az utóbbi években ritkulnak a nagyobb ebéd- vagy vacsorameghívások. Olyankor kihúzhattuk a kerek asztalt, mely 3 m 20-ra hosszabbodott és 14 személy is elfért körülötte. Mostanában csak akkor nő meg egy kicsit, ha a gyerekek eljönnek és menyem szüleivel is kibővítjük a családot. Esetleg évente néhány baráti összejövetelre is sor kerül: annyi meghívást kellene visszaadnom! 

    Emlékszem, még anyósom hívta fel a figyelmem valamire, amikor özvegyen maradt, egy dologra, ami csak akkor tudatosul az emberben, amikor maga is felölti az özvegyi státuszt. "Meglátod, egészen más házaspárként vendéget fogadni, mint egyedül! Amikor kimegyek a konyhába valamiért, a vendégek magukra maradva nézik egymást, nincs ott a férj vagy a feleség, aki szóval tartja őket. Nekem ez volt a legnagyobb és legváratlanabb változás e téren..." Nekem is. Ezért is hívok többnyire 5-6 vendéget egyszerre, jobban feltalálják magukat a beszélgetésben nélkülem is, ha többen vannak.

    Itt, Franciaországban (főleg persze vidéken, ahol az élet kevesebb stresszt tartogat, mint a nagyvárosokban) a vendéglátásnak többé-kevésbé szigorú kódja van, mellyel már Gilbert szüleinél megismerkedhettem. Egész bejegyzés rámehetne a blogon, ezért itt nem is megyek a részletekbe, hisz tudvalevőleg nem kell hosszú lére ereszteni, hogy ne unja meg a kedves olvasó. Rövid, frappáns én nemigen tudok lenni, de igyekszem. Tulajdonképpen csak azt akartam mondani, hogy az én ebédlőm lassan átalakul afféle mindenes dolgozószobává, melynek legfontosabb, általam leglátogatottabb sarka a képen látható. Itt ülök elég sokat, talán túl sokat is, minden kéz alatt a képernyőt körülvevő látszólagos rendetlenségben. Kéznyújtásnyira az egész világ.