Két ünnep között

   4 napot töltöttünk ebben a környezetben, december 26-29 között. Mindenki nagyon fáradt volt, nem kívánkoztunk messzebbre. Ez a "Center Park" volt szinte a legközelebb, mindössze 120 km innen. A fiam a tavasszal intézte a foglalást; akkor még én sem ismertem a rám váró szoros programot, amelyből sikerült utóbb 2 napot lealkudnom a közepén, hogy velük mehessek. Agnès szüleivel együtt 7-en foglaltuk el a kényelmes kis "mézeskalács" cottage-t, egy patak partján, ahol reggelente a lubickoló kacsák ébresztettek... Az emeleten 3 szoba, fürdőszoba, a földszinten a legnagyobb 2 személyes szoba saját fürdővel, WC-vel, melyet kivételes bánásmóddal meghagytak nekem, hogy fájós térdemmel ne kelljen az emeletre járnom... Lent volt még a nappali-ebédlő a kandallóval, melybe esténként be is gyújtottunk, miközben társasjátékkal telt a vacsora utáni idő. Számomra ideálisan!

   Az "Ailette" (ejtsd: Elett) névre hallgató tó partján létesült a park néhany éve. Én még csak fákkal szegélyezett szerény tóként (bár körüljárva kb. 10-12 km) ismertem jónéhány évtizeddel ezelőtt, amikor Laon-ban töltöttük vakációink egy részét, G. szüleinél. Laon ugyanis csak 10-15 km-re van. El is mentünk csütörtökön pár órára fiammal és menyem szüleivel, akik még nem látták a híres gótikus katedrálist, mely modellül szolgált a párizsinak. Ezen az egyetlen napon volt szép idő, s bár metsző szél fújt a domb tetején a katedrális és a püspöki palota körül, a hőmérséklet is 1°-kal tetőzött, a látvány bőven kárpótolt bennünket! Újra meg újra felfedeztem a város ritka szépségét, melyet lakói nem kívánnak kamatoztatni...

   A park nagyon szépen kiépült. Meg kellene nézni jó időben, tavasszal, nyáron is, amikor a vízisportok kedvelői kitombolhatják magukat, nemcsak a kupola alatti melegben, hanem az élő tóban is! Sok-sok színes, teraszos, különböző méretű házikó épült a partján. Az autókat érkezéskor a parkolóban kell hagyni, a park területén csak gyalog, kerékpárral vagy hangtalanul gördülő bérelhető elektromos kis autóval lehet közlekedni. 

   Pihentető, feltöltő 4 nap volt, csak a térdem ne fájna annyira...

Tanú

Ez a régi karácsonyi dísz minden évben előkerül a dobozából. Bizonyítja, hogy mennyire ragaszkodom a  -  magam teremtette  -  hagyományokhoz, mintha csak megnyugtathatnának folytonosságukkal az idők végtelenségéről: az oly múlandó jelen átalakul majd a múlt végetérhetetlen láncává. A 40 éve, még egy berlini karácsonyra vásárolt pár fenyőgally és toboz minden évben megerősít abban a tudatban, hogy még mindig VAGYUNK, LÉTEZÜNK, SZERETÜNK!... Ő a tanú.
Csak a gyertyát kell néha felújítani rajta. A régebbi generációk néhány tagja már búcsút intett neki, az újakkal mostanában ismerkedik. Én vagyok a gondozója, a stabil pont  -  vajon meddig? Lesz-e, aki felveszi a stafétabotot, hogy évente elővegye az egyre öregebb karácsonyi díszt és meggyújtsa rajta a gyertyát?...

Ünnepek előtt...

   Ahogy megígértem magamnak: heti legalább egy bejegyzés...

   Különben semmi változatosat, érdekfeszítőt, sőt, közérdekűt nem tudok mondani.

   Ünnepek előtti a hangulat, de volt már ennél pezsgőbb is: energiám annyira apadóban, hogy nemigen tudok "pezsegni", még egy csésze kávé ellenében sem...

   Tegnap pl. elindultam ajándékok után. Úgy két óra múlva le kellet ülnöm minden kínálkozó helyre, mert nem bírtak el a lábaim... Haza is mentem, abban bízva, hogy a hét végén beszerezhetem a hiányzó darabokat. Szeretnék mindenkinek örömet szerezni.  Vészesen közeledik a Karácsony és még se fa, se a karácsonynapi ebéd terve nincs a láthatáron! Túl vagyok a tizedik szeánszon, de a megszokással mintha valahol a fáradtság is halmozódna, raktározódna...

   Múlóban ez az év is, készülőben az új. A gyerekek sok örömet szereztek, baráti kapcsolataim is szívmelengetőek... Hogy mit hoz az új év? A külvilágban bizonyára sok csalódást, jobb is nem gondolni rá. Műveljük legalább kertünket, ahogy Candide javasolja, még ha nem is nagyobb egy zsebkendőnél.

   Lesz-e erőm, hogy kitekintsek a kerítésen túlra? Lesz-e elegendő alkotóerőm, fantáziám, kitartásom, hogy kicsit ambíciózusabb tervet valósítsak meg? Jó lenne... Ha hívő lennék, most imádkoznék segítségért valakihez, belé fektetve minden bizalmamat. Ennek hiányában viszont csak magamban bízhatok.

Pillanatfelvétel

   Rövid pillantást vetettem a tavaly ilyenkori időszakra: karácsonyi készülődés, pincébe zuhanás, múzeumlátogatás stb. Mi minden történt azóta is!

   Miután a lábadozás, forradozás időszakán úgy-ahogy túlestem, elkezdődött november végén, december elején a 30 szeánszra tervezett sugár-kezelés. Majd minden nap (szombat, vasár- és ünnepnap kivételével) elautózok a klinikára, ahol 10-15 percig nézegetem a felettem sétálgató óriási röntgen-fejeket, figyelem a kis "ablakban" a hajszálpontosan kijelölt pályát befutó zöld csíkot. Ne mozduljak, kéri a technikusnő, s igyekszem elfojtani a feltörő köhögési ingert. Aztán jön a megváltó "leengedheti a karját" és megszabadulok a meglehetősen kényelmetlen, hideg és kemény helyzetből. Az időpont naponta változó, reggel 8h és este 8h közötti skálán. Közöttük kis émelygő, levert periódussal, mely kb. fél óra múlva jelentkezik (így bőven haza tudok érni) és kis pihenést kíván.

   Hát kb. ez a pillanatnyi helyzet. Nagy megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy egyelőre nincs szükség kemoterápiára és így megmenekülök hajam kihullásától. Azonnal el is mentem a fodrászhoz! Ugyanis addig arra gondoltam: minek fizessek drága fodrászt, amikor úgyis megkopaszodok (még leírni is nehezemre esik!) nemsokára?... Bevallom, letaglózó perspektíva volt: hiszen azt se tudom, milyen a koponyám formája, gondoltam a béka feneke alatt...

   Orvosom szerint nagyrészt annak köszönhetem, hogy szervezetem elbírta és jól reagált az 1 éves hormon-terápiára, melyet életem végéig folytatnom kell. Persze, 70 évesen a rám váró évek száma már nem olyan beláthatatlan! 

    Talán lesz időm megírni azt a bizonyos regényt! Tartozom vele magamnak. 

Tóth Krisztina születésnapjára

"Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal."

   

   Tóth Krisztina 50 éves. Jó tíz éve váltottunk néhány üzenetet, amikor is egy kiadó megkért, javasoljak mai magyar költőket egy készülő nemzetközi antológia számára, eredetiben és fordításban. Az egyik javaslatom Tóth Krisztina lett. Bevallom, nem ismerem jól a műveit: egy-két novellát, néhány verset olvastam tőle  -  ez a hátránya, ha az ember nincs benne a vérkeringésben. Most, hogy a F-B-on olvastam egy összegző cikket a születésnapja alkalmából, egyik versének e néhány sora megállított.

   Miért is torpanunk meg néha egy verssor, prózarészlet vagy kép előtt? Mert összecseng pillanatnyi hangulaunkkal, esetleg válaszol ki nem mondott kérdéseinkre. A költő, író, a művész megtalálta a szavakat, a színeket és formákat, melyeket mi hiába kerestünk.

   Hányszor felvetődik bennünk a "mi lett volna, ha...", főleg az idő eljártával. Amikor is    változtatásra, javításra már vajmi kevés lehetőségünk maradt.

   Távolodunk-e egyre saját lelkünktől, létünk ismeretlen városában bolyongva, melynek térképét is elfelejtettük széthajtogatni?...