Ez is, az is...

   Hátam mögött tesz-vesz Valérie, aki 2017. óta hetenként 2 órában segítségemre van a 155 m2 rendben tartásában, mióta ilyen nehezen bírkózok meg az alapvető takarítási teendőkkel is. Felmosás, porszívózás, ablakpucolás... A kert egyelőre rám vár, nem sikerült kertészt találnom, aki értene is hozzá. Mindenki foglalt nyári időszakban. Nomeg olyan kicsi a területe, hogy komoly kertész talán el se jönne!...

   Szívesebben csinálnám én magam, nem mintha dúlna bennem a takarítói elhivatottság vagy nem bíznék meg más munkájában, hanem mert azt jelentené, hogy még képes vagyok rá. Hogy nem ezen a lassú lejtőn ballagok lefelé...

   Holnap este rendkívüli gyűlést rendez a társulatunk: lassan itt az évadzáró és mindenki szétszéled a nyári szünetre. Június elején újra felolvassa 4 kedvenc előadóművészem az egyórás szövegemet 4 női hangra. A szomszédos városba hívtak bennünket (én ugyan csak mint szerző vagyok jelen, szinte láthatatlanul, a szövegnek most már nélkülem kell boldogulnia). Kíváncsi vagyok, november óta hogy hangzik majd, s nem utolsó sorban hogyan fogadja az ottani közönség, melyből szinte senkit sem ismerek. Érdekes teszt lesz!

   

"Várakozás"  (2007.)

Már leírtam többször is, hogy az írás (vagy rajzolás) vágya megelőzi nálam a téma felbukkanását. Sőt, úgy is mondhatnám, hogy a vágyhoz kell legtöbbször témát keresnem. Nem tudom  -  de talán nem is akarom tudni, minek?  -  normális-e ez így vagy sem. Nálam ílyenformán működik, s még csak azt sem mondhatom, hogy ebben a sorrendben könnyebb. Talán nehezebb a vágyhoz méltó témát találni, mert ha a téma szülné, azt már nem kellene keresni.
  Hogyan vall erről Szabó Magda, egyik kedvenc íróm?

"Az alkotni tudás kegyelem eredménye, annyi mindennek meg kell hozzá lennie, hogy sikerüljön, izgalomnak és nyugalomnak, belső csendnek és olyan feszítő indulatnak, ami édes is, meg keserű is."

   

   

Egy hét leforgása alatt...

   Történik egy és más velem minden nap, ha nem is tükröződik a blogomon.

   Egy hete izgalmas élmény várt rám: beavatás abba a bizonyos "teljes tudatú meditáció"-ba ("méditation de pleine conscience"), amire már régóta készültem. Annak idején vettem is róla egy könyvet CD-vel, de élőben, irányítással, csoportban akartam elkezdeni. 
   A legtöbb egyetemen az orvosképzés része lett, miután felfedezték sokféle jó hatását a betegekre. A fájdalom kezelésében (bizonyos fokig) gyógyszer helyett is alkalmazzák, támaszkodva az ismert tényre, miszerint a psziché nagy hatással lehet a testre.
   Már az is bizonyság  -  meditáció ide vagy oda  -  hogy jobban aludtam azon az éjszakán... Másnap viszont korán elindultunk a gyerekekhez, anyák napját ünnepelni 1 héttel hamarabb, hogy egyúttal megnézhessük a Molière-darabot ("Scapin furfangjai") az iskolások előadásában, főleg mert Lucie unokám is szerepelt benne. Nem szeretek még a családtagjaimmal se dicsekedni, de örültem, hogy őszintén gratulálhattam neki a végén. Ő volt talán az egyetlen, aki érthetően, tisztán artikulált, élvezhetővé téve a klasszikus nyelvezetet. Az is tetsztt, hogy nem játszotta túl a szerepét, de nagyon jelen volt a színpadon, anélkül, hogy feleslegesen gesztikulált, grimaszolt volna... Szóval, nekem nagyon tetszett.
   

   A másik két nagyszülő visszament vasárnap, én pedig maradtam még két napra, hogy a szülők munka miatti távollétében betöltsem valamennyire az űrt. Unokáimmal ünnep volt az együttlét, bár többnyire az estére korlátozódott. Napközben a kutyájukkal (Omega névre hallgató Jack Russell fajta) éltem nagyon is négyszemközti életet, ami főleg abban áll, hogy mindent el kell tüntetni előle elérhetetlen magasságba, fiókba, mert szétszedi apró darabokra, legyen az telefon, távirányító, vezeték, esetleg lábbeli, könyv vagy sál. Nemsoká 1 éves lesz, de hyper-aktív, időnként jött egy-egy kedvenc játékával a szájában, megállt előttem és kérdő-esdeklő tekintettel várakozott. Viszont, ha kinyújtoztam a kanapén olvasni, ő maga is elszunnyadt egy időre a helyén...

Hét eleji körhinta

   Hát, még ilyen pergő-forgó hételejét!... Időnként meg kellett torpannom egy pillanatra, hogy milyen nap is vagyunk ma? Az előző bejegyzésemben taglalt "kanál víz" a stressz fokmérőjén a Niagara-méreteit öltötte fel, míg a látogatóim meg nem érkeztek... S én, aki néha naphosszat ki se nyitom a számat, az elmúlt 3 és fél napon szinte be se csuktam! 

   

Először is hétfő este a fiamért mentem a vonathoz, mert egyik ügyfelét képviselte az itteni bíróságon másnap reggel. Az állomásról egyenesen egy vedéglőbe mentünk, mert nem akart a főzéssel terhelni és meghívott vacsorára. Szépen elbeszélgettünk, közben túl jól laktunk, viszont az egész nap felgyűlt feszültsége kellemesen feloldódott, vele az enyém is. Másnap sajnos, már a déli vonattal vissza kellett mennie...

   Én szinte rögtön a következő két vendég érkezésére kezdtem készülni. Menü kiötlése, bevásárlás, egy sütemény-költemény elkészítése és a csirkecombok sütőbe tétele után meg is érkeztek este 6h felé, 600km-es autózás után. Tudvalevő, hogy a világon az egyik legkedvesebb foglalatosságom a beszélgetés... Kb. 25 éve találkoztunk utoljára, de a baráti érzések érintetlenek maradtak, egyetlen ránc sem keletkezett rajtuk a hosszú évek alatt! (Nem úgy, mint rajtunk!) Apéritif, végnélküli mesélés  -  ilyenkor mindig odaégetek valamit, ami most sem maradt el!  -  az asztal körül majd éjfélig... Egymás szájából kapkodtuk a szót, és a végén mégis azzal az érzéssel váltunk el, hogy mennyi mindent nem volt időnk elmondani...

   Másnap reggel nem kellett korán kelnünk, Jean-Marie vendéglőbe invitált bennünket délben. A beszélgetés megszakítás nélkül folydogált a reggeltől ebéd utánig. Visszatérve, délvidéki szokás szerint ledőltek egy órás sziesztára, majd hamarosan eljött az elválás pillanata: Lille-ben várták oket lakodalomra.

  

 Meg kell vallanom, hogy rég nem aludtam végig két ilyen hosszú és pihentető éjszakát, mint amikor fiam és a baráti házaspár is a házban aludt. Feltöltődtem élettel, igaz, alig bírtam menni a végén, de most pár napig bizonyára elég lesz a sok jó érzés, amit elraktározhattam.

Mindennapok (3.)

   Kiderült, hogy már a harmadik ilyen című bejegyzést írom... Kell-e, érdemes-e egyáltalán a mindennapokról írni? A blogvilág, sőt, tágabb értelemben az irodalom olvasói nem veszik-e szívesebben a rendkívülit, amely éppenséggel arra hívatott, hogy a mindennapokból kibillentse és repülő szőnyegén rendkívüli tájak, események világába varázsolja őket?...

   Ha most azzal kezdem, hogy mai napom első izgalmas kalandja a fűtés számomra tudós szakemberének korai betoppanása volt, mindenki becsukja rám a kaput! Pedig a magamfajta öregedő magányos hölgynek (hogy elegánsabb hangnemben szólva enyhítsek a továbbiakon) már ez is kaland lesz lassanként. Főleg, hogy a szerelő 1 órával a megbeszélt idő előtt érkezett, mialatt én komótosan készülődtem az emeleti fürdőszobában... Igy aztán mire (lebotorkáltam) leballagtam a lépcsőn, éppen betett egy papírt a levelesládába, miszerint a kliens nem volt otthon... (Sántikáltam) Szaladtam utána az utcán, el is értem már az autójában 3 háznyira és visszainvitáltam... 

   Bele kell törődnöm, hogy ez most már így lesz: lassanként belefulladok egy kanál vízbe! A franciák kicsit kíméletesebbek : egy egész pohár vizet engedélyeznek a problémák mélységéhez. A legkisebb is stresszes állapotba kerget, pedig hajdanán én voltam a ZEN-attitüd koronázatlan királynője! 

Brassai

   A május hónap különösen kedvezőtlen számomra: tele van ünnepnapokkal! Május 1 (munka), május 8 (győzelem), május 26 (anyák), május 30 (mennybemenetel), nem beszélve a közéjük iktatott kis vakációkról... Köztudott, hogy az ilyen időszakok főleg azoknak kedvesek, akik még húzzák a napi igát, és minden, ami ezt megszakítja, áldás számukra. Nem így az öregek: megszokott rutinjuk mankója törik darabokra! A sarki pék bejelenti, hogy bezár egy hétre: "Te jó ég, lesz-e elég friss kenyerem?" "Hogy áll a gyógyszerkészlet, kibírja-e a patikazárlatot?" Nem beszélve a vendégvárásról! Hogy osszam be a bevásárlást, hogy lehetőleg frissen legyen időzítve, és a főzés is beleférjen? Na és a hetek óta halasztgatott fodrász! Kerülöm a tükörképemet, sikerült elsajátítanom egy fortélyos technikát, mely lehetővé teszi, hogy úgy készüljek, fésülködjek a tükör előtt, hogy közben ne lássam magamat...