Modern rabszolgák

   Tegnap délután elgondolkodtató és szerencsére ritka élményben volt részem.

   Éppen befejeztem az ebédet és elhelyezkedtem a kanapén egy kis pihenés reményében a TV előtt, ahol ilyenkor sziesztára csábító, nyugdíjasoknak való műsorokat sugároznak.

   5 perc se telik el, a képernyő hirtelen elhallgat és mély sötét nyeli el a beszélgetőket.
   Próbálkozom, szétnézek a házban: nincs mese, rövidzárlat.

   A reggeli hó elolvadt már, szibériai hideg sincsen, semmi ok az áramszünetre. Errefelé szinte sosem fordul elő. Hozzászoktunk a modern technikához, természetesnek vesszük a kényelmét, akár a csapból folyó vizet, a radiátorok állandó melegét. 

    A belélegzett levegőnek se vagyunk tudatában, csak akkor, ha hiányozni kezd.

   Kopognak a bejárati ajtó üvegén. Tényleg, a csöngő se működik. Szomszédasszonyom érdeklődik kissé rémülten: bejárta már a többi szomszédot, bekopogott a paplakba is. A helyzet mindenütt ugyanaz.

   Felveszem a telefont, hogy tudakozódjak. Furcsa berregés a kagylóban, majd egy feliratos üzenet azt tanácsolja, hogy helyezzem vissza a talpára, hogy feltöltődjön. Igenám, de mivel?...

     Futok a mobiltelefonhoz, szerencsére maradt rajta egykis töltés, hogy felhívjam az illetékeseket. De milyen számon? Minden lehetőség a számítógép rejtekében, éppúgy, mint az a délelőtt írt pár oldal, amit most akartam kinyomtatni 5 példányban: este 8-kor kell felolvasnom! S még csak le se körmölhetem: az eredeti a gépben van!

    Lázasan keresek egy régi telefonkönyvet, mely véletlenül megmenekült volna a modernizációs kampánytól. Megtudom, hogy kerületünkben átmeneti nehézségek vannak a vonalon, 5-6 óra felé kijavítják.

   A sütőben félig megsült az esti összejövetelre szánt sütemény. Elgondolkodom, hogy mennyire függővé váltunk a civilizáció vívmányaitól. Egy országot lehet megbénítani az áram szabotálásával. Nálam a víz elapad a csapból, hiszen a pumpa villannyal működik, tehát a WC sem használható! A radiátorok kezdenek kihűlni. A nap lemenőben, ideje karácsonyi gyertyamaradványok után néznem...

   S akkor varázsütésre meghallom a TV hangját. A terefere folydogál, mintha mi sem történt volna. Lekapcsolom és sietek behozni a lemaradást. Még szerencse, hogy teljesen nem hódoltam be minden "gadget" csábításának, mellyel eláraszt bennünket a modern bazár, és villanyáram nélkül is forgathatom a fogkefémet. Kézi erővel.

Ági mondata kapcsán...

ilyen voltam 1965-ben önarckép-rajzolás közben...

   Elgondolkodtam Ági mondatán: "Mostanában többször gondolok arra, hogy meg kellene írni a magunk történetét, persze bizonyos felmenőktől kezdve  -  hogy ne múljon el semmi." 

   Megértem a vágyat, mely szeretne gátat vetni a végnek, a könyörtelenül bekövetkező "ez a világ rendjé"-nek. Mert hogyan is remélhetnénk, hogy tartósan nyomot hagyhatunk magunk után? A világmindenség és az idő végtelenjében a mi parányi létezésünk a sok-sok milliárd között oly elenyésző... Csak a mi csöppnyi bolygónkat tekintve alapul, ha sikerül is előbányászni egy néhányszor tíz-, esetleg százezer éves csontot, kődarabot, a mindenséghez képest valószínűtlen, hogy pont a miénkbe ütközzön a virtuális lapát...

   Mégis minden írót, művészt, alkotót ez a vágy hajt előre, sarkall tevékenységre. Ráadásul a halhatatlanságra is sandítanak, pedig nagyon is tudatában vannak, hogy ellenőrizni nem lesz alkalmuk!

    Azt hiszem, minden író egy kicsit önmagát írja meg, akkor is, ha más bőrébe bújik. Végül is ő tartja a fényképezőgépet a kezében, ő választja a látószöget és a technikai feltételeket  -  nomeg a témát is!

   Az írás, festés, általában mindennemű alkotás olyan részegítő érzés felé sodor bennünket, mint amilyennel az isteni fogalmat ruházzuk fel. A teremtés fogalma felé. Hús-vér alakokat teremtünk, tőlünk függ, élnek-e, halnak-e. A szavakkal játszadozás, mely lehetővé teszi, hogy értelmet adjunk nekik, és ezt át is adhassuk; egy kép vagy zenemű, mely emócióinkat közvetítheti: mindez olyan csodálatos telítettség-érzéssel áraszthat el bennünket, hogy ha mulandáságunk magával is sodor mindent, ezért az érzésért megéri!

TÓTH Árpád: ORGONA

Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.

Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.

Ó, én szerelmem, kit sok ferde kés
Már halni vágott: bú és szenvedés,
Ó, édes emlék, te is így jelensz meg:

Olykor: sóhajtó illat, hűs zene,
És olykor: tágranyílt opál szeme
Egy-egy felfénylő, drága, ritka percnek...

Kamaszkori nagy szerelmek

   Az imént tanúvallomásokat láttam a Tv-ben a fenti téma köréből. Többnyire 50-60 éven túli személyek meséltek életükről, sőt, az egyik férfi 71-et is betöltötte. Fiatalkori, kamasz szerelmekről vallottak. Mégpedig valamilyen oknál fogva félbeszakadt, beteljesületlen szerelmekről.

több évszázados olajfa a Szt-György erődben, Lisszabonban

   Legtöbbjük  -  kivéve az idős férfit, aki hűségesen várta a viszontlátást   -  túltették magukat a csalódáson, a sors döntésén és leélték életük javát új partnerrel, egy vagy több házasságban. Boldogok is voltak. Mégis, fejük, szívük egy csücskében, mélyen bevésve, kikoptathatatlanul, benn maradt a régi emlék. Az első kamaszkori nagy szerelem. Sőt, emlékének morzsáit felidézve még az intenzitását is fel tudták szítani.

   Aztán az élet úgy hozta, hogy egyedül maradtak 50-60 éves koruk táján. Az Internet manapság csodákra képes néha: fellelhetők a múlt kísértetei, hús-vér alakban, igaz, kicsit átalakulva 40-50 év után...

   Volt, akinél a csoda maradéktalanul beteljesült: a régi szerelem fellángolt, a történet hiányzó fejezeteit végre együtt írhatták meg! Másoknal a szembesülés a mítosszá álmodott régi érzéssel kijózanodást hozott: végre megszabadulhattak az idealizált múlt vonzásától és visszacsöppenhettek a jelenbe, hogy végre saját életüket éljék.

   Kedves blogoló társaim, esetleg "zugolvasóim", vajon hányan őrzünk ilyen "kísértetet" valahol elrejtve, talán még magunk elől is? Az a gyanúm, hogy nem vagyok egyedül...

    

Lapozgatás

    Túltelítődtek bennem az elmúlt hét nyomasztó eseményei, a médiákból szünet nélkül róluk folyó hírek, viták, kommentárok. Szabadulni akarok. Valami más témára vágyom.

   Megrendeltem ma a Líránál Hankiss Elemér legutolsó könyvét, A befejezetlen embert. Szeretném a fejtegetéseit részletesebben is elolvasni. Ebben a bizonytalanul döcögő, néha váratlan pörgésbe lendülő világban szükség van hozzá hasonló fénylő, tudós lámpásra.

   

   Forgatom a többszáz képet tartalmazó albumot a számítógép egyik bugyrában. 

   Fényképeimet csak 2010-11 óta telepítem ide, de van sok máshonnan, régebbről áthozott is. Ha csak a tavalyi évet pergetem is le, visszatér az események hangulata. Visszamegyek még régebbre, tíz-húsz évre. Már a huszonötödiket élem ebben a házban. 

Néha megáll az idő,

apa meggyet présel bornak

máskor száguldani kezd. Főleg, ha visszanézek. Tegnap volt minden. 

   Tudhatjuk-e vajon a percet, amikor boldogok vagyunk? Az is lehet, hogy csak később válik bennünk tudatossá, amikor a boldogság már csak emlék. Nem marad más belőle, mint mézédes íze, akácvirág-illata...

Tolerancia

   Igyekszem őszinte maradni.

   Nehéz helyzetben vagyok.

  Az utóbbi 3 nap franciaországi eseményei  -  nekem mindennapjaim tartozékai  -  világszerte megrendülést váltottak ki. Nehezen vonhatta ki magát az ember a napokig tartó sokkhatás alól. Különösen, ha TV, rádió egyenesben csak erről beszélt, a képek, kommentárok behozták otthonunkba a megrendítő eseményeket. 

   Mindig is óvakodtam az össznépi emocionális hullámoktól, melyek arra késztetnek, hogy a gondolkodás megkerülésével elmerüljünk a közös átélés vígasztaló, sokszor felemelő sodrásában, mely megsokszorozva ragad el bennünket.

   Ezért nem írtam ki Facebook profilomra a világszerte felragadott "JE SUIS CHARLIE" jelszót. Nem mintha nem tartanám mélységesen lázítónak egy egész szerkesztőséget megtizedelő barbár reakciót. SŐT! Inkább elgondolkodni akartam a csupán rajzszerszámaikkal felszerelt, inkább békés természetű, nevettetni kívánó karikaturisták elleni véres támadáson...

    Mert miben is áll a nevetés, a nevettetés "veszélyes bűne"? Ez itt a kérdés.

   Ezt feszegette már Umberto Eco : A rózsa neve c. regénye is... A megszállott apátnak annyira elviselhetetlennek és veszélyesnek tűnik a humor, a nevetés, hogy halállal bünteti a hozzája érőt is...

Vélazquez: A király bolondja

    A nevetés felszabadít. A hozzá való jog alapvető emberi jog. Még akkor is, ha időnként rovásunkra is megtörténhet. Ezt elismerni azt jelenti, hogy az egyéni szabadságot ismerjük el. Ha egy szöveg, vagy karikatúra ízléstelennek, sértőnek tűnik, akkor is joga van megjelenni, a szólásszabadság jegyében. Határt egyedül a törvény szabhat. Legfeljebb nem nézem meg, nem olvasom el, megmondom róla a véleményemet, mert jogom van hozzá. Kölcsönös.
   Nem voltam a Charlie Hebdo rendszeres olvasója, sőt nagyon is ritka. Rajzolóit ismertem, szabad, esetleg szabados szelleműek voltak, ízlésemet néha sértette ez a szabadosság. Mégsem jutott volna eszembe jogukat elvitatni! Hol kezdődik a cenzúra és hol ér véget?...
   A vallásos emberek érzéseit sérthette némelyik karikatúra. Sok pert provokáltak az újság ellen, de mivel a francia törvények szerint a "blaszfémia" vádja nem létezik, felmentéssel végződtek. A katolikusok, zsidó vallásúak ennek ellenére sem rontottak fegyverrel rájuk. Az intelligensebbek még a humor másodfokú értelmezését is felfogták: a "laïcité", vagyis a lelkiismereti szabadság (vagyis bármely hit gyakorlása, vagy annak hiánya mindenki egyéni és elvitathatatlan joga) alapvető tisztelete nevében a fanatizmus ellen hadakoztak. Nem véletlen, hogy minden totalitáris rendszer próbálja a humor szabadságát korlátozni.
   Miért vagyok most mégis nehéz helyzetben itt a blogomon?
Sok magyarországi reakció miatt, melyet a facebookon olvastam. Tudom, hogy kedves  blogos ismerőseim között is van sok, többé-kevésbé mélyen vallásos. Semmiképpen sem szeretném megsérteni érzéseiket. Többször is leírtam már, hogy ez mindenkinek legbensőbb joga. Sőt, szerintem senki sem nyilatkoztathatja ki, hogy nála az igazság. Ki tudhatja azt?... Ki írhatja elő saját meggyőződése alapján, hogy ki mit mondhat, hihet? Legfeljebb mély alázattal az igazság keresése iránt, kérdezhetünk.
   Az egyik magyar újságcikk nagyon felháborított, azt írván, hogy a Charlie Hebdo nevű "szennylap", még csak nem is meggyőződésből, hanem idegen pénzekkel lefizetve (!)  -  ez utóbbi koholmány annyira hamis, ha valaki ismeri a lap helyzetét!  -  jelent meg hetenként... Nem mindegy-e, hol az igazság, hiszen akik ezt olvassák, úgysem ellenőrzik, mi a valóság... Felháborított és elszomorított. Ezek szerint, ha megírom a véleményem, bezárhatom a blogomat, úgy lehet. Mégsem tehetem, hogy attól félve, félreértenek, hallgassak meglehetősen gyáva módon, s úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna körülöttem. Esetleg a békés mindennapjaimról csevegjek...
   
