Elmentek a gyerekek

   Múlt szombat délután költöztek hozzám unokáim a másik két nagyszülőtől. Tegnap délben pedig idő előtt megültük Lucie 14. születésnapját : nehéz ennyi időpontot mindenki számára egyeztetni, de így az "igazi" napot majd barátaival ünnepelheti meg. Ez is nagyon fontos szempont.

   A hét idilli körülmények között zajlott, s bár megszenvedték a lábaim, de nem mondták fel a szolgálatot. Hálás vagyok nekik.

   Sokat beszélgettünk, kimenős közös program is volt, többek között mozi és a születésnapi ajándékok beszerzése. Alice mindenki számára eredeti rajzokat készített. Egy-két kártyapartinak is szorítottunk helyet a programban.

   Szombat délre összejött az ebéd kilenc résztvevője. Már előző nap bevásároltuk a hozzávalókat, s a vacsorakészítéssel egyidőben feltettem a "7 vezér tokány" névre hallgató magyaros ételt (életemben először, ami kicsit kockázatos volt ennyi meghívottal!). Finomra sikeredett, bizonyíték rá, hogy semmi sem maradt belőle! A süteményt már készen szereztem be. A menyem és édesanyja megszabadított a mosogatástól, így a délutánt kártyázással töltöttük, amit én annál is inkább élveztem, mert itteni barátaim nem lévén "játékos" típusok, ritkán van részem benne.

   Ma reggeli után már csak az volt hátra, hogy összegyűjtsük a ház minden szintjén szétszéledt holmit  -  beleértve a kutyuséit is  -  és nagy integetések közepette elment az autó... Csend van, csak a mosogép duruzsol a konyhában. Ritmusom visszatér majd lassan a megszokott kerékvágásba, ami pihentetőbb ugyan, de messze nem olyan izgalmas, érdekes, mint a társasélet a gyerekekkel. Eljutok majd a fodrászhoz is, este viszont sokkal később térek majd nyugovóra, mint ezen a héten, ami tudvalevőleg nem tesz jót az egészségemnek!...

Érkezés szélviharban

   Mióta elült a viharos szél, gyönyörű napos idő van. Megszokott babonás érzéssel lekopogom. Gyerekkorom óta hányszor hallottam a mondatot, sőt, láttam is asztal lapján, vagy ennek hiányában bármi fából készült tárgyon az azt kísérő mozdulatot!...

    Kaméliám január óta félénken nyiladozik. Ha a napsütés kitart, hamarosan virágba borul. Ellenállt a viharos szélnek, mely véggsöpört pár napja az ország északi részén, főképpen a tengerparton. Errefelé is jutott belőle még hétfőre is. 

    Napok óta erről beszélt TV, rádió, szólt a figyelmeztetés a főleg vasárnap déltől várható 160-180 km-es szél miatt. Napok óta rossz előérzésekkel izgultam, bár igyekeztem elfojtani: unokáim pont vasárnap d.u. indultak vonattal Párizsból és este fél 7 felé vártuk őket az állomáson. 

   A hirdetőtáblán hamarosan megjelent a felirat: 40 perces késés! A TGV hamar lefutja a 200 km-es utat.  Megkérdeztem az egyik pénztárnál, mi a késés oka. Kiderült, hogy Arras és Douai között a szél fákat döntött a pályára, és a vonatot Lille felé terelték el, ami innen 50 km. Reméltem, hogy a lányok nem esnek pánikba, hiszen még csak a másodszor utaznak egyedül, s felügyeletet sem igényeltek. 

   19h után kipillantottam a váróteremből a huzatos csarnokba: hát ott állt szorosan egymás mellett a bejárati ajtónál a két kis sziluett bőrönddel, hátizsákkal felszerelve, s egy szemernyi nyugtalanság nélkül várták, hogy értük menjen valaki. Hazamentünk hozzám és a másik két nagyszülővel együtt jó hangulatban elköltöttük az ízletes vacsorát, amit előre elkészítettem. Egy morzsa se maradt, mely ténytől büszkeség dagasztja minden háziasszony keblét, kinek ereiben magyar vér folyik.

Matisse, a "másik Henri"

   Furcsa véletlen folytán nem egészen 1 hónap alatt már a második Henri névre hallgató festő-óriásnál tettem tegnap látogatást. Ezúttal Henri Matisse-ról van szó, aki innen kb. 25-30 km-re született 1869. utolsó napján a Cambrai melleti Le Cateau városkában. A megyei kulturális szervek kb. 15 éve szép múzeumot rendeztek be a festő szülőföldjének adományozott munkáiból, de műveinek jó részét pl. Nice-ben láthatjuk (a világ nagy múzeumait nem számítva), ahol 1954-ben meghalt.

   A múlt század első felének meghatározó művészei közé tartozott, Cézanne, Gauguin, Picasso, Van Gogh társaságában. A kiállítás nem az egész életművet akarta átfutni, hanem arra koncentrálódott, hogyan lett a hajdani jogászból, szinte véletlenül, korszakalkotó festő.

   A család nemzedékek óta a vidék textiliparát űzte; gyerekkora óta színes textíliák között élt és vonzásuk élete végéig elkísérte. 20 éves is elmúlt, amikor a festészettel kapcsolatba került egy betegség utáni lábadozás alkalmából (akár Frida Kahlo vagy Jean-Michel Basquiat). Apja kívánságára jogász lett, bár a festés nem hagyta többé nyugodni. Párizsba ment, ahol a legnagyobbak festőiskoláit látogatta (Bourdelle, Gustave Moreau stb), a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta, ami tuvalevőleg szilárd alapokat teremt. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy titkaikat megfejtse és a maga módján interpretálja.

   A század elején a Riviérán telepszik le. A napfény, a színek tobzódása teljesen átalakítja festői látásmódját, akárcsak Gauguin, Van Gogh vagy pl. később Nicolas de Staël esetében. Sokat utazott, mindez csak gazdagította érzésvilágát. Fokozatosan a minimalista látásmódra törekszik, a rajz átad minden helyet a színeknek, és a másik Henri (Toulouse-Lautrec) módján ő is felkiálthat: 'Végre nem tudok rajzolni!"

   Végül néhány kép azokból, melyeket a kiállításon fényképeztem szerényen: