perspektiva a kert felé a nappalibol |
Irnom kellene már valamit árván és türelmesen várakozó blogomra... Az időmet elfecséreltem, valljuk be őszintén. Megint ez az ólomsúlyú tehetetlenség. Mintha így leírva könnyebb lenne megszabadulni tőle... Tennivaló pedig lenne bőven. Holnap lesz a fiam születésnapja, itt, nálam, mozgalmas hétvégét ígér. A következő hetek se lesznek könnyebb fajsúlyúak, sőt.
Hát igen, illusztrálom az ún. naplószerű blog műfaját, amikor is hétköznapi gondjaimmal terhelem az idetévedő kedves olvasókat. Még ha egy-két közérdekű, netán egyetemes visszhangot pengető gondolattal lenne megspékelve, de nem: a béka feneke alatt töprengek, hogyan mozdítsam ki magam a tehetetlenségi erő vonzásából, mely fogalom mindig rettegett és áthatolhatatlanul rejtélyes fizika óráinkat juttatja eszembe...
Kint persze szürke fedő borul a lassan lemeztelenedő fákra, szitál a finom eső. Máris érzem a nyári véget nem érő munkálatok hasznát: jégveremből a konyha lett a ház legmelegebb helye, a nagy ablakok beengednek minden összegyűjthető fényt, s ha látogató érkezik, legtöbbször spontán módon ott ülünk le egy teára, kávéra.
Pedig még nincs vége a dekorációnak. Rengeteg időm és energiám ráment a néhány kísérletre, hogy egyedül a falra erősítsek polcot, gyógyszeres szekrénykét, törülközőtartót. Sikertelenül. Bevallom, nehéz a keresztbe állított létrán kicsavarodva egyszerre fogni a szóbanforgó tárgyat, a ceruzát és a vízmértéket: három kezet is összeszámolok hirtelen...