Le kellene már vágni a gyepet!... Tobzódnak a kövér sárga pitypangok, a tulipánok még javában virítanak, de én egyelőre az erőmet gyűjtöm a fűnyíráshoz. Talán ma délután?...
Gondolkodtam, írjak-e a Notre Dame-ról, de a Netet már annyira elárasztották a képek hétfő óta, hogy nem volt kedvem hozzátenni. Az óriási össznépi nagy emocionális hullám pedig hamarosan levonul majd és követik a kákán is csomót kereső viták, huzakodások.
Éppen a számítógépen dolgozgattam elmerülten már harmadik órája, amikor fiam hívott hazafelé menet. "Láttad a katasztrófát?" "Látni nem láttam, de hallottam. Tudod, egyedül nincs kedvem futtballmeccset nézni, tegnap már a másodikat veszítették el, nem értem, talán az érdeklődést akarják fenntartani a végső győzelem elhalasztásával..." "Nem a PSG-ről (a párizsi futtballcsapat, melynek szurkol) beszélek, hanem a Notre Dame-ról!" "Miért, mi van vele?" "Leégett!" Rohantam a TV-hez és késő éjszakáig néztem hitetlenül a képeket.
Még aznap este elkezdődött az üzenetek és a felajánlott óriási pénzösszegek áramlása a világ sok tájáról. Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés.
Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak...
Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...
Még aznap este elkezdődött az üzenetek és a felajánlott óriási pénzösszegek áramlása a világ sok tájáról. Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés.
Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak...
Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...
Paul Claudelt is nagyon megérintették a N-D-beli benyomások, ha jól tudom.
VálaszTörlésIgen, 18 éves korában, a Notre Dame-ban egy karácsonyi misén "megérintette az isteni kegyelem" és gyerekkori, családi hagyományból táplálkozó hite újjászületetett, de ezúttal más forrásból...
Törlés