Minden(ki) elvonulóban

    Még a kánikula is enyhülést mutat!...

   Tegnap szemerkélni kezdett az eső és azóta is szürke felhőtakaró óv bennünket az égető napsugaraktól. Sok idő kell, míg a felforrósodott ház belül is elfogadhatóra hűl. A 10 napos kánikula kis előzetes volt csupán azokból az apokaliptikus klímaváltozásokból, ami a közeljövőben vár ránk, de méginkább gyerekeinkre, unokáinkra... Hogyan lehetne optimizmustól dagadó a magamfajta egyszerű ember, akinek vajmi csekély beleszólása van a nagy tendenciák alakulásába, hiába keltenek benne bűntudatot minden lépéséért a környezetvédelem bűntető osztagai!... 

   A háború utáni évek szülötte lévén, a Rákosi korszak nélkülözéseit is átvészelve, soha nem idegződtek belém a pazarló manírok. Nem szokásom csak úgy repülőre ugrani, hogy  hét végére elruccanjak édenibb tájakra, s tusoláskor elzárom a csapot, amíg szappanozom magam... Sőt, két év Algéria és hat év Isztambul után, ahol is a vízszolgáltatás gyakran és váratlanul megszakadt, még mindig csodálattal tölt el a csapból mintegy gombnyomásra fakadó, éltető víz!... A szemetemet válogatom, s igyekszem csökkenteni is, és következetesen leoltom magam után a villanyt. Nem felszólításra, hanem megszokásból. Azt hiszem, anyaföldünk kizsákmányolása nagyobbrészt nem rajtam és a hozzám hasonlókon múlik... Mégis bennünket dorgálnak nap mint nap. Talán azért, mert könnyebb, mint a hatalmasokat jobb belátásra bírni?...

"Héro et Léandre" Louis Baader (1866)  (fotó: A. R.)

   Életem perspektívái egyre lehangolóbbak. Pedig az optimizmus majdhogynem kötelező: szépen kell öregedni, sportosan, bölcsen, kivirultan, hogy legalább 15-20 évet letagadhassunk és a lehető legkésőbb szoruljunk másokra. Hogy példaként szolgáljunk, és  a fiatalok is kevésbé rettegjenek az évek múlásától, netán az elmúlás gondolatától... 

   Őszintén szólva nem sok kedvem van az efféle erőfeszítésekre, nem beszélve a kellő energiáról. Inkább szeretném "megszelídíteni" életem mindenkori szakaszának változó követelményeit, mint valami hűséges háziállatot (az igazi helyett, ami nincs és nem is lesz soha!), magamat elfogadásra és nem csüggedt rezignációra hangolni. Megtalálni az adott  helyzet értelmét, mert az életet továbbra is megfejthetetlen csodának tartom, s szépségéhez még mindig csökönyösen ragaszkodom.

   

Fények és árnyékok

   Fények és árnyékok reggeli játéka a kertben... Olyan igazi nyár van, hogy alig hiszem el. S most, ilyenkor menjek el? Amikor elengedhetném magam, élvezhetném a sugárzó napfényt, ami itt északon majdnem mindig elviselhető?... Nagyon nehéz kérdés. Fizikai állapotom meglehetősen kényes, a legkisebb stressz vagy tartósabb erőfeszítés felborítja, s aztán napokig orvosolhatom, mire újra felkapaszkodok a lejtőn. Tény, hogy sokkal gyorsabb az alján találnom magamat.

   Ráadásul a tágabb világom sem a legbiztonságosabb. Naponta érkeznek a riasztó hírek az újabb megbetegedésekről, fertőzési gócok kialakulásáról. Mindenki újabb COVID hullámtól fél, a gazdasági helyzet kataszrófába fordulásától. Az öregek meg attól, hogy utoléri azokat is, akik eddig kimaradtak a szórásból. 

    A nyári vakáció felszabadította a fiatalok hónapokig visszafojtott életösztönét. Minden óvatossági figyelmeztetés ellenére tömegesen összejönnek, szórakoznak, ez a nyár: megértem, hiszen ők maguk nem sokat kockáztatnak, annál inkább azok, akiket, sokszor nem is tudva róla, megfertőznek.

   Mennék is, meg nem is. A gyerekekkel, a magyarországi családdal töltendő idő nagyon vonz, ugyanakkor nem szeretném holmi karanténban tölteni. Egyéb problémák is okoznak szorongást, amelyeket nem muszáj kiteregetni. 

   Tegnap délután gyógyír volt egyik kedves barátnőm látogatása. Kb. 15-20 km-re lakik. Csípőműtétre vár szeptemberben, nehezen bírja a várakozást az erős fájdalmak miatt, mégis bejött másfél órára a fodrász után. Mint mondja, a helyváltoztatás a legnehezebb...