   

Kis kiruccanás...

   "Szoktatom szívemet a csendhez"  -  visszhangoznak bennem tegnap este óta magától értetődően József Attila sorai. A decemberi szokásos pezsgő napok után ismét körülölel a magány, csendje megnyugtatóan visszavezet önmagamhoz... A hangom újra elment, hiszen megint keveset használom napközben. Az állandó csevegés, csivitelés is megszűnt, hallgathatom a gondolataimat... Sőt, le is írhatom őket.

   Fentebb egy lisszaboni látkép, az első napon, 27-én készült, az egyetlenen, amikor kicsit borús volt az ég. Különben ragyogó napsütésben volt részünk és legalább 15°kísérte. Most jártam először Portugáliában. Fiam szervezte az utat, heten már majdnem "csoportnak" számíthattunk menyem szüleivel és a gyerekekkel. 

   Lisszabon és a portugálok szívélyes, kellemes emléket hagytak bennem. Európa egykori legnagyobb felfedezőjének, gyarmatosítójának területe szamárbőrként zsugorodott tenyérnyi méretűre. A hajdani dicsőség iránti nosztalgiát fejezi ki a saudade, a portugálok melankólikus életérzése, mely ebből a már-már mitikus nosztalgiából táplálkozik. A 19. sz. közepén keletkezett, fado néven ismert, sokszor panaszos hangú dalok is ezt az érzést tükrözik. Az óévet egy ilyen vendéglőben búcsúztattuk el gyertyafény mellett, húros hangszerek kísérték a fájdalmas dallamokat...
   Az óváros hangulatos utcácskái meredeken kapaszkodnak fel a hét dombra, akárcsak az egyetlen (jól megtömött) kocsival kanyargó villamosok, melyek néha alig férnek el két házfal között! Pedig osztozkodniok kell a területen a számos autóval, taxival és egyéb járművel, nem számítva a gyalogosokat, akik néha a falhoz tapadva, kapuk mélyedéseibe menekülve engedik el a járműveket! 
   Nem részletezem a város minden nevezetes emlékművét, látnivalóját, bizonyára többen is jártak már ott. A nevezetes "azulejos" is lehullik lassan a házak faláról, restaurálásuk valószínűleg túl sokba kerülne, így aztán a bolhapiacokon végzik, darabonként... Még csak annyit, hogy  az éjfél utáni hagyományos ölelések és jókívánságok után pár perccel EasyJet egy e-mailben tudósít bennünket, hogy a január 1-re lefoglalt járat a francia személyzet sztrájkja miatt elmarad!... 2 óráig töprengtünk, mit tegyünk, végül elhatároztuk, hogy a másnap reggeli telefonálásig eltesszük magunkat. Szererencsére fél 9 felé jött a megváltó hír: a megszüntetett 68 járatból a miénket visszaállították!... Hát mégis lenne őrangyalunk?...