Kezdek magamhoz térni az utazás, a hely- és nyelvváltoztatás körhintájából. Lábaimon a zuhanások emlékei, bár némileg halványabban, de még jelen vannak, főleg fájdalom, véraláfutások, ödémák formájában. Persze, a kétszer 1700 km-es autózás oda-vissza se tett jót nekik, és nyilván ott se maradhattam ölbe tett kézzel, mert szinte minden napra jutott találkozás, hiszen olyan rövid volt az a hét!
Kifogtunk egy kisebbfajta kánikulát, egészen elutazásunkig 36-39 fokos meleg volt... Szerencsére az autóban, az öreg házban és a rokonoknál is a klímaberendezés kellemes hőmérsékletet biztosított, sétálni meg amúgy se volt módomban... Azért pár könyvvel mégis nehezebb lett a bőröndöm visszafelé jövet, de az autónak hála, cipelni nem kellett.
A családi ebédeknél, vacsoráknál egyre kevesebben ülünk a nagy asztal körül : a fiatalok lassanként kirajzanak a közös fészekből, az öregek felett eljár ugyan az idő, de még összetartó cementként próbálják a helyüket tartani. Ilyenkor mindig arra gondolok : vajon át tudtuk-e adni a meleg családi összetartás szellemét, amit még nagyszüleinktől, szüleinktől örököltünk, vagy a manapság eluralkodó individualizmus divatja azt is ki fogja irtani... Fiamban, unokatestvéreiben úgy látszik, még fennáll, mert nagy nosztalgiával emlegetik gyerekkori mindszenti vakációik hangulatát, mint ahogy én is kiskorom dunántúli nyarait... Lubickoltunk a bennünket körülvevő szeretetben, s ez elég is volt a boldogsághoz. Felért minden ajándékkal.
Röviddel visszautazásunk előtt érdekes találkozásban volt részem. Volt kedves barátnőm, gimnáziumi osztálytársam, akivel 4 éven át egy padban ültünk, sajnos korán elment. Húga, akit kislányként csak egyszer-kétszer láttam, amikor Mártiéknál megfordultam, felkeresett a Facebookon, hogy találkozzunk Vásárhelyen, ha arra járok.
60 év távolából halvány képem maradt a kishúgról. Főleg édesanyjuk csodás pasztelljein ámultam annak idején... A kávézóban, ahol a találkozást megbeszéltük, ezüstfehér hajú, rendkívül rokonszenves hölgy fogadott. Egy percig se kételkedtem, hogy ő Borsos Annamária, a neves zongoraművész és zenetanár, aki egy könyv miatt akart velem találkozni. Az emlékeimben élő kedves családból már csak ő él : szülei és két nővére emlékét gyermekeik ápolják, mégpedig számomra a legszebb és legmeghatóbb módon. Márti életének fő munkája számítógépe rejtekében maradt, nem volt ideje publikálni. A családi akarat életre hívta és kiadta egy 400 oldalas, Lévai Magdolna finom akvarelljeivel illusztrált könyvet, melynek alapja Márti disszertációjának kibővített változata, "Geoponika" címmel, egy 10. századi bizánci mezőgazdasági enciklopédia ógörög nyelvből magyarra ültetett változata... Csodálatom végtelen. Hálám nem kevésbé, kedves Marcsi.
 |
| az előtérben Márti a ballagáskor |
Micsoda különleges enciklopédia! Igazán irigylésre méltó ajándékot kaptál. Nagyon szép az illusztráció, amit feltettél.
VálaszTörlésGondoltam, a blog-csendedről, hogy itthon voltál. Egy hétbe nem lehetett köünnyű mindent beleszuszakolni. Nem is vettem a bátorságot, hogy írjak, esetleg hazafelé nem álltok-e meg egy kávéra a határ előtt. Mi is mozgásban voltunk, sokszor van újratervezés is váratlanul a családban, sose biztos a Balcsi, a régi és új város közül épp hol vagyunk.
No de egyszer majdcsak, de nem futólag, hanem egy nagy beszélgetésre. Jaj de jó is lenne. 🤗
rhumel
Kedves E., de jó, hogy benéztél! Már azt hittem, hogy mindenki elutazott, esetleg elfelejtett, de az sem kizárt, ugyebár, hogy teljesen érdektelen, amit írtam...
TörlésKépzelheted, mennyire szeretnék egyszer "élőben" is trécselni veled, hiszen ennél kellemesebb dolgot nehéz elképzelnem : egy - sokszor akár rögtönzött - beszélgetést, amikor két (vagy több) szív és lélek megtalálja az utat a másik felé, s ez az út egyszerre vidám és mély... Egyszer talán... nem adom fel a reményt!
