Most hívott fel éppen a fiam. Kihevertem-e a karácsonyi kavalkádot? Nagyjából 4 napot töltöttünk együtt, nagy családi összejövetelt rendeztek. Bennünket, a szülőket már vasárnaptól vártak ebédre. 25-én pedig 15 személyre bővült az asztal. Dícséretesen állták a vendéglátással járó sok munkát, mosolyt, ami kellett.
Az ajándékok is sikerültek: mindenki elégedett volt. Igaz, így jobban hasonlított az eredeti "pogány" ünnepre, a római szaturnáliákra, vagy a Mithrász kultuszra, melyek a téli napfurdulóhoz kötődtek és a fény újjászületését ünnepelték - még akkor is, ha eleinte alig észrevehető a különbség, de elég a tudata is, hogy jobb kedvre derüljön az ember. A IV. sz-tól engedélyezetté váló keresztény vallás pedig hozzákötötte Krisztus addig nagyon vitatott születési dátumát, hogy egyben csökkentse a "pogány" kultuszok jelentőségét.
Számunkra egyértelműen levetkezte vallásos jellegét a karácsonyi ünnep. Aki akar, természetesen elmehet az éjféli misére, sőt, betlehemet is állíthat a fa alá, senki se rója meg érte. Békés egymás mellett élés, kinek mi a hite, elképzelése; senki sem akar senkit "megváltani". Amikor az első poharat felemeltük, hogy koccintsunk, küzdöttem a vággyal, hogy felálljak és egy rövid, de szívhezszóló beszédet mondjak... Aztán mégis ülve maradtam, de sajnáltam, hogy lemondtam róla.
24-én este 9-en voltunk az asztal körül, a legközelebbi rokonság (menyem részéről). Mit is akartam kifejezni? Azt, hogy álljunk meg egy kicsit a sietésben, munkában, szervezésben, hogy éljük át a pillanatot a lehető legmélyebben. Számoljuk meg magunkat. Vessünk számot az elmúlt évek rohanó ritmusával, a kiállott próbákkal, amikor hajszálon múlott világunk összeomlása... Érezzük át a fontosságát, hogy foghatjuk egymás kezét, érezve a másik éltető melegét. Amíg érezhetjük, nem lehet olyan reménytelen sem a jelen, sem a holnap...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése