Tíz napos misszió a gyerekeknél

   Kicsit megnyugodtam nagy forgalomban használatos sofőri reflexeim felől, most, hogy már vissza is értem Versailles-ból, ahol kisebbik unokámat letettem a gimnázium kapujában (hogy kicsit későbben kelhessen a vonat helyett...). Múlt szombaton szüleiket vittem el a reptérre, tegnap pedig nagyobbik unokámat kora reggel vizsgázni... Mondanom sem kell, hogy izgultam egy kicsit (amit ugyebár az utasnak nem kell észrevennie), hiszen nem vagyok se az autójukhoz, se a környékhez szokva, de eddig még kiálltam a próbát! Másik fontos különbség otthoni napjaimhoz képest, hogy sokkal korábban kelek (fél 7 tájban), hogy elindulhassunk 7h15 körül. Indulás előtt gyorsan megiszok egy jó adag kávét, hogy a lehető legéberebb állapotba srófoljam a figyelmemet, mielőtt a reggeli nagy forgalomba vetném magam. Megetetem a kutyát, macskát : már sorban állnak edényük mellett! 

   Visszaérve még egy kávé és indulhat a nap. A számítógép elé ülök : fiam még elutazásuk előtt lehozott fentről egy pár évvel ezelőtt kinyugdíjazott példányt, melyet felszererelt a lenti dolgozóban (egyben az én hálószobám is, míg itt vagyok). Ezen írogatok, olvasom a blogokat és mindenféle újságot. Dél felé az ebéd készítéséhez látok, de a lányok az órarendtől függően nem mindig tudnak velem tartani és csak estére jön össze mindenki. Néha kikapcsolódásra, kis kártyapartira és beszélgetésre is jut idő. Ők általában korán fekszenek, mert másnap iskola, ill. egyetemi vizsgaidőszak várja őket. Egyszóval : egyáltalán nem unatkozok és örülök, hogy teljesíthettem Agnès és François kérését.

   Ahogy francia blogomon megírtam, elutazás előtt egyszer csak felsejlett bennem egy addig szinte ismeretlen érzés : "kezdem ezt a házat megszeretni"... Mármint az enyémet, ahol lassan 35 éve lakom. Annak idején, Isztambulból hazatérve mindössze 2 napunk maradt a lakáskeresésre, mert holmink nagy része érkezőben volt, a tanévkezdésről nem is beszélve. Gyorsan kellett dönteni a lakásválasztás ügyében. Ezért bukkant fel  -  mint  rendszerint,  allegória formájában  -  az említett szokatlan érzés : mint egy idős házaspár esetében, akiket nem a villámként lecsapó szerelem hozott össze  egykoron, hanem a szükség, esetleg józan észérvek, viszont az idő, az együtt töltött évtizedek nemcsak hogy megbékítették őket a választással, hanem a súrlódások lefaragták a köztük levő élesebb sarkokat, és a megszokás lassan átalakult valami melegebb érzéssé. Sőt, ők maguk is átlényegültek, akárcsak a hatalomért dúló harc, mely lassan megértéssé, gyengédséggé szelídült...

   Hát, ilyesmi történik köztem és a házam között, melytől egyre nehezebben válok meg... 

(a képek a gyerekeknél készültek)

itt a térdemen ül, s követ, mint az árnyékom...