Az órák ura

    Március utolsó napja, a "nyakamon a kés" szindróma utolsó lehetősége, hogy megírjam a negyedik bejegyzést. Furcsa módon, eddig sem az üres lap előtti pánik akadályozott benne, lett volna mit írnom, csak visszatartottam magam... Készakarva. Mint aki gyűjti az energiát, fel akarja duzzasztani, hogy már-már kicsorduljon. 

   Ki is ez a furcsa, (enyhén szólva) ellentmondásos figura, aki írhatna akár minden nap, hiszen ez a kedvenc időtöltése, gyógyírja, és szántszándékkal visszatartja magát, mint a böjtölő egy nagy dínomdánom előtt? Az a gyanúm, hogy a halasztgatás  -  prokrasztináció  -  nem egyéb, mint annak illúziója, hogy egy ideig én lehetek az "órák ura", vagyis saját szabadságomé, hogy még saját vágyaimnak is ellen tudjak állni.

   Persze, vagyok annyira józan ember, hogy tudjam, mindez csak azok "kiváltsága", akik eljátszhatnak a gondolataikkal, nincs már rajtuk a mindennapi betevőért való küzdelem nyomása. A dolog fonákja viszont, hogy az életükből egyre kevesebb maradt az önfeledt játszadozásra...

   Egyébként néha-néha leballagok a gyepre, metszegetem a japán juhart, mert lassan minden helyet elfoglal, de nem feledkezek meg a hortenziáról és a rózsafákról sem... A levágott ágak elszállítására április közepéig várnom kell, főleg mert az autómat nem merem elmozdítani a helyéről.

   Ki is mondta, hogy "Az élet olyan, mint a bicikli, tekerni kell, nehogy elveszítsük az egyensúlyt" ?  Hát, Albert Einstein.

Felhők és bűvölések

    Épp előző nap áradoztam francia blogomon, hogy milyen jólesett a majd 2 hétig tartó napsütés és hogy milyen könnyen meg lehet szokni a jót! Reggel még 18° volt, de déltől homályosodni kezdett az ég kékje, s még a délután folyamán el is tűnt az egyre vastagabb felhőtakaró mögött. Jön az eső is, előreláthatólag egész hétre való. Még szerencse, hogy errefelé sosem ér bennünket váratlanul az ilyen változás, inkább az ellenkezője.
   A felhős égbolt különösen kedvez az "írhatnékom van" nevű állapotnak : nem kívánkozik a kertbe az ember (pedig sok munka vár rá!), egyéb sétákról nem is beszélve. Leül a számítógép bűvkörébe, Vertel Andrea 10 groteszk és poétikus szobrocskájának vigyázó szeme elé, és megnyitja a képzelet kapuit... Azaz, először az emlékek, a feltoluló emóciók áramlanak be az ablakon, s tollnokunk átadja magát a szavak delejes hatalmának, megpróbálja elkapni az áradásban azokat, melyek leghívebben kifejezik érzéseit, emlékeit, vágyait... Egyúttal e bűvölés segítségével újra és újra meglepő pontossággal átéli a múltat, örömeivel, szenvedéseivel, kitöréseivel és megbékéléseivel, melyek végül is a jelent és a jövőt segítenek megérteni.
   Elviselni is.

... és amikor éppen elrendeztem, "megritkítottam" egy kicsit őket...

Pár szó a vonatozásról

   Néha elcsodálkozom vonatozó fiatalságomra emlékezve, milyen könnyen szóba elegyedett az ember vadidegen utastársakkal az együtt rázkódás hosszabb-rövidebb ideje alatt. Sokszor életünk bizalmas eseményeit is kicseréltük, hiszen tudtuk, hogy soha többé nem látjuk egymást. Itt, Franciaországban, ahol tartózkodóbb a mentalitás, ritkán fordul elő, hogy az emberek kibújjanak a magányos szemlélő védőburkából és beszélgetésbe elegyedjenek a minimális köszönésen túl. Pedig valljuk be, sokkal gyorsabban és kellemesebben eltelik az idő a társalgással (kivéve, ha jó könyv lapul a táskánkban). Sőt, bejáró diák koromban sokszor arra használtam a fél órát, hogy többnyire titokban lerajzoltam útitársaimat.

   Itt meglehetősen ritkán ültem eddig vonatra, hiszen az ablak alatt várt rám szolgálatkészen az autóm, ha gyorsan a gyerekekhez kellett "szaladnom" unokákra vigyázni. Párizs mindössze 230 km ide, így nem voltam menetrendi időpontokhoz kötve, nem kellett csomagot se cipelni a metróban.    Mostanában változásokkal terhes új szelek fújdogálnak : menyem szülei, egészségi állapotuk romlása miatt, lemondtak az autózásról, én még szeretném folytatni, amíg lehet, mert így lassan elvásnak a reflexeim (főleg a forgalmas autópályákhoz, ahol a félelem kezdete maga lesz balesetforrás), fiam pedig erős nyomást gyakorol, hogy térjünk át a vonatra. Igy nem marad más, mint a lemondás. Újabb lépés lefelé a lejtőn...

   Vonaton mentünk hát hozzájuk a múlt hét végén, idősebb unokám 19. születésnapját ünnepelte. Tegnap született  -  tolakodik elő a szokásos nosztalgikus sóhaj, immár kötelező közhely az idő gyorsuló iramáról, melyet egyre nehezebb követnünk. A vonatban beszédbe elegyedtem (előbújt belőlem a régi szokás!) egy számos bőrönddel később felszállt, szimpatikus nővel és a megmaradt fél óra alatt szinte mindent tudtam róla : fiát látogatta meg Új-Zélandon, aki májusban egyébként visszajön, ő maga nemsoká betölti az 50-et, de messze még a nyugdíj, az én enyhe akcentusom vajon honnan, aha, igen magyar származás, tehát Orbán, (itt nem meri rögtön kinyilvánítani ellenszenvét, nem tudva, én hol állok a skálán), végül megsajnál...

A rutin szabadságáról

    Sietek, megint csak sietek... Mert a szombat-vasárnapot a gyerekeknél szándékozom eltölteni, Lucie 19. születésnapja alkalmából. Ez pedig azt jelenti, hogy igencsak felborul pihentető életrendem.

   Reggelente fáradtan kelek és többnyire ugyanaz a rutin vár rám : redőnyök felhúzása az emeleten  -  10 nap óta csodálatos és rendhagyó napsütéssel a szememben  -  leballagás háttal a lépcsőn, redőnyök felhúzása a földszinten, ablaknyitás a kertre, majd víz melegítése a Nescaféhoz, nem feledkezve meg az első vérnyomáslehúzó tablettáról. S csak ezután jön a nap egyik legkellemesebb órája, kezemben a forró kávéval : beindítom a számítógépet, ahogy más a postaládájához megy. Elolvasom az üzeneteket, a kommentárokat, a blogok esetleges új cikkeit, reagálok is, ha kell, majd az újsághírek következnek. Közben kortyolom az egyre langyosabb kávét... Senki sem siettet... Ez benne a legjobb, hiszen tudvalevő, hogy a Mérleg halála, ha siettetik! Ezután jön a telefonálnivaló és már dél is elmúlt! Megmelegítem az ebédemet (jó, ha van előre 3-4 napra való) és míg melegszik, felballagok a fürdőszobába egy jó félórás programra. 

   Ez a rutin szinte magától alakult ki, apránként, s én mindannyiszor élveztem a szabadságot, minden percét, minden morzsáját. Hogy az enyém az idő! Mintegy kárpótlásul tettem magamévá, cserébe az egyedüllét elfogadásáért. Annál is inkább, mert nem számítottam rá, hogy bármilyen kárpótlás is érhetne. Az egyedüllétet el kellett fogadni fellebbezés, sőt, használati utasítás nélkül. Bele kellett tanulni, különösebb segítség híján, egyedül. 

   A következő lépés  -  jóval később  -  az elfogadáson túl, az egyedüllét szükségletté válása lett. Egyidőben az írogatás feltámadásával. Nem csoda, hiszen önmagunk felfedezésének ez az egyik legjobb útja. Ahogy Pascal megfogalmazta : "Tout le malheur des hommes vient d'une chose, qui est de ne savoir pas demeurer en repos dans une chambre."  (vagyis : "Az emberek boldogtalanságának egyetlen oka van, mégpedig az, hogy nem tudnak nyugton megmaradni egy szobában.") Hát én bizony jól megtanultam ezt is.

Nem művirág!