Sajnos a családok közös ebédjei, vacsorái, együttlétei egyre ritkábbak a mostani világban. Óriási bajnak tartom. Szétszakadnak a rokoni kapcsolatok, már nem ismeri az egyik unokatestvér a másikat, holott a szüleik még közösen nyaraltak, látogatták egymást és szüleiket. Pedig a legfontosabb a család. Legalábbis szerintem. Esküvő és temetés ami még összehozza őket, aztán ennyi. Az Édesanyámék öten voltak, Apuék 6-an. Alig van találkozás azokkal, akik messzebb laknak, és semmi azokkal, akik távol. Viták is voltak, sértődések, amik erősebbnek mutatkoztak, mint a testvéri kötelék, nekünk gyerekeiknek pedig szinte semmi sem maradt. Borzasztó. Szegény nagyszüleim "forognak a sírjukban", hogy mi lett a családból. És már nem lehet újra összeileszteni a szálakat, a távolság, a közöny, a sértődés miatt, pedig próbáltam. Annyira elszomorít ez... Betty
VálaszTörlésKedves Betty, azt hiszem, világjelenségről van szó, amit egyesek fejlődésnek neveznek... Most meg a világháló, a telefon mágneses vonzása egy individualista burokba zár sokunkat... Ami engem illet, igyekszem ragaszkodni a rituális eseményekhez legalább, és ha lehet, őszinte tartalommal megtölteni azt!
TörlésKedves Rózsa, jaj milyen rossz felé fejlődik a világ... És észre sem veszik a legtöbben. Néhány éve vicceltek azzal, hogy a szomszéd nem ismeri a szomszédot, hogy nem köszönnek a lépcsőházakban egymás mellett lakók, manapság már a rokonok sem egymásnak. Elmúltak az idők, amikor képeslapot küldtek egymásnak az emberek az ünnepeken. Én ragaszkodom két barátnőmmel ehhez, bár zavar, hogy a bélyeg már nem színes, érdekes, a boríték dísze, hanem egy géppel kitöltött semmilyen "matrica". A napokban kérdeztem, hogy van-e még bélyeg, ó hát a másik ablakhoz kell sorszámot húzni és ott lehet venni. Vicc. Olyan jó kinyitni a ládát és benne egy képeslap, borítékban. :)
TörlésBetty
Igen, ehhez tartozik az általam fabrikált és postára adott kb 60 újévi lap megírása, feladása, mely több hetet elfoglal minden év elején... Nem muszáj, de amíg tudom, megteszem, már csak gesztusból is, és visszapillantásként arra az eltűnőben levő világra, melyben fiatalok és bizakodók voltunk...
TörlésHozzátenném még, hogy mivel már nem élnek a szüleim, egyszer egy valamilyen közösségi (helyi) találkozón elmondtam, hogy nagymamát keresek a fiamnak, jót virultak a szavaimon, senki sem vette komolyan, pedig én nagyon komolyan mondtam, hogy nagyszülőket keresek magunknak... Betty
VálaszTörlésNagyon igazad van! Hiszen egyrészt ott vannak az elszigetelődött fiatalok, másrészt meg a magánytól szenvedő öregek... Nem rossz ötlet, ha tudnának találkozni...
TörlésErről jutott eszembe egy könyv, amiből egy részletet bemásolnék ide, a Líra oldalán találtam és bele lehet lapozni, megvenném, bár kicsit tartok tőle, hogy fájdalmas könyv. Betty
TörlésMegtörtént. Minden szó igaz
Zerkowitz Judit
[Egyedül]
Sosem élt egyedül. Most nincs itt rajta kívül senki. Vett pörkölt szemes kávét, nem találja a darálót, és nem tudja megkérdezni, nem emlékeztek, hova tettük? Tegnap is, ahogy lapozgatta a szárnyas-oltárok új katalógusát, és rábukkant a tömzsi Madonnára, még fel is állt, hogy átvigye megmutatni, aztán visszaült. Nincsen a másik szobában senki.
Lépte alatt reccsen a parkett, a fűtőtest meg-megroppan, a csövek zörögnek. Éjfél után jön a kopogás, ismerős, nem kell megijedni, kezd hűlni a padló, a fal. Reggel ismét jelentkeznek a fűtés hangjai, egyébként nagy a csönd.
Eleinte csak üldögél, keze összekulcsolva, és megy az idő. Délben, mint mindig, megszólalnak a harangok. De nincs miért mozdulni, csak ül. Előfordul, hogy rá is sötétedik, és akkor eszébe jut a konyha, hogy enni kéne, lámpát gyújtani, bevenni az esti gyógyszert.
A felnőttkora olyan gyorsan múlt el, mintha a gyerekkorból egyenesen az öregkorba ugrott volna át. Tanult, az jó volt, dolgozott, azt szerette, rohant erre arra, az kár volt, észre se vett semmit, az bűn volt. Idős szülei a háborút és az utána következő nehéz éveket sosem tudták kiheverni, egyik betegségből a másikba estek.
Elég hamar eljött a perc, amikor nem látszott más megoldás, csak az, hogy mint egyetlen gyermekük, minél több időt töltsön velük, tegye magát hasznossá a háztartásban és akut időszakokban az ápolásban. Mind apja, mind anyja, és végül ő is, főleg itthon érezték magukat biztonságban. Leginkább a lakás rejtett zugában, a
konyha mögötti kicsi, belső udvarra néző ebédlőben zajlott az élet.
Vendég oda soha nem jöhetett be, zárt zóna volt, kettős zsilipeléssel, mert már az odavezető keskeny folyosóra, és természetesen a konyhába, idegen nem tehette be a lábát. Kivéve az anyja húgát, a százöt kilójával, egyedül neki volt szabad bejárása.
A régi Amszterdamban is rejtőzött családi szoba a ház szívében, mert a hollandok híresek a nagy ablakaikról, amelyeken bárki járókelő beláthat a tágas, világos, vendégfogadó-szobákba. Újabb időkben sincs függöny arrafelé az ablakokon, ezt tudja, mert járt
ott, konferencián vett rész, előadást is tartott, szabadidejében sétált a városban mindenfelé, éjjel is, ment, nézelődött, számolgatta, mennyi jókora váza, üres amfora álldogál a csillogóan tiszta ablakokban. Takarják a belátást.
.
Az ő belvárosi utcára néző világos, kifűthetetlen szobáik belmagassága is megvan négy vagy még több méter, a szárnyas ajtók és ablakok is messze föléjük nyújtóznak, de náluk mindig van függöny, valaha fehér, hosszú, ma foszladozó csipkefüggöny. A függöny túl magasról lóg, a régi élet maradványa. A háború után, a totalitarizmus zord éveiben nem volt ajánlatos mással pucoltatni az ablakot, mosatni a függönyt – csak nem derogál a naccságáknak
VálaszTörlésa kétkezi munka? Viszont ablakban állni, nedves ronggyal a kézben, elképzelhetetlen lett volna, így aztán az édesanyja és ő, nyilván éjszaka vagy úgy hajnali négykor, személyzet nélkül, titokban kínlódtak a levétellel, visszatétellel. Bizony, sokszor hónapokig só
hajtoztak:
Látod? Megérett a függöny a mosásra, száll belőle a por.
De csak, ha szél fúj, és ferdén süt rá a nap.
Ezen aztán nevettek, jó, még kibírja holnapig. A holnap pedig eltarthat valameddig, talán húsvét lesz a perc, talán augusztus húsz.
Mindenünnen csak haza, minél gyorsabban, ez lett a szokás, néha a szükség is nála. Már olvasni nem, csak kölcsönözni járt könyvtárba, munkából, vendégségből, moziból, színházból, ügyintézésből, bevásárlásból, mindenhonnan, külföldi utazásból is csak hazasietett. Biztosra tudta, hogy itthon várják. A könyveket,
a tanításhoz szükséges papírokat a biedermeier könyvszekrény tetején tartotta, ott, ahol még ráláthatott, másutt már nemigen volt hely, dolgozatokat úgy javított, hogy arrébb tolta a halmozódó káoszt rég elhunyt nagyanyja lánykori üveglapos íróasztalán. Főleg idehaza tartózkodott, a szüleivel, ebben a lakásban, itt, ahol született és mindig is élt.
Idén az apja után az anyját is eltemette. Vége az ápolásnak, orvosvárásnak, patikába sietésnek, nagyobb bevásárlásnak, főzésnek, vége a gondoskodásnak, vége a közös életnek.
Neki most nincs szoros menetrendje, kel, amikor ébred, fekszik, amikor elfárad. Eszik, amikor éhes, és azt, amit előtalál. Anyja úgy tanította, hogy ne legyen kívánós, és valóban mindene megvan, nincs sokra szüksége, a kevés elég.
Ül a füles karosszékben, néz maga körül. Körülveszik az ismerős tárgyak, a tárgyaik, amelyek majd őt is túlélik
Nagyon szép írás, Kedves Betty, kicsit fájdalmas a felhang, főleg azokban keltve visszhangot, akik átélték már ezt a fajta hangulatot! Szeretem a pontos, részletes - majdnem tárgyilagost írtam - leírást, nem siránkozik, inkább rezignált, de éppen ebben az ereje... A tárgyak túlélnek bennünket - ez a dolgok rendje...
TörlésMegjöttem... tízen, tíz nap tengerezés után, sűrű augusztus előtt. Unokák, unokatestvérek, látogatások... voltak, vannak és lesznek. Örülök, hogy utad jól sikerült.
VálaszTörlésKedves Márta, jól tetted, hogy feltöltődtél a tengeri jódos levegővel a töménynek ígérkező augusztus előtt!... Én lustán nyújtózkodónak szeretném az enyémet...
TörlésKimerültés ès feltöltődés.
Törlés