Lemegy a függöny

Hát, ez is megtörtént... Most jön majd a "baby-blues", amely szülés után fog el néhány nőtársamat, amikor levonul a nagy esemény körüli lelkes fölfordulás, s marad a sok munka és az éjszakázás...

Tegnap volt a negyedik és egyben utolsó előadás is. Első ilyen próbálkozásom, hogy dialóguson keresztül próbáljak érzékeltetni különböző személyiségeket, hátsó, ki nem mondott gondolataikat is... Összecsapásaikat, a múlttal, a gyerekkorral történő szembesülésüket. Amikor a szavaknak  -  és a játéknak  -  kell minden pszichológiai tanulmányt közvetíteni, helyettesíteni... Nagyon izgalmas volt ez a pár hónap. A próbákon szándékosan nem vettem részt. Amikor az ember egy szöveget a kezéből kiad, nem az övé többé. Mint a gyerekeink. Miután világra hozzuk őket, saját magukéi elsősorban. Mi csak vigyázva egyengethetjük első lépéseiket, készen arra, hogy elkapjuk őket, ha elesnek... S főleg bizalommal arra neveljük őket, hogy nélkülünk is megéljenek.

A két nővér szüleik temetése után a régi holmik között válogatva felidézi gyerekkorát. A régi rivalitások felelevenednek, kiderül, hogy messze nem egyeznek az emlékeik... A szülők szinte tökéletesen összeforrott párja, amely még a halálba is kézenfogva ment, követhetetlen példaként nehezedett a két nővérre... Életük mérlege végül is nem egészen felel meg a látszatnak. Súlyos titkok kerülnek akaratlanul is napvilágra...

Általában ingatag önbizalmamat némileg serkentette a lelkes fogadtatás. A nézők percekig ültek mozdulatlanul még a végszó után is... A látszólag könnyed hangú kezdés után szinte észrevétlenül száll rájuk az állandóan növekvő  feszültség, mely csak a végén oldódik fel némileg, kicsit nyitva hagyva maga után az ajtót...

Biztató volt az a kérdés is, mely kivétel nélkül minden este elhangzott: "És jövőre mi készül?